A lojalitásról, M-nek ajánlva

Június 1-gyel három saját, plusz egy más intézményben dolgozó orvos kollégám fejezi be a munkát. Egyikük gyermeket szül, az rendben van. Másik három elmegy, részükről az is rendben van. 

Felmerültek nálunk az utóbbi időben mindenféle lojalitás kérdések, intézményhez leginkább, egyéb lojalitásokról is lehetne beszélni, úgy mint Isten, haza, család és maocetung, de fentiek tárgyalása meghaladja kereteimet.

Azért ez a "munkahelyhez lojalitás" dolog eredendően nem nyugat-európai kérdés, azt hiszem. Nyilván Nyugaton is lehet véleményt alkotni, hogy a másik korrektül szervezte-e a távozását, időben szólt-e, ellopta-e kifelé menet a kolléga kutatási tervét, mittudomén.

De azért azt hiszem, hogy nem kérdés, hogy egy szerződés a lejártakor lejár, és akkor mindkét fél dönthet a folytatásról. A pozitív értelemben vett Nyugaton, ha sokan döntenek az elmenés mellett, akkor a cég azt fogja gondolni, hogy nem túl vonzó a munkavállalók számára. Piaci viszonyokban természetes, hogy munkáltató és munkaadó tekintetében is verseny van. Verseny: a jobb győz, a gyengébbel majd valami lesz.

Persze a magyar kórházaknak a Nyugat kínálta lehetőségekkel egy futamban indulni: nem tisztességes. Az elmúlt pár évtizedben annyi változás biztos van a fiatal orvosokat illetően, hogy míg 30 éve fiatal orvosból volt túlkínálat, most eljutottunk oda, hogy sok esetben a munkahelyekből van túlkínálat, a munkahelyek kénytelenek figyelembe venni a dolgozóik jóllétét, óhajait.

Ez egy olyan mentalitású helyen, mint Odabent, teljesen idegen feltevés. Szomorú helyzet ez. Felnőtt "A" generáció, a folyosón Dunát lehetett rekeszteni a rezidensekkel, és csak az maradhatott, akit kiválasztottak. Annak viszont hallgatni kellett és engedelmeskedni, szolgálni az anyaintézményt, mindenáron. Felnőtt egy ilyen generáció. Ma már ők az idősebb orvosok, akiknek elvették, megették a fiatalságát, és akik ma már fáradtak és elegük van, és jogosan várják, hogy eljöjjön a "jutalom" a hosszú tűrésért, mert most már ők lettek a "Nagyok". 

Egyébként más világ lehetett akkor, ügyeletben a sebész meg a belgyógyász rezidensekkel lehetett beszélgetni a kertben, nyugis napokon az épület tetején napozni. Nem volt kevés munka akkor sem, csak más világ volt. Én sosem beszélgettem egyik másik társszakma rezidenssel sem, ügyeletben a túlélés olyan szintű vitális kényszer, hogy a szükség esetén segítségül hívott belgyógyász, sebész stb kollégák emberi személyként nem is kerülnek nyugtázásra az agyamban (hogy mi vagyunk gyengébbek, vagy a világ kegyetlenebb, nem tudom). Egyszer beszélgettem egy belgyógyásszal, mondta, elrontotta az életét. Kérdeztem, mért, mi akartál lenni? Erdész, válaszolta. Tudod mit, reagáltam, akkor tényleg elrontottad, de mondok jobbat, én is elrontottam, mert én meg az akartam lenni, ami most vagyok. 

Itt a "Kicsik" két-három év után ki vannak égve. Mi nem élvezzük az ügyeletekben a csillagos eget, a fiatalok rohannak vissza a konzíliumból, mert nem tudni, mi történik közben a házban. A még fiatalabbak masszívan angináznak az ügyeletek előtt, közben és után. Napközben vergődnek a betegellátás-oktatás-kutatás halálos Bermuda háromszögében, egyre fáradtabban és illúzió vesztettebben. A Nagyoktól megtanulták, hogy ők a Kicsik, akiknek a feladata: hallgatni és engedelmeskedni. Örökölve a múltat, a fentieken kívül kötelességük áldozatot is hozni, a túlórán túl is túlórázni csak szívből és lelkesedésből. Kötelező a nagy erőt, a világmindenség és az Odabent Neurológiáját szolgálni, ahogy nekik is kellett. Kötelező úgy gondolkodni, úgy gesztikulálni, és olyan szociális normák szerint élni, olyan ritmusban és úgy reagálni, ahogy a helyi etikett diktálja.

