2015. május 30., szombat

A számítógép megmondja

Sürgős labort akartam feladni a hasfájós betegemnek, össze is készítettem a számítógépes rendszerben a kérőlapot (akut kérésnél a kérés dátumának az adott óra-percet rögzíti), csak át szerettem volna futni még egyszer, amikor visszahoztak két beteget a CT-ből és hoztak egy újabbat (mindennapi jelenet), őket lefektettem, rápillantottam a leletekre, közben eltelt néhány másodperc mire, visszaültem, átnéztem a kérőlapomat és leokéztam.
A rendszer eme mélységes igazságot rejtő hibaüzenettel tudatta, hogy az óra-percet frissíteni kellene:

"A múltba nem kérhető vizsgálat."

Meg a kiröppent szó sem hívható vissza, és az elmulasztott lehetőségek sem érhetők már el. Nem mondhatjuk el a szeretett személynek azt, hogy mennyire fontos, nem mondhatunk nemet arra, hogy kihasználtak minket. Nem választhatunk másik pályát, másik országot, másik hobbyt. Nem változtathatunk a feleslegesen rosszkedvűen töltött perceken, sem azokon, amikor indokolatlanul közönyösek, rosszindulatúak vagy indulatosak voltunk.

Na ezt persze mind jól tudjuk. De hogy laborvizsgálat sem kérhető a múltba? ;)

2015. május 28., csütörtök

Szép kilátások

A délutánt végigaludtam a megelőző sok nap éjszakázás után, most meg nem tudok, bort kortyolgatok, és fülhallgatn keresztül, nagy hangerőn hallgatok régi kedvenceket a youtube-ról.
Reggel nem létezik. Nem akarom sem tudni, sem elhinni, hogy holnap megint 24 óra van, másodállásban ügyelés miatt. 
Ezen a héten már tényleg majdnem ez az utolsó pszichotrauma (vasárnap még kell evezzek 30km-t), de ez is felfoghatatlan. Onnantól kezdve, hogy reggel 24 órára kell pakolni, odáig, hogy keresztül kell utazzam a várost a két melóhelyem között, odáig, hogy reggelig szívni fogok, és hányingerrel küzdve, retkesen vergődöm majd haza, hogy a szombati progi előtt villámtakarítást tarthassak.
Nem, én nem. De ha már mindenképpen, akkor úgy szeretnék egy nyugis pénteki ügyeletet ott a hegyen, az ablakon futó borostyános, reggeli napfényes, életillatú (paradox módon mégis totálisan lepusztult) másodállásomban. Ott a péntek tud jó lenni amúgy, estig jövögetnek, aztán csend van.
Bár múltkor besírtam, amikor pénteken fél ötkor behozta a mentő az öreg nénit, akinek négy (4) éve zsibbad a lába, de most azt szeretné kérni, hogy szervezzük meg a krónikus elhelyezését.
Amúgy tündér néni volt.

Nosztalgia - bál



Nem volt még egy éve sem, amikor ezen a koncerten voltunk egy nyári este, és ott állt mellettem a kollégám, akibe megmagyarázhatatlan módon szerelmes voltam, amióta ismertem, de ő ezt nem tudta; és amikor barátian magyarázott valamit a szám közben, és közel hajolt (további szándékok nélkül), arra gondoltam, hogy ezért a pillanatért megérte minden szenvedés és megérte ez az egész elcseszett szerelem.

Valószínűleg nem fogadtam volna nagy tétekbe, hogy egy év múlva együtt fogunk gályázni és küzdeni a túlélésért a bozót dzsungelben, és "nagyszerelem" helyett mégis csak lesznek közös mindennapok és fáradtság és a másikon levezetett feszültség és tanácstalanság és a szokásos, átlagos, kellemes-kellemetlen mindennapi minden. Bár mi ebben az istenverte magyar eü-ben nem nagyon jutunk a mindennapok közelébe, például fél év nem elég arra, hogy mind a kettőnk alvós napja egy napra essen.

***
Na de hát a világ az érdekes, ezzel a megvalósíthatatlan rózsaszín szerelem-eszménnyel, ami kudarcra van ítélve a mindennapi darálóban, de ami azért mégis tud valamit, az én radarom például mért tudta, hogy a világegyetemben eddig általam látottak közül ő lesz az egyetlen, akinek muszáj, hogy a hátára-vállára kucorodjak elalváshoz, ahelyett, hogy mindent megtennék, hogy ne érezzem az arcomon a lélegzetét, és ne érezzem a lénye közelségét, ahogy az volt az összes többinél?

Miközben tudom, hogy nincs annál áthidalhatatlanabb szakadék, mint amikor túl kevés a távolság az ágy két vége között (és itt már nem is testi kapcsolatra, hanem csak úgy szimplán a közös alvásra gondolok.). Minden más relatív. Vagy inkább: minden, ami számít, benne van abban a közös alvásban. Nem kell itt összegabalyodni, mert úgy nem lehet aludni, Pontosan elég, ha az első, ami eszembe jut az együttalvós estéken, amikor félig megébredek, hogy meg kell simogatni a vállát a másiknak. Talán akkor szebbet álmodik.

A lojalitásról, M-nek ajánlva

Június 1-gyel három saját, plusz egy más intézményben dolgozó orvos kollégám fejezi be a munkát. Egyikük gyermeket szül, az rendben van. Másik három elmegy, részükről az is rendben van. 
Felmerültek nálunk az utóbbi időben mindenféle lojalitás kérdések, intézményhez leginkább, egyéb lojalitásokról is lehetne beszélni, úgy mint Isten, haza, család és maocetung, de fentiek tárgyalása meghaladja kereteimet.

Azért ez a "munkahelyhez lojalitás" dolog eredendően nem nyugat-európai kérdés, azt hiszem. Nyilván Nyugaton is lehet véleményt alkotni, hogy a másik korrektül szervezte-e a távozását, időben szólt-e, ellopta-e kifelé menet a kolléga kutatási tervét, mittudomén.

De azért azt hiszem, hogy nem kérdés, hogy egy szerződés a lejártakor lejár, és akkor mindkét fél dönthet a folytatásról. A pozitív értelemben vett Nyugaton, ha sokan döntenek az elmenés mellett, akkor a cég azt fogja gondolni, hogy nem túl vonzó a munkavállalók számára. Piaci viszonyokban természetes, hogy munkáltató és munkaadó tekintetében is verseny van. Verseny: a jobb győz, a gyengébbel majd valami lesz.

Persze a magyar kórházaknak a Nyugat kínálta lehetőségekkel egy futamban indulni: nem tisztességes. Az elmúlt pár évtizedben annyi változás biztos van a fiatal orvosokat illetően, hogy míg 30 éve fiatal orvosból volt túlkínálat, most eljutottunk oda, hogy sok esetben a munkahelyekből van túlkínálat, a munkahelyek kénytelenek figyelembe venni a dolgozóik jóllétét, óhajait.

Ez egy olyan mentalitású helyen, mint Odabent, teljesen idegen feltevés. Szomorú helyzet ez. Felnőtt "A" generáció, a folyosón Dunát lehetett rekeszteni a rezidensekkel, és csak az maradhatott, akit kiválasztottak. Annak viszont hallgatni kellett és engedelmeskedni, szolgálni az anyaintézményt, mindenáron. Felnőtt egy ilyen generáció. Ma már ők az idősebb orvosok, akiknek elvették, megették a fiatalságát, és akik ma már fáradtak és elegük van, és jogosan várják, hogy eljöjjön a "jutalom" a hosszú tűrésért, mert most már ők lettek a "Nagyok". 

Egyébként más világ lehetett akkor, ügyeletben a sebész meg a belgyógyász rezidensekkel lehetett beszélgetni a kertben, nyugis napokon az épület tetején napozni. Nem volt kevés munka akkor sem, csak más világ volt. Én sosem beszélgettem egyik másik társszakma rezidenssel sem, ügyeletben a túlélés olyan szintű vitális kényszer, hogy a szükség esetén segítségül hívott belgyógyász, sebész stb kollégák emberi személyként nem is kerülnek nyugtázásra az agyamban (hogy mi vagyunk gyengébbek, vagy a világ kegyetlenebb, nem tudom). Egyszer beszélgettem egy belgyógyásszal, mondta, elrontotta az életét. Kérdeztem, mért, mi akartál lenni? Erdész, válaszolta. Tudod mit, reagáltam, akkor tényleg elrontottad, de mondok jobbat, én is elrontottam, mert én meg az akartam lenni, ami most vagyok. 

Itt a "Kicsik" két-három év után ki vannak égve. Mi nem élvezzük az ügyeletekben a csillagos eget, a fiatalok rohannak vissza a konzíliumból, mert nem tudni, mi történik közben a házban. A még fiatalabbak masszívan angináznak az ügyeletek előtt, közben és után. Napközben vergődnek a betegellátás-oktatás-kutatás halálos Bermuda háromszögében, egyre fáradtabban és illúzió vesztettebben. A Nagyoktól megtanulták, hogy ők a Kicsik, akiknek a feladata: hallgatni és engedelmeskedni. Örökölve a múltat, a fentieken kívül kötelességük áldozatot is hozni, a túlórán túl is túlórázni csak szívből és lelkesedésből. Kötelező a nagy erőt, a világmindenség és az Odabent Neurológiáját szolgálni, ahogy nekik is kellett. Kötelező úgy gondolkodni, úgy gesztikulálni, és olyan szociális normák szerint élni, olyan ritmusban és úgy reagálni, ahogy a helyi etikett diktálja.

***
Miközben a világban orvoshiány lett, idehaza lehetetlen feltételek, és ezek a Kicsik egyébként választhatnak aközött, hogy Odabent maradnak és túlélnek (reálisan Magyarországon jelenleg nincsen sokkal jobb lehetőség), vagy elmennek, szakképzéb sben lévő /szakorvos, betegellátó, oktató, esetleg PHD-fokozattal rendelkező emberként, gyakorlatilag oda és akkor, amikor akarnak.

***
Most mondhatnánk, hogy nincs lojalitás konfliktus, mert piac van, és a másik munkáltató jobb feltételeket kínált. De hát persze van lojalitás konfliktus, mert a zsigereink, az utolsó sejtünk DNS-éig Kelet vagyunk, és eredendően, szerződések, jogok, feltételek, szolgáltatások helyett sokkal inkább személyes kapcsolatok, érzelmi szálak tengelyében gondolkodunk (ez persze általánosítás).

Odabent most élesedik a helyzet, kevés az ember, kié lesz még a felszabadult munka. A Nagyok, akik úgy nőttek fel, hogy feladatban részesülni a túlélés eleme, mert aki dolgozhat, azt kiválasztották, nem értik a Kicsiket, akik fáradtak és sokallják a terheket. Más világ van, mint akkor más betegek és más hangnem, és megélni is több kell, a társadalmi különbségek hatalmasak, az orvosok, a békebeli művelt, nyugodt-jómódú polgári réteg tagjai, most két lábukkal a szakadék két oldalán, próbálnak nem lezuhanni.

Mert persze kell dolgozni és lojálisnak lenni és szolgálni a Neurológiát, és kell lakni is, és fizetni a számlákat és öltözködni és családot és jövőt építeni. Ez ma, ha valakinek nincsen máshonnan támogatása, a lehetetlen kategóriába esik.

M-nak üzenem, akivel nem értettem és nem is értek egyet az elmenők hibáztatásában, hogy mindennek ellenére tudom, hogy létezik lojalitás Odabent felé. Így vagy úgy, itt legalább valamelyest létezik eszme, létezik Neurológia, Szakma, léteznek mítoszok, és elmúlt idők nagyjai, vicces anekdoták a mai ötvenévesek fiatal korából, létezik dedikált könyv a leköszönő régi-nagy Törzsfőnöktől. 

Nekem nagy "aha" élmény volt, amikor valakitől, aki valaha odabenti volt, megtudtam, hogy az eszmék létezése nem mindennapi jelenség. Hogy a kérdés, hogy mennyire tetszenek az eszmék és megvalósítási módjaik, az egészségügyi egységeknek csupán kis részében feltehető egyáltalán.

Én azóta vagyok lojális Odabenthez, amióta erre rájöttem. Paradox módon olyasvalaki hatására, aki elment innen, és talán engem is elvitt volna kollégának, ha akarom. Odabentről nehéz elmenni, de maradni is nagyon nehéz maradni is. Akinek a "keleti" mentalitásához (ösztönökben, vérben, harcban, személyekben, sorsokban gondolkodás) nyugati vágy társul a tiszta munkakörülmények melletti szakmai sikerekre; annak Odabent csapda. Kelet nem engedi Nyugatra és Nyugat nem engedi Keletre. 

De azért azt is üzenem M-nak, hogy az elmenők helyett egy hónapon át egyedül harcolok a Káosz Birodalmában (azaz: nem egyedük, mert itt lesz Csingiling, és már mind ketten erőteljesen gyúrunk gondolatban a világvégére), felügyeletem persze tudom, hogy lesz, nagy világvége esetén segítségem is, de azért tudjuk, hogy egyetlen gályázónak lenni ott, az kőkemény szívás. Mégsem gondolom, hogy aki elment az kitolt velem. Nem fogom ezt gondolni a sokadik túlórámban sem, akkor sem, amikor kétségbeesetten kelek fel halott fáradtan és alig hiszem el, hogy még csak szerda van, amikor nekem veri az ajtót az összes szegény várakozó beteg és várakozó erőszakos idióta, és minden napom a stresszhormonfürdő fiatalító hatásában fog telni, miközben az életem és a párkapcsolatom is, amúgy is, elég vékony hajszálra kötve lengedezik.

***
Akkor, amikor leírom azt, hogy a túlórák, stresszhormonok, közben is minden pillanatban átélt kiszolgáltatottság és meg-nem-becsülés mellett is Odabent részemről lojalitásból jelenleg elhagyhatatlan, akkor azt vehetjük úgy, hogy feltettem a kezem és megadom magam.

Megadom magam, mert 43 hónapja dolgozom itt, abból az első 3 hónapot szerettem, a többin életem fő problémája, ébredési-lefekvési-mindennapi gondolata volt a pánikszerű kiút keresés. Hány hónapon keresztül nem volt nap, amikor ne szőttem volna terveket a szökésre. Mégis elrontottam vagy elszalasztottam minden lehetőséget a szabadulásra.

Amikor ezek után leírom, hogy nem tudok elmenni Odabentről, akkor voltaképpen örökre kapituláltam a Világgal szemben, ahol a jólléttel, korrekt távolságtartással, számokkal szemben a káosz, a vér és sár, hűség és halál törvényei győznek és kapituláltam a mindezekre épített, fenyítésen és negatív megerősítésen alapuló nevelési módszerekkel dolgozó feudalizmus ellen is.

Most mit csináljak. Itt Magyarországon, most, egyelőre, nincsen más. Nem-Magyarország meg túl messze van egy olyan kicsi embernek, mint én. A szerződések és a csend világa Odakint Nyugaton messze van egy olyan kicsit dzsungel-harcosnak, mint én, aki nem megnyomja a gombot, hogy majd kell MR, amit majd mások megszerveznek, hanem keresztbe fekszik az MR ajtajában, hogy de ezt a beteget muszáj. "Idekint" is messze van, ahol még nagyobb a dzsungelharc, és alig van szakma, csak túlélés az elemek ellenében, eszmék meg végképp nincsenek, sem feudalizmus, és kőkemény, a mindennapi kommunikáció minden elemét rögzítő szabályok.

***
Ebben az egész világban, ahol nem lehet külföldre menni, mert itt vannak a szülők és a múlt és az illúziókra épített, alap nélküli váram-párkapcsolatom, maradék hitem és maradék mosolyom-szerelmem (tegyük hozzá, hogy az egyetlennel, "aki valóban egyetlen"), ami pont a mindennapi kétszer három műszakos rohanásban a szemem előtt hullik szét; és nem lehet Odabent sem lenni, mert lélekölő, és nem lehet itthon másik Odabentet keresni, mert vagy nincsenek eszmék, vagy sokallom a káoszt és a dzsungelt, szóval ebben a világban tulajdonképpen nincsen semmi kiút és semmi remény.

De tulajdonképpen azért nem olyan rossz. Múltkor nem tudtam aludni, és a Törzsfőnök könyvét olvasgattam, eszmefuttatásait a neurológiáról és a rendről, és arra gondoltam, hogy a Törzsfőnök anno szigorú volt mint a halál, és az emberei rettegtek tőle, és voltaképpen egy nárcisztikus despota, akkor is, ha ma már olyan, mint egy kedves, gondoskodó, jószándékú idősebb apuka; de akárhogy is, ő még tudja azt a régi Neurológiát, amiben rend van, amiben eszme és hit van. És én már túl odabenti vagyok ahhoz, hogy ne ejtsen rabul és bűvöljön el a Rend Neurológiája vagy a Neurológia Rendje.

