Nosztalgia - bál

Nem volt még egy éve sem, amikor ezen a koncerten voltunk egy nyári este, és ott állt mellettem a kollégám, akibe megmagyarázhatatlan módon szerelmes voltam, amióta ismertem, de ő ezt nem tudta; és amikor barátian magyarázott valamit a szám közben, és közel hajolt (további szándékok nélkül), arra gondoltam, hogy ezért a pillanatért megérte minden szenvedés és megérte ez az egész elcseszett szerelem.

Valószínűleg nem fogadtam volna nagy tétekbe, hogy egy év múlva együtt fogunk gályázni és küzdeni a túlélésért a bozót dzsungelben, és "nagyszerelem" helyett mégis csak lesznek közös mindennapok és fáradtság és a másikon levezetett feszültség és tanácstalanság és a szokásos, átlagos, kellemes-kellemetlen mindennapi minden. Bár mi ebben az istenverte magyar eü-ben nem nagyon jutunk a mindennapok közelébe, például fél év nem elég arra, hogy mind a kettőnk alvós napja egy napra essen.

***

Na de hát a világ az érdekes, ezzel a megvalósíthatatlan rózsaszín szerelem-eszménnyel, ami kudarcra van ítélve a mindennapi darálóban, de ami azért mégis tud valamit, az én radarom például mért tudta, hogy a világegyetemben eddig általam látottak közül ő lesz az egyetlen, akinek muszáj, hogy a hátára-vállára kucorodjak elalváshoz, ahelyett, hogy mindent megtennék, hogy ne érezzem az arcomon a lélegzetét, és ne érezzem a lénye közelségét, ahogy az volt az összes többinél?

Miközben tudom, hogy nincs annál áthidalhatatlanabb szakadék, mint amikor túl kevés a távolság az ágy két vége között (és itt már nem is testi kapcsolatra, hanem csak úgy szimplán a közös alvásra gondolok.). Minden más relatív. Vagy inkább: minden, ami számít, benne van abban a közös alvásban. Nem kell itt összegabalyodni, mert úgy nem lehet aludni, Pontosan elég, ha az első, ami eszembe jut az együttalvós estéken, amikor félig megébredek, hogy meg kell simogatni a vállát a másiknak. Talán akkor szebbet álmodik.