Bűvös szavak

Az Ember sohasem mondja, hogy "szeretlek". Én is csak soká szoktam rá (soha nem szerettem a szeretlekezést). Múltkor fáradt voltam, plusz indult a hidegrázós-náthás szar betegségem, ezért nyűgös is, összekaptunk, majd hosszasan magyarázkodtam, aztán félig alva, lázasan odahúzódtam mellé és nyöszögtem valamit arról, hogy mennyire szeretek vele lenni, és ő az egyetlen, akivel szeretek és szeretnék "járni". Ellágyult, megsimogatta a buksi fejemet és félig alva suttogta, hogy: "Én is örülök neked. Nagyon."

Nővérhelyzet

Az orvosok is fogyó eszköz. De amikor egyszerre betegszik meg súlyosan két nővér azonos osztályról (jobbulást kívánok nekik), az gyakorlatilag lokális világvégével fenyeget...

"Ideggyógyász vagyok"

Egy neves neurológus professzor, nyugdíjas éveiben a könyvírást is megszerette. Részlet következik:

"Intelligensnek mondott társaságban bemutatkozom. Kérdezik, hol működöm - jelenleg. 

Tapasztalatam alapján cselezni próbálok. Mondom, hogy a foglalkozásom neurológus. Az valami ideg? - kérdezik az intelligens társaságban. Olyasmi - röstelkedem - magyarul annyit tesz: ideggyógyász. Ami ez után következik, az rendszerint rohamosan csökkenti bennem az amúgyis nehezen kielégíthető szociális igényeimet, és megerősít abban, hogy nagy baj van a foglalkozásom körül. Baj van vele, mint a rossz házassággal. Az sínyli, aki megválasztja. Eddig ugyanis azt hittem, hogy ez volt életem legjobb választása.

    Egy barátomnak mondtam egyszer borozgatás közben, hogy az ideggyógyászok sokszor egy életen át törekszenek arra, hogy sikertelenek legyenek, pedig a sikertelenségért éppen annyit kell dolgozni, mint a sikerért. Neurológus generációk nőttek fel abban a tévhitben, hogy a balsiker végül is megjutalmazza magát....

    A neurológusok általában nem gazdagok. Ha valamelyik gazdagodni próbál, azt csak annak árán teheti, hogy elfogadja a tudatlanok tévítéleteit a saját szakmájáról. A neurológusok betegei nagyon szegények. A szervi idegbetegségek elnyomorító hatása talán csak egyes pszichiátriai kórképekhez hasonlítható, mert a betegeik többsége, ugyanúgy, mint a neurológusoké, a rosszsorsú városlakók közül kerül ki. Ezek az orvosok, gyakornok korukban, a betegeiken, mint a pulzuson, tapintják az egész városi társadalom extrasystoléit. A neurológusok hazudni sem tudnak jól. A betegségek valósága mindig erősebb a mosolyogva elmondott prognózisoknál."

Egy csepp vigasz

Túléltem a hetet, a tegnapi előadást is. A konfi mai napjára nem mentem, mert délben ébredtem, a kinyomott ébresztős telefont hosszas keresés után találtam meg, a két matrac közötti pici résbe mélyen benyomva. Nem is emlékszem a csörgésére.

A takarítás volt az egyetlen rossz, ami ma történt velem, aztán hetek óta először egy majdnem igazi szabadidős rendezvény jött: az Ember, a Kisfia, Anyu, Bekecs és én közösen randalíroztunk a Szigeten (a majdnem igazi annak szólt, hogy a Város határait azért nem sikerült magunk mögött hagyni). Gondolkozhatnék rajta, hogy míg másoknak külföldi nyaralás és szabad hétvégék, nekem annyi jutott maximális élvezetnek, hogy két órát rohangászhatok a füvön. De nem gondolkozom, mert az a két óra annyira király volt, hogy nem kellene helyette semmi más. A játszótér mellett, a szépfüves, de már nem a játszótérhez tartozó pázsiton "dühöngtünk".

Labdáztunk hárman egymással, aztán fociztunk Bekeccsel. A macskázás akkor ért véget, amikor rávetődtem a labdára, elestem, feküdtem a fűben és nevettem, amíg egyszer csak a fejemre nem ugrott és nem kezdte el nyalni-rágni az arcomat a kiskutya. A hónapok óta mindenhová magunkkal vitt, szeretett gumilabdánk három percig bírta a három hónapos kutya fogai ellen. Ettünk almát, amíg Bekecs el nem vette tőlem a maradékot, hiszen szereti az almát, jött egy család egy másik kutyával és három vagány belevaló gyerekkel, akik anyukástul kvázi kinevették Anyut, aki aggódott, hogy ne fussanak a kiskutya előtt, mert majd belecsíp a lábukba. Elmagyarázták, hogy kutyával nőttek fel, és innentől semmilyen erő nem tudta megakadályozni a fogócskát. 

Amikor eltűntek a látóterünkből, utánuk szaladtam, kiderült, hogy szereztek egy másik gyereket, aki épp az apjával focizott, nahát én csak néztem, hogy a kiskutyánk milyen boldogan ugrált az új falka közepén. Anyuval azt beszéltük, hogy szinte látszott a felismerés a kiskutyán, hogy ezek itt az ő kortársai. Az Ember Kisfia a Bekeccsel való bánásmódról fél órája megtudott bölcsességeket adta tovább a többi gyereknek. 

Bekecs nagyon elfáradhatott. De annak örülök, hogy Anyunak a szerintem már kórossá fokozódott túlszervezését a kiskutyával kapcsolatban sikerült kicsit visszafogni. Annyira aggódik miatta, kezdetben minden gyerektől visszakiabálta (nagyon sok a rossz tapasztalat ezzel, nekünk az összes kutyánk rettegett a gyerekektől, főleg azért, mert még ha pórázon is viszi az ember, nagyon sok letolást kap a gyerekes szülőktől, a másik baj, hogy a gyerekek egy része egyáltalán nem tud kutyával bánni, és emiatt az ember mindig igyekszik elkerülni a gyerekeket, így a kutya sem ismeri meg őket, és később már félni fog), plusz ő eléggé csak a saját kis mindennapjaiban mozog, nehéz szocializálni. Most úgy láttam, jókedvű volt. Hazafelé a kocsiban Romhányi verseket olvastam, mindegyiket visszatapsolta az Ember Kisfia. Vicces dolog ez, mindenki lopott egy kis "család-élményt", miközben több szempontból sem vagyunk így négyen egy család. De nem baj. 

Az Ember Kisfia azért megjegyezte, hogy Vackorral jobban lehetett beszélgetni (azt játszottuk korábban, hogy beszélget Vackorral, én meg tolmácsolok). Erre megbeszéltük vele, hogy Vackorral így is lehet beszélgetni, és hátha most is lát minket és örül. Anyu kifejtette, hogy ő megbeszélte Vackorral, hogy lesz új kiskutya. Az Ember Kisfia tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy "de hogyan beszélted meg?". Mondtuk, hogy "ahogy Te szoktál vele beszélgetni, a lelkeddel". 

Majd megszereti Bekecset, most még túl bohó gyerek mindkettő egy azonnali nagy barátsághoz.

***

Most próbálok szakvizsgára tanulni, közben bűntudatom van, hogy mért nem cikket olvasok, de ma szombat van, szabad hétvége, hadd tanuljak már azt, amit szeretnék!

Ez nem mostani kép, már ennél is nagyobb.

Önbecsapás

Amikor az ember lánya elkészíti a 12 diából álló előadás 1. diáját a címmel és a szerzőkkel, az utolsó diát a kiválasztott fotóval és a "Köszönjük a figyelmet!" felirattal, majd megnyugodva felsóhajt, hogy már a munka egyhatoda kész van. *

Egyébként a legtöbb tudás a legrövidebb előadáshoz kell. Több oldalnyi jegyzetem van több tízoldalnyi cikkből. Aki abból képes 1 diát csinálni, az jobban érti, mint aki kívülről tudja.

Jaj, nehéz az élet, negyedik napja dolgozom végig az éjszakákat is (igaz, hétfőn ellógtam az állatorvoshoz). 

*: Amúgy előadás gyártásból kétfajta ember van. Az 1. típus, aki elkészíti az összes diát, kijavítja a helyesírási hibákat, átgondolja még hatszor, majd boldogat felkiált, hogy készen van, ezek után még órákig játszik a háttérrel, a betűszínekkel és az elköszönő képpel. 

A 2. típus a fent részletezett. 

Megfigyeléseim szerint az 1. típusú emberek a szorgalmas, pontos, munkára alkalmas lények.

A 2. típus jobban tette volna, ha hippinek áll. Mindenesetre tudományos sem felelősséggel járó munkára nem alkalmas. Ha ez kiderül 18 éves koromban és nem engednek egyetemre, hanem elküldenek valami jó munkahelyre, ahol 8 óra a munkaidő és nem kell sőt tilos gondolkodni, nincs semmilyen előrelépési vagy fejlődési lehetőség, akkor milyen jó lenne.

Ha 8 órás munkám lenne, akkor lefogynék, vagy plusz állást vállalnék, hogy fizethessem a zsírleszívást, a mellfellvarrást és implantátum beültetést, szőke lenne a hajam, lenne tetkóm, pirszingem és magas sarkúm, és akkor 70-es IQ-jú kigyúrt maffiózó audis fazonok rajonganának értem, és vennének gyémánt karkötőt, aztán belém szeretne egy gazdag, mamlasz fiú, és feleségül venne. Egy háromszinten medencés házban laknánk, és lenne sofőröm, meg tolmácsom, aki abban segítene, hogy ne kelljen emberekkel beszélnem és megakadályozná, hogy mások hozzám szólhassanak. Időnként félmillió forint értékű cipőt vetetnék a férjemmel, amit hisztérikusan behajítanék másnap a kandalló tüzébe, ha nem akarna elvinni a következő tengerentúli utazásra. A férjem megtiltaná, hogy dolgozzak, vagy házimunkát végezzek, nehogy ráncos legyen a kezem, és örökre nagyon boldog lennék, persze azt hinném, hogy boldogtalan vagyok, de tévednék.

Persze ez vicc, de néha álmodozom ilyesmiről. Viszont az a legkevésbé sem vicces, hogy háromnegyed négykor még csak az 5. dia van kész.

Itt van az ősz

Erre akkor jöttem rá, amikor a napokban először melegítettem vizet esti teához.

Kontárkodom

Rogernek nem találtak bajt a szájában. Sovány és a hasa puffadt. Legalább két napja nem eszik és nem eszik. A malacok bélrendszere nagyon érzékeny, simán lehet bélbaj, de valahogy mégis olyan furán koordinálja a száját is, megszagolja az ételt, de mintha nem tudná felvenni. De a szájában nem volt semmi. Most az a munkahipotézis, hogy kapott vitamin és antibiotikum injekciót, és diétáztassam, csak füvet, répát egyen.

Értem, én, de nem értem. Két napja nem evett a malac, már el van különítve, így pontosan látom, hogy semmi széklete nincsen. Ez náluk a totális életveszély. Nem eszik. Hogy a halálba diétáztassam, amikor az egyetlen, amit morzsánként bele lehet tukmálni a szájába, az a kedvenc imádott uborkája?