Ebből az útvesztőből nincs kiút. Ma méltó voltam a blogcímhez. 

2015. május 24., vasárnap

Akár el is hiheted

A rendrakás első lépése, amikor a káoszt sikerült a konyhába átcsoportosítani.

Katasztrofális hosszú hétvége

Nem tudom, másutt mi a helyzet, de nálunk a hosszú hétvége maga a kétségbeesés. A pénteki, a szombati és a vasárnapi ügyeletes team is úgy szív, mint a torkos borz.
Sok beteg jön, a bentfekvők mennek tönkre, mindenki tüzet olt, a hirtelen rosszabb állapotú, potenciálisan életveszélyben lévő betegeket látja el, vizsgálja, próbálja az akuttá vált betegségnek megfelelően elhelyezni. Közben újabb és újabb betegek kerülnek fel erre a listára.
Görgetjük magunk előtt a tennivalókat, félhullán a fáradtságtól.
Suhanna és Liza szombat reggel úgy néztek ki, mint akiket elkaptak és péppé vertek, ma reggel mi sem festettünk különbül, és most beszéltem a maiakkal telefonon, ők is haladnak a kikészülés felé. 

Nekem más lelépős napi depresszióra sincs időm, este ébredtem, főztem vacsorát és a holnapi ebédet. Holnap ügyelek a másodállásomban*, ahonnan megyek vissza kedden a főállásomba. Közben írni kellene a konferenciára az anyagot, ami nyilván ma éjjel fog megtörténni, miközben sírni tudnék a fáradtságtól. Nem ittam tegnap semmit, oliguriás vagyok, fájnak az ízületeim. Még ügyelet utáni depresszióra sincs erőm.

Aki ezt nem próbálta, nem érti. Az orvoslás teljes személyiséget, tudásanyagot, logisztikát, koncentrálást igényel. 24 órán át művelni, hatfelé szakadva és rohanva, időnként mellkasi fájdalommal küszködve, amin hamar túllép az ember, mert egy pohár vízre és ebédre sincs ideje, nemhogy gondolatokra, olyan, mint a végkimerülésig küzdeni egy rossz csatában, ahol csak veszíteni lehet, de azt is csak hosszas haláltusa után. Jó játék. Még 1 hét és 1 hónap az alvásig, az otthon megélt napfényes délelőttökig, piacra sétálásig, főzésig, edzésre járásig, szép nyári délutánokon békés tanulásig. És akkor még a nyaralásról nem is beszéltünk. Meg az egy éves kosz és rendetlenség eltakarításáig. Hold on.

*: a másodállás, amit abba akarok hagyni, mert nincs erőm még havonta további szívással töltött ügyeletekre. Sajnos, ezt a második állásomat szeretem (szerettem), tulajdonképpen nem is tudom, miért. Mindig azzal megyek el oda, hogy ezt sürgősen abba kell hagyni, és mindig úgy jövök haza, hogy tulajdonképpen milyen jó orvosnak lenni, és de jó, jövök legközelebb is. Pedig ugyanaz a szakma, hasonló problémák, és rosszabb körülmények vannak. Ráadásul a plusz pénz nagyon jól jön, a szabály szerint a 2. ill. 3. állásban keresett pénzemet jogomban áll (drága) tankönyvekre költenem.

Így jutottam oda, hogy izgatottan várhatom ezt a (szállítással együtt) 32.000 forintos példányt is:


De azért csak be kell fejezni.

2015. május 22., péntek

Péntek esti szellemi csúcs

Azt inkább negatívban mérjük. Szombati szívás ügyelet előtt mi mást lehet várni, mint lágy ringatózást boci szemekkel a facebook-youtube-blogger édes háromszögében?
Á nem is van millió teendő. Nem is kell konferencia támogatási kérelmet elküldeni. Csekket feladni a neten. Rendet rakni. Határidős posztert gyártani. Cikket írni. Tanulni. Beírni a naplómba az elmúlt hetet. Olvasni (rendes szépirodalmat). Emaileket írni. Fürödni és hajat mosni. Aludni.
Péntek esti világvége van.
És nekem már amúgy is éves világvége is van, 2014.08.04. óta dolgozom folyamatosan, az "örülj, ha jut tüzelőfára" mintájára, "örülj, ha eljut arcod a párnára", énszerintem az éves szabad hétvégéim megszámlálásához nem kellene több kézujj, mint ahánnyal rendelkezem. Volt egy szabadságom, télen egy hét, amikor lázasan, bronchus váladékban fuldokolva feküdtem (színházban voltam, korcsolyáztam, -10 fokban ligetben, jeges fűben ácsorogva tűzijátékoztunk szilveszterkor, mert csak nem fogok már megijdeni egy kis tüdőgyulladástól, amikor most vagyok szabin). Jóvót, a reaktív bronchusgörcseim márciusban már ritkulni is kezdtek.*
Egy év. Mennyi szívás ügyelet...
Minden reggel arra gondolok, hogy "te jó ég, még mindig május van?". Nem érdekel semmi. Olyan az egész, mint egy soha véget nem érő küszködés. A lakás kellemesen a fejemre rohad.
39 nap, hétvégékkel együtt (a most következő háromnaposból mindjárt 48 órát dolgozhatok is, a lelépős napon meg jöhet a poszter).
Örülj ha jut tüzelőfára. Meg akku-töltőre, amire esténként rácsatlakoztathatom az agyamat. 
Örülj ha jut.
Örülj.

*: erről jut eszembe, szeretkeztetek már hörghuruttal? Amikor a hipoxia ugyan növeli az élményt, de minden nagyobb lélegzetvétel újabb köhögőrohammal jár, majd a szituáció nevetésbe, a nevetés pedig újabb köhögőrohamba torkollik? (bocsánat, de péntek esti szellemi csúcs van, frontális diszinhibícióval, nem mondhatjátok, hogy nem szóltam előre).

Napi akasztófahumor

Virágos-virágtalan


Ha már az ember ajándékot visz az orvosnak, akkor nem biztos, hogy a ládaméretű futópetúnia az első, ami eszébe jut. Nem logikus, nem racionális. De annyira örültem neki, megszépítette a napomat!! 


Petúniám története azóta is alakul.
Az első napot hospitalizálva töltötte a Káosz Birodalmának középső szobájában, ahol első gazdája hagyta és ahol a második felejtette.
Ez másnap reggelre meg is látszott rajta. Párától és napsütéstől elalélva nem örült túlzottan, amikor nekiindult vele az új gazda (szintén a párától és napsütéstől, valamint 30 óra munkától elalélva). A végre észlelhető szellő sem szellőnek bizonyult, hanem a metró keltette levéltépázó szélviharnak.
A metrón és a buszon utazás már virágjáték volt a megelőzőekhez képest. Petúnia elismerő pillantásokat kapott mindenhonnan, gazdája pedig büszkén élvezte a "lány, virággal" szerepet (lánynak lenni virággal mindig boldogság, olyan, mint végigmenni egy táblával az utcán, hogy "szeretnek engem", csak sokkal kevésbé sablonos).
Otthon jött a következő probléma. Megfelelő méretű cserépalátét híján egy multifunkcionális fazekat kértünk fel a feladat teljesítésére.*
Petúnia átmenetileg békére lelet. Összebarátkozott mind a többi növényekkel a szobában.

(*: megboldogult szeretett-nemszeretett mentőorvos időszakomból maradt rám a szókapcsolat, az irányítás és a rádiós fogalmazott hasonlóan. Például amikor a csapat ki szerette volna venni a jogos ebédszünetét, akkor "megkérték" még egy feladat elvégzésére. Nálam azóta a mosás is úgy kezdődik, hogy megkérem a mosógépet egy, majd még egy feladatra.)

***
Petúnia végleges elhelyezéséről szóló tárgyalások jelenleg is zajlanak. Első körben Anyu konzultálta, melynek során megállapítást nyertek az alábbiak: 1. a virág gyönyörű 2. akár végső soron nálam is megélne, elég napfény mellett a konyhában (ebben nem hiszek, a konyhában eddig minden virág meghalt) 3. igény esetén további ellátását készséggel vállalja a Mentőanya Kft. 4. Végső esetben a Mentőtestvér Kft-nek is referálhatom, mert ott kert van és virágbarát a légkör.