***

Miközben a világban orvoshiány lett, idehaza lehetetlen feltételek, és ezek a Kicsik egyébként választhatnak aközött, hogy Odabent maradnak és túlélnek (reálisan Magyarországon jelenleg nincsen sokkal jobb lehetőség), vagy elmennek, szakképzéb sben lévő /szakorvos, betegellátó, oktató, esetleg PHD-fokozattal rendelkező emberként, gyakorlatilag oda és akkor, amikor akarnak.

***

Most mondhatnánk, hogy nincs lojalitás konfliktus, mert piac van, és a másik munkáltató jobb feltételeket kínált. De hát persze van lojalitás konfliktus, mert a zsigereink, az utolsó sejtünk DNS-éig Kelet vagyunk, és eredendően, szerződések, jogok, feltételek, szolgáltatások helyett sokkal inkább személyes kapcsolatok, érzelmi szálak tengelyében gondolkodunk (ez persze általánosítás).

Odabent most élesedik a helyzet, kevés az ember, kié lesz még a felszabadult munka. A Nagyok, akik úgy nőttek fel, hogy feladatban részesülni a túlélés eleme, mert aki dolgozhat, azt kiválasztották, nem értik a Kicsiket, akik fáradtak és sokallják a terheket. Más világ van, mint akkor más betegek és más hangnem, és megélni is több kell, a társadalmi különbségek hatalmasak, az orvosok, a békebeli művelt, nyugodt-jómódú polgári réteg tagjai, most két lábukkal a szakadék két oldalán, próbálnak nem lezuhanni.

Mert persze kell dolgozni és lojálisnak lenni és szolgálni a Neurológiát, és kell lakni is, és fizetni a számlákat és öltözködni és családot és jövőt építeni. Ez ma, ha valakinek nincsen máshonnan támogatása, a lehetetlen kategóriába esik.

M-nak üzenem, akivel nem értettem és nem is értek egyet az elmenők hibáztatásában, hogy mindennek ellenére tudom, hogy létezik lojalitás Odabent felé. Így vagy úgy, itt legalább valamelyest létezik eszme, létezik Neurológia, Szakma, léteznek mítoszok, és elmúlt idők nagyjai, vicces anekdoták a mai ötvenévesek fiatal korából, létezik dedikált könyv a leköszönő régi-nagy Törzsfőnöktől. 

Nekem nagy "aha" élmény volt, amikor valakitől, aki valaha odabenti volt, megtudtam, hogy az eszmék létezése nem mindennapi jelenség. Hogy a kérdés, hogy mennyire tetszenek az eszmék és megvalósítási módjaik, az egészségügyi egységeknek csupán kis részében feltehető egyáltalán.

Én azóta vagyok lojális Odabenthez, amióta erre rájöttem. Paradox módon olyasvalaki hatására, aki elment innen, és talán engem is elvitt volna kollégának, ha akarom. Odabentről nehéz elmenni, de maradni is nagyon nehéz maradni is. Akinek a "keleti" mentalitásához (ösztönökben, vérben, harcban, személyekben, sorsokban gondolkodás) nyugati vágy társul a tiszta munkakörülmények melletti szakmai sikerekre; annak Odabent csapda. Kelet nem engedi Nyugatra és Nyugat nem engedi Keletre. 

De azért azt is üzenem M-nak, hogy az elmenők helyett egy hónapon át egyedül harcolok a Káosz Birodalmában (azaz: nem egyedük, mert itt lesz Csingiling, és már mind ketten erőteljesen gyúrunk gondolatban a világvégére), felügyeletem persze tudom, hogy lesz, nagy világvége esetén segítségem is, de azért tudjuk, hogy egyetlen gályázónak lenni ott, az kőkemény szívás. Mégsem gondolom, hogy aki elment az kitolt velem. Nem fogom ezt gondolni a sokadik túlórámban sem, akkor sem, amikor kétségbeesetten kelek fel halott fáradtan és alig hiszem el, hogy még csak szerda van, amikor nekem veri az ajtót az összes szegény várakozó beteg és várakozó erőszakos idióta, és minden napom a stresszhormonfürdő fiatalító hatásában fog telni, miközben az életem és a párkapcsolatom is, amúgy is, elég vékony hajszálra kötve lengedezik.

***

Akkor, amikor leírom azt, hogy a túlórák, stresszhormonok, közben is minden pillanatban átélt kiszolgáltatottság és meg-nem-becsülés mellett is Odabent részemről lojalitásból jelenleg elhagyhatatlan, akkor azt vehetjük úgy, hogy feltettem a kezem és megadom magam.

Megadom magam, mert 43 hónapja dolgozom itt, abból az első 3 hónapot szerettem, a többin életem fő problémája, ébredési-lefekvési-mindennapi gondolata volt a pánikszerű kiút keresés. Hány hónapon keresztül nem volt nap, amikor ne szőttem volna terveket a szökésre. Mégis elrontottam vagy elszalasztottam minden lehetőséget a szabadulásra.

Amikor ezek után leírom, hogy nem tudok elmenni Odabentről, akkor voltaképpen örökre kapituláltam a Világgal szemben, ahol a jólléttel, korrekt távolságtartással, számokkal szemben a káosz, a vér és sár, hűség és halál törvényei győznek és kapituláltam a mindezekre épített, fenyítésen és negatív megerősítésen alapuló nevelési módszerekkel dolgozó feudalizmus ellen is.

Most mit csináljak. Itt Magyarországon, most, egyelőre, nincsen más. Nem-Magyarország meg túl messze van egy olyan kicsi embernek, mint én. A szerződések és a csend világa Odakint Nyugaton messze van egy olyan kicsit dzsungel-harcosnak, mint én, aki nem megnyomja a gombot, hogy majd kell MR, amit majd mások megszerveznek, hanem keresztbe fekszik az MR ajtajában, hogy de ezt a beteget muszáj. "Idekint" is messze van, ahol még nagyobb a dzsungelharc, és alig van szakma, csak túlélés az elemek ellenében, eszmék meg végképp nincsenek, sem feudalizmus, és kőkemény, a mindennapi kommunikáció minden elemét rögzítő szabályok.

***

Ebben az egész világban, ahol nem lehet külföldre menni, mert itt vannak a szülők és a múlt és az illúziókra épített, alap nélküli váram-párkapcsolatom, maradék hitem és maradék mosolyom-szerelmem (tegyük hozzá, hogy az egyetlennel, "aki valóban egyetlen"), ami pont a mindennapi kétszer három műszakos rohanásban a szemem előtt hullik szét; és nem lehet Odabent sem lenni, mert lélekölő, és nem lehet itthon másik Odabentet keresni, mert vagy nincsenek eszmék, vagy sokallom a káoszt és a dzsungelt, szóval ebben a világban tulajdonképpen nincsen semmi kiút és semmi remény.

De tulajdonképpen azért nem olyan rossz. Múltkor nem tudtam aludni, és a Törzsfőnök könyvét olvasgattam, eszmefuttatásait a neurológiáról és a rendről, és arra gondoltam, hogy a Törzsfőnök anno szigorú volt mint a halál, és az emberei rettegtek tőle, és voltaképpen egy nárcisztikus despota, akkor is, ha ma már olyan, mint egy kedves, gondoskodó, jószándékú idősebb apuka; de akárhogy is, ő még tudja azt a régi Neurológiát, amiben rend van, amiben eszme és hit van. És én már túl odabenti vagyok ahhoz, hogy ne ejtsen rabul és bűvöljön el a Rend Neurológiája vagy a Neurológia Rendje.

Ebből az útvesztőből nincs kiút. Ma méltó voltam a blogcímhez.