Most kézbe vettem, szeretgettem, próbáltam kézrátétellel gyógyítani (Isten és az orvoslás bocsáss meg, de nem lehet olyan racionális és felvilágosult az ember, hogy amikor a szerette beteg, ne hívja a csillagok, az ég, a szeretet és a világmindenség erejét, hogy magába gyűjtse és a kezével átadja. Ez persze hülyeség.), beszéltem hozzá, mivel nem iszik, de szagolgatja az itatót, kinyitottam a száját és csorgattam bele a C-vitaminos vízből. Ezek után lett picit élénkebb és elkezdte rágcsálni a kezemet, majd egy darab kis ubit megevett.

Nagyon kedvelem az állatorvosunkat, de valahogy Vackornál sem esett le senkinek időben, hogy az a kicsi, sovány kutya, ha nem eszik-iszik, összeomlik pillanatok alatt. Most itt is ez van...

Persze a malacok halandók és sebezhetők. Az egyetlen baj, amit esetleg lehet kezelni, a C-vitaminhiány meg esetleg valami enyhe, antibiotikumra gyógyuló bélfertőzés.

Holnap ügyelek, Anyu lehet, hazaviszi magával Rogert,

De én meg ilyenkor meg tudnék őrülni, az állataim betegségébe mindig belebetegszem, szó szerint, rosszul vagyok, és a világ valami szétfolyó, rettenetes iszonyattá válik.

Ülök a sötétben és le tudnám tépni a bőrömet, ki tudnám szedni a szívemet, és szét tudnám taposni az agyamat a kíntól. És egyedül vagyok, ilyenkor mindig egyedül, egyedül. De jó így ugye, mert úgysem tudnánk többet találkozni. Ja, csak épp nem lenne ez a hülye dualizmus, hogy a magányom, a fájdalmaim, az otthoni feladataim, a kétségeim, a betegségeim, a fáradtságom az enyémek; de az ágyam, a kajám, a testem, a figyelmem, a szeretetem tetszőleges pillanatban közössé alakíthatóak. 

Csak vádaskodom, tudom. Messze lakunk egymástól és mindketten küzdünk a bajainkkal. A másik ugyanúgy egyedül van minden nehézséggel és én ugyanúgy nem tudok neki segíteni semmiben. Ezt a heti 1, ritkán 2 pár órás találkát is úgy sakkozzuk ki valahogy, és valamelyikünk mindig annyira fáradt, hogy koppan le a feje és elalszik beszéd közben. 

Na de visszatérek az előadás gyártáshoz. Van még idő reggelig.
És ki kell találjam, mikor megyek Röszkére segíteni. Mert ez a másik, amitől fizikailag szenvedek. 

Aktuális kétségbeesés

Mindamellett, ami a világban zajlik (és amiben nem tudok most segíteni a világnak), éjszaka van, és a 30 diás előadás negyedik diáját fejezem be (már ott tartok, hogy boldogító rózsaszín filccel strigulázom egy papíron, hogy mennyi van kész), bár magyarul a többi is félig megvan, azokat már csak fordítani kell németre, aztán mindezt majd elő kell adni 24 órás munkaidő utolsó órájában, szóval közben még a pénteki előadással is készülnöm kellene, és közben napközben dolgozni. Roger, a tengerimalacom beteg, már rég óta nincs jól, de most nem eszik, valami van a szájával, úgyhogy állatorvost is be kell iktatni és nagyon szomorú is vagyok miatta. Az Emberrel is voltak most csörtéink, aki szerint ráérünk mi még együtt lakni, jó így ez a káosz, akkor sem találkoznánk többet, ha együtt laknánk (ebben van igazság, de én lányból vagyok, nekem 30 évesen már közös mindennapokra lenne szükségem, együtt megoldott közös problémákra, a másik illatára a párnán, a ruháira a szekrényben; és még azt is megértem, hogy ez most nem kivihető, de hogy mindegy lenne?*), és akkor persze nyűgös vagyok, megbántom, aztán attól szenvedek. A pszichiátria gyakorlat jó, de nyomaszt és szorongok az idegen környezetben, napok óta fáj a hasam és hasmenésem van, és fájnak a hidegtől az ízületeim, és fáj a szemem a monitortól, a lakás meg egy nappal a takarítás után már rámrohad. És mindehhez hetek óta valami hülye fáradtság van rajtam, bármikor össze tudnék esni, és akármennyit alszom, nem elég. A kedvetlenségem az egész élethez most kezd fölém nőni. Tényleg erről szól? Hogy nem elég semmi, és este és hétvégén és az ügyelős hétvége vasárnapján és annak éjjelén is a hétfői munka előtt, mindig-mindig dolgozni kell és állandóan el vagyok úszva? A számláim sincsenek befizetve, már megint, nem pénz, hanem a szétszórtságom és időhiányom miatt.

Össze-vissza eszem, pánikolok, sajnálom magam. Nem baj, majd elmúlik ez is. Végül is lőhetnének is a fejem fölött, és szedegethetném ki a romba dőlt ház alól a szeretteim szétszakadt holttestét is.

Okéoké, de mi értelme, hogy biztonságban élek és mindenem megvan, ha az életem nem élet? Ha nincs családom 30 évesen, ha nincs rend, napi és heti rendszer, boldog hétköznapok és jó kis szabadidő, olyan, amit nem kell takarításra eltölteni, sem lelkiismeret-furdalástól szenvedni közben, hogy nem haladok a munkáimmal? Ilyen erővel inkább cserélnék egy menekülttel, akinek van bárkije a földön, engem lőjenek szét Szíriában, ő meg éljen boldogan a biztonságban, mindenki jobban járna, mert én belém kár a jó.

Öröm az ürömben, hogy nem kell tovább keressem az elmaradt nyári depressziómat. Itt van ő, egyem a lelkét, csak biztos elaludt a nagy melegben és inkább szeptemberre időzítette alig várt látogatását...

*: az a baj ám, hogy látom én az akadályokat. Például ha ilyenkor, amikor hajnali háromnegyed négykor még a gép fölött vakulok, rendet kellene raknom, és nem feküdhetnék le ruhában, mosdatlanul, mert valaki fekszik mellettem, vagy csak egy szót kellene bárkihez szólnom; biztos megbolondulnék. Nehéz, nehéz. Szakvizsgáig biztos nincs esély emberi életre. Nem véletlenül találták ki ezt a szakmát a férfiaknak. De tényleg.

Nemobjektív

Nagyon sok hírt és elemzést olvasok a menekültekről. Nem szeretnék most a velük kapcsolatos gondolataimról, érzéseimről beszélni. Magamról szeretnék, mert ebben a belső vitában és véleményalkotásban sok, már rég óta érzett belső ellentmondásomat látom, tisztábban.

Tulajdonképpen úgy érzem, hogy nekem már sosem szabad semmilyen ügyben emberi méltóságról, emberségről és emberi jogokról szóló dologról véleményt alkotni. Mert nem vagyok objektív soha többé, négy, az egészségügyben töltött év után. És nem jó értelemben nem vagyok objektív. A csalódottságom, a frusztrációm, megalázottságom, a haragom, az irigységem örök maradt, noha, ahogy növekszik picit az ember és jobban megtalálja a rendszerben a helyét.

Amikor az afgán fiút vittük a kórházba (nem szeretnék nagy segítő szerepben tetszelegni, ez volt az egyetlen és utolsó ilyen akcióm, jelenleg amúgy annyira fáradt és leterhelt vagyok, hogy élni sincs se kedvem, se időm, se erőm), és végül befektettük egy osztályra, akkor úgy éreztem, a nővér nagyon türelmes velünk. A fiúm nem akarta rögtön meginni a hashajtót, mégsem dobtak ki, csak kicsit veszekedtek velünk. A nővér korrektül elmondta, hogy műtétes nap van, egyedül van az osztályon, rohannia kell, nincs ideje. Én lábujjhegyen járva próbáltam segíteni, nehogy kivívjuk magunk ellen a haragját, és hálás voltam, hogy még mindig elvisel minket, úgy éreztem, szerencsénk van a nővérrel.

Miután kijöttünk, az önkéntes lány kifakadt, kétségbeesett, őszinte felháborodással, hogy hogy foghattuk ki pont ezt a nővért, és hogy te jó ég, hogyan beszélt velünk, ő csak azért viselte el, mert voltaképpen a kórház szívességet tett nekünk, ha az ő anyjáról lett volna szó, kikérte volna magának a bánásmódot.

***

WTF?

Én akkor jöttem rá, hogy nekünk itt az egészségügyben már olyan természetes a burnout, a frusztráció, az egyéni szükségletekhez nem alkalmazott rendszer, hogy észre sem vesszük. És cseppet sem a nővérek ellen irányulva. Nekem közülük is volt, aki a velem való kegyetlenségével és megnemértéssel írta be magát az emlékeimbe, és van, akitől többet tanultam, emberségből vagy szakmából, mint sok orvoskollégával. És tudom, hogy ők ketten nem két külön kategória, nem arról van szó, hogy az egyik jó  nővér, a másik rossz nővér. Aki velem nem kedves, az attól még sokszor szakmailag igen jó, és látom, amikor ragyogó szemmel, szeretettel beszélget olyan orvossal, aki szimpatikusabb neki. És gondolom, a nővérek ugyanezeket mondhatják rólunk.

Ennek a rendszernek az eszközei szörnyűek. A mód, ahogyan a bekerülő kisorvosok lelkesedését, egyéniségét, egyediségét letörik. Én úgy érzem, megkínoztak, miközben már rég azonosultam ezzel az értékrenddel, és ha a négy évvel ezelőtti magam szembe jönne velem, elszégyellném magam előtte. Én is kemény vagyok, én is azt gondolom, hogy a kórterem ajtón rang szerint menjünk be, hogy a rezidens ne szólaljon meg, amíg nem kérdezik és ne alkosson véleményt hangosan ha nincsenek megalapozott ismeretei. Ugyanakkor a mai napig utálom a munkához szükséges hierarchia beszivárgását a nem munka természetű beszélgetésekre, például mért kiabálhat velem a főnök, mert egy pihenés közbeni beszélgetésben azt mondtam, hogy X országban szerintem nincs sok látnivaló, és ő ezzel nem ért egyet? 

Ugyanakkor a másik része a dolognak, hogy utólag nagyon is látom azokat a pontokat a fiatalkori viselkedésemben, amelyek zavaróak voltak, mert én is látom a hallgatókon, a nagyon fiatal rezidenseken. A hallgatók egy része például kifejezetten szemtelen, kérkedik azon, röhög azon, hogy képtelen egy értelmes mondatot elmondani. Amikor (nem durván) kifejtem neki, hogy ha így nyilvánul meg, sehol nem fogják elhinni, amit az után mond, hogy "hehehee,.. izé...ööö... ja csináltunk valami neurológiai vizsgálatot neki". Akkor meg nem jön két napig, mert lehet csak úgy nem jönni, valakinek, akinek a magyar állam fizeti a fél évente másfél millió forintot érő képzését.

Amikor az ember fiatal, diagnosztizálni akar mindenfélét, folyamatosan a ritkát, a nem tipikusat keresi. Nem érzi, mitől jó egy diagnosztikai munka. Ha elmondják neki, hogy ennek a betegnek egy tipikus Bell-paresise van, elkezdi, hogy ez nem lehet-e atípusos Lyme-kór/agydaganat/keletindiai kullancsláz stb, és mért nem csinálok neki ilyen vizsgálatot, mert mi van ha mégis.

Tudom, hogy ami mögötte van, az nem szemtelenség, nárcizmus. Tudom, mi van mögötte: alapvető tapasztalatlanság az életben, másrészt hatalmas bizonyítási vágy. Hat éve magolnak. Hat éve a jövőnek élnek, a "majdorvosleszek"-ért. Ami racionalitás, struktúra volt az agyukban, azt szétzilálta az egyetem. Nagy részüknek sosem volt munkahelye. Másik részük dolgozik, de közben a szülőkkel él. Bár ismeri a munka, a kötelesség, a szabályos és a hierarchia fogalmát, voltaképpen védőháló van alatta, tudja, hogy ha nem lesz pénze kajára, akkor is adnak neki otthon. Az meg ugye nem önállóság. 

***

Én is ilyen voltam, és tudom, mekkora pofonsorozat kibírni az első két évet a rendszerben. Főleg, ha valakinek a személyisége nem teljesen stabil (és az orvostanhallgatók többségének nem az), ha az életkörülményeik nem rendezettek (hogy lenne az, annak, aki huszonhárom évesen, szingliként ül a szülők nyakán és éjjel-nappal tanul? alig van, akinek férje, gyereke van, a legtöbben keresik a társukat, csalódnak, zuhannak, szerelmesek lesznek, röpülnek, vagy csak frusztrálódnak és vágyakoznak, hát hogyne lennének sebezhetőek vendégként a még idegen egészségügyi világban, amiért már olyan sokat áldoztak, amitől még olyan sokat várnak), szóval nagyon sebezhető ilyenkor az ember, és ha a hierarchia törvényeit hirtelen a nyakába kapja, ha a "kihágásait" erkölcsi vétekként értékelik, hamar összeomlik.

Én mondjuk késői gyerek vagyok, és érdekes a nevelésem: egyrészt nagyon liberálisak és emberségesek voltak velem: mindenről meghallgatták és komolyan vették a véleményemet, figyeltek az igényeimre, elfogadták és megértették a magyarázataimat, sosem fegyelmeztek; másrészt fel sem merült, hogy a gyerek rossz is lehet, hogy fegyelmezni kellhet: fel sem merült, hogy az ember tizenévesen bulizni menjen, hogy sötétben járjon haza, hogy ne tanuljon jól, hogy bármi olyasmit csináljon, amit nem szabad. Annyira nem, hogy én kísértésre sem emlékszem. Arra emlékszem, hogy amilyen mesére Anyu húzta a száját, hogy hát azt ő nem szeretné, mert erőszakos mese, az után nekem azonnal elszállt a vágyam, és ha leültettek volna elé, becsukom a szemem. A mai napig nem tudok megnézni olyan dolgokat, amik ütköznek az otthon tanult rendszerbe, holott az a rendszer mindig engedte volna a lázadást, hogy ha akarom, nézzem meg.

Nem tudok mást mondani a gyermekkoromra, mint hogy a rendszert igazságosnak találtam, és internalizáltam, nem gyávaságból, nem gyengeségből, hanem egyetértésből szívtam magamba az értékeit és fogadtam el a kereteit. Értékes egyensúly volt: nem fegyelmeztek feleslegesen, mert együttműködtem; együttműködtem, mert nem fegyelmeztek feleslegesen. Közben szabadon választhattam szakmát, szabadon szabhattam meg a szerelmi életem fejlődését (Anyu és közülem egyébként én vagyok a prűdebb, mindig ugratott is miatta, pedig elvileg az ő generációját még szigorúbban nevelték). Persze bajok is értek gyermekkoromban, és utána elég sok pofont és nehézséget benyeltem. 

De azzal a hierarchiával, ahol a kicsinek nem lehet véleménye, én rezidensként találkoztam először, és egyszerűen olyan mértékig szíven ütött, és olyan megalázóként éltem meg az egyébként nem irracionális szabályokat, hogy azóta is érzem a hatását. Miközben valójában egyetértek magukkal az elvekkel. Valójában ha ma meg kellene tanítanom valakit orvosnak lenni, akkor ott kezdeném, hogy az elsőm hetekben a feladat megismerni a normákat, a napirendet, megtanulni lázlapot vezetni, hallgatni, dekurzálni, viselkedni, nem a betegek panaszain és betegségeiken ötletelni. Alkalmazkodni.

A mi rendszerünk olyan rendszer, amiben muszáj alkalmazkodni. Nem csak Odabent, hanem az egészségügy, hiszen nagy tétekben játszunk, nehéz, nagy tudást és tapasztalatot igénylő játékot, olyan munkatempóban, amiben az egyrutinmozdulatos munkagépet kezelni is sok volna. Hiszem, hogy kell alkalmazkodni, és hiszem, hogy van értelme a szabályoknak, van értelme a fegyelemnek és az alázatnak. Nem szeretem, nem értem az anarchiát, nem szeretem, nem értem a munkavállalói jogok túlhisztizését, a munkaidő végét. A mi világunkban a tudásért a Pokolra kell menni. Különböző poklok vannak, van olyan, amibe a tudásért sem szabad menni. Csak az bánt, hogy ugyanezeket a dolgokat, szeretettel és elfogadással tálalva felém, olyan simán és könnyen elfogadtam volna.


Engem valójában egyszerre tanítottak arra, hogy lázadni kell és különbözni, és egyszerre arra, hogy be kell tartani a szabályokat és alkalmazkodni, miközben módszertanilag nem tanultam meg sem jól képviselni az érdekeimet, sem jól háttérbe szorítani őket.

***

A neurológia és a vele való viszonyom többet mond a személyiségemről, mint bármi más emberi kapcsolatom. Csak félig illünk össze. De félig összeillünk. Küzdök a Keretek Világával, én a kerettelenséghez szokott, kerek után vágyakozó, azok ellen lázadó. Nincs még egy szakma, ahol ennyire fegyelem pártiak. Nagyon sokat tanultam a neurológiától és Odabenttől, és talán azért vezetett pont ide az utam, mert azokat a dolgokat, amiket itt megtanultam, máshol nem lett volna lehetőségem. Azokért a dolgokért sem igazán haragszom, amik anno annyi fájdalmat okoztak.

De azért van bennem egy sosem gyógyuló seb, az irgalmatlanság, az el nem fogadás, a meg-nem-hallgatás, a megtöretés élménye, és van bennem annyi indulat, hogy ezt alkalmasint zsigerből kívánom mindenkinek, aki emberi jogokról és méltóságról beszél. Néha úgy érzem, nekem nem kell megsajnálnom senkit. Neki mért jár, hogy őt meghallgatják? Az ő véleménye mért számít, miközben én sokkal többet dolgoztam már, mint ő? Ő milyen alapon várhatja el, hogy emberként bánjanak vele. Ezt most nem a menekültekre írom, mert odáig azért nem terjed a pszichózisom, hogy népirtást, gyermekhalált, rettenetet túlélt embereket mernék a saját "nyomorúságomhoz" hasonlítani. 

De amikor ilyen gondolataim vannak, nehéz objektívnek lenni. Most már a legtöbb esetben képes vagyok megállni, leülni a belső "szörnyetegek" mellé és a rács túloldaláról tudományos érdeklődéssel és némi viszolygással nézegetni őket. 

De a tízéves önmagam, de még a tizennyolc éves sem leszek többet soha. Harcos vagyok, ahogy mindenki az egészségügyben. Kicsit kemény a szívem. Szörnyű lehet igazi háborús veteránnak lenni, aki úgy érzi, hogy már soha többé nem tud semmit sem érezni, és soha nem tud már az átéltektől elvonatkoztatni.

Szerencsére nekem azért nem ennyire rossz, és most éppen a neurológiát és Odabentet is szeretem, még ha rengeteg dolgom is lett így szeptemberre, és folyamatosan rémálmodom azzal, hogy kudarcot vallok ebben vagy abban; és el is fáradtam valamiért nagyon.