Közben felmerült, hogy P szüleinél viszont van izé, amire fel lehet akasztani a tornácon, és ott lehet, hogy jobb dolga lenne, amennyiben képes szabadon élni. Végül is Petúnia szabadságra született virág.

Most egyelőre kiélvezem, amíg itt van.

2015. május 20., szerda

Szülés - nemszülés vita

Isolde blogján ismertem meg azt a fogalmat, hogy "childfree". Most meg arról vitáznak, hogy kell-e szülni, kell-e nemszülni, megideologizálni, hogy mért teszi az ember, megmagyarázni, ha nem. Hogy most valójában az-e a normális dolog, ha valaki gyereket szül, vagy mindenki tegye, amihez kedve van.

Olyan nehéz amúgy manapság bármit gondolni vagy mondani, mert az ember vagy a konzervatív-fasiszta, vagy a liberáldiktátor címet szerzi meg. Engem ez nagyon idegesít. Ezért egy ideje nagyjából azt gondolom, hogy felesleges bárkivel, bármiről vitatkozni.

A gyermekszüléses vitához például kapásból túl prolinak érzem magam. Nem a konzervatív-liberális tengelyen elfoglalt helyem miatt értem nagyon nehezen a kérdést, hanem talán azért, mert szimpla kis panelgyerek vagyok a rendszerváltás környékéről. Abban különbözöm az akkori átlag panelgyermekektől (legalábbis azoktól, akikkel egy házban, egy általános iskolában nőttem fel), hogy a szüleim diplomások és nagyon műveltek voltak, azok is, de ezzel azért túlzottan nem gazdagodtak meg, így a művelt értelmiség körében igazából sosem jutottam közel, sem liberális, sem konzervatív vonalon. Mindig is egyszerű prolik voltunk, cirkadián ritmus szerint éltünk, mindennap dolgozni/iskolába jártunk, csak este a fotelben, vagy mosás és kutyaséta, vagy két főzés között gyakoroltuk műveltségünket. Anyukám esetében ez messze meghaladja az úgynevezett művelt körökét. Én egy fokkal magasabban kvalifikált, és kategóriákkal beszűkültebb és tájékozatlanabb lettem nála.

Csak azt szeretném ezzel az egésszel mondani, hogy nálunk sosem volt kérdés, hogy 1. az ember monogám, 2. érettségi után továbbtanul vagy dolgozik 3. feleségül megy valakihez /feleségül vesz valakit, aki maga választott ki, mert szeretik egymást és jól tudnak beszélgetni (például a könyvekről, a művészetekről és a világról, de az sem baj, ha a muskátlifajtákról, a kutyaszőr nyírásról vagy a legjobb tojásrántotta elkészítéséhez) 4. a nő gyerekeket szül, akik onnantól kezdve az életének a legfontosabb részei, amíg kicsik a gyerekek, otthon van velük, magától értetődően elvégzi a házimunkát, amíg a férje dolgozik, aztán majd ő is visszamegy dolgozni, de akkor is főleg anya marad, és ez jó így. 5. nálunk ugyanúgy nem merült fel az, hogy az ember a hátán cipelje évekig a gyerekeit és egy ágyban aludjon velük, továbbá a gyerekek tízéves koráig otthon legyen és mindennap elkísérje őket az iskolába, vagy a kamasz/felnőtt gyermeke kezét fogja az orvosi rendelőben; mint ahogyan az sem, hogy dadát fogadjon melléjük, miközben a karrierjét építi, és ne jöjjön haza a lázas gyerekéhez az első géppel a külföldi munkahelyi útról, vagy ne arra szánja az estét, hogy meséljen a gyermekének. 6. munka, egy hely, ahol meghatározott feladatokat kell elvégezni napi 8 órában, néha túlórában, becsülettel és tisztességgel, másokat békén hagyva, amíg el nem jön a nyugdíj, amiből utána majd meg lehet élni, ha nem is gazdagon, és lehet várni az unokák látogatását. Aztán a gyerekek és az unokák (valamilyen módon) segítenek ha már nagyon beteg és öreg az ember. Aztán meghal, de majd utána is szeretettel gondolnak rá a családtagjai.

Anyu például világéletében liberális-humanista nézeteket vallott, és sosem gondolta volna, hogy lesz egy világ, amikor a fenti életvezetési stratégia a "konzervatív" kategóriába sorolódott. A liberalizmusról nekem azt tanították, hogy ez az elv, ami szerint minden egyes embernek az életútját, nézeteit meg kell érteni, de nem kell velük egyetérteni; és az ember azt gondol, amit akar, ha ezzel másoknak nem árt. A humanizmus azt jelentette, hogy mindebben az emberek iránti megértés, szeretet segít a legtöbbet. Ma valami egészen más liberalizmus van. De mindegy, ez egy másik téma, messzire vezetne.

***
Majdnem 30 éves vagyok és az már túl sok ahhoz, hogy alapjában és mélységében új hozzáállást alakítsak ki magamban a világ dolgaihoz. Árnyalni még lehet, de ami eddig is mélyen gyökerezett, azt felesleges lenne alapjaiban kiásni.

Bocsánat, de sosem fogom azt gondolni, hogy direkt nem szülni gyermeket, nagy vonalakban és társadalmi szinten rendben van. Nincs rendben. Egyes emberek a saját kis életük zátonyai köztt örlődve kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy a nemszülés tűnik vagy bizonyul a jobb választásnak, és ezt eszemben sincs megkérdőjelezni. Nem hiszem, hogy akárkinek is ezzel kellene foglalkoznia és a haza vagy bármilyen sablonos klisék nevében elítélni ismeretlen sorsú embereket. 

***
De azért szerintem kellene segíteni a gyermekvállalást. Meg a családokat. És nem szópárbajjal. Mert olyan ez a dolog, hogy azok között az emberek között, akik "mindenképpen", meg akik "semmiképpen" létezik egy elég széles csoport, a "körülményektől függően, talán". És az elvi viták helyett arról célszerűbb lenne javítani a körülményeket. Mert azért a gyermekszülés, az új élet, a család szerintem eredendően mégis csak öröm és pozitív érték, és nem hiszem, hogy az életnek bármi célja is lenne, mint fejlődni és tovább adni az életet. Nem hiszem, hogy lehet olyan tartalmas, programokkal, utazással, társasági eseményekkel, társadalmi munkával teli életet élni, ami olyan szinten definiálja az embert, hogy megöregedve, ne keresse a tekintetével azokat a tekinteteket, akik tovább folytatják az ő küzdelmeit, vagy megkérdőjelezik, vagy újraformálják, fejlesztik azokat. Legjobb az, ha a visszapislogó tekintetek részben az enyémek, részben a másiké, akit szeretek; az sem olyan nagy baj, ha genetikailag ugyan nem, de tartalmukban, kifejezésükben, mégis; és el lehet fogadni azt is, ha más tartalmú és kifejezésű arcok, akik később csatlakoztak az életünkhöz. De ha nincsenek ilyen arcok? Akkor mi értelme volt? Én azt tanultam és abban hiszek, hogy önmagában, az élet üres tényének ugyan kell, hogy legyen tisztelete, de értelmét, célját, tartalmát az adja, amit beletesz az ember.

De lehet, hogy mások ezt másképp gondolják. Azt is lehet. A legjobb, ami magáért beszél, ezért inkább erre fókuszálok. Aki boldog a családjában, és ez látszik rajta, az jobb reklámja a családi életnek, mint az összes harcos konzervatív propagandista, nem? Persze mondani meg könnyű bármit.

Japán nagyapa, felnőtt fiának, a sakkozásról


"- Jó okod volt rá? Micsoda badarság, Dzsiró. Az első néhány lépésnél még előre gondolkodtál, ezt jól láttam. Igazi stratégiád volt. De mihelyt keresztülhúztam a számításaidat, nekiálltál rögtönözni. Elfelejtetted, mit hajtogattam neked annak idején? A sakkban az a lényeg, hogy az ember következetesen ragaszkodjon a stratégiájához. Ha az ellenség keresztülhúzza számításainkat, nem adjuk fel, hanem azonnal újabb tervvel állunk elő. Nem akkor győz az egyik fél, és veszít a másik, amikor a királyt végleg sarokba szorítják. A játszma akkor dől el, amikor az egