Csak azon gondolkozom, mit szólna a tizenkétéves, a tizennyolcéves, a huszonnégy éves, majd a huszonnyolcéves önmagam ahhoz, hogy ülök egy nyári este a kávém fölött halódva és cikkeket olvasok a globus pallidus (valamint a motoros cortex, a putamen és a nucleus caudatus) somatotopiájáról. Nem tudom, tetszenék-e önmagamnak. Mindenesetre mostan ez itten a csatamező, rájöttem már, nincsen másik, nem lettem világjáró, sarkvidék-kutató, sem tűzoltó sem katona, de mentőorvos vagy sztrókológus, és még onkológus vagy gyermekpszichiáter sem. És nem lettem menő agykutató sem San Francisco-ban vagy Hollandiában.
Egyelőre az lettem, ami, egy az odabenti kiskatonák közül, betegellátással, ügyeletekkel, vizsgáztatással, muszáj-(lenne)-kutatni problémákkal. Meg egy diplomával, amiért havi 6000 eurót adnának 1000 kilométerre balra a térképen, havi 160 órában. Na de nem baj.
Ülök itt este és próbálkozom, és valójában már csak szabadságon szeretnék lenni, elvégre tavaly augusztus óta dolgozom valahol 220-320 óra között egy hónapban. Ősszel zárom a 4. évemet az egészségügyben, de szerintem simán számolhatjuk 8-nak is, a ráncaim, csalódásaim és örömeim alapján volt is annyi. Már fáradnak az izmaim, és nem tudom, hogy eljutok-e a partig egyszer. Néha egyszerűbb lenne hagyni, hogy elsüllyedjek.
Majd egyszer hátha összeáll ez a kép is.
Isolde írt a szenvedésről. Én is szeretnék róla írni. De azt hiszem, azt nem mondhatom el magamról, hogy a szenvedés elkerülését tekintettem volna valaha is célnak. Ezért már nehéz meggyőzni a szenvedés hasznáról és öröméről is.
Annál inkább milyen jó lenne napsütés és pihenés és strand és fagyi. Majd ha ezekkel beteltem, akkor beszélhetünk esetleg aktív pihenésről is.
Na meg ezek az egyedül töltött esték. Amikor tényleg egyedül voltam, mennyire kevésbé zavart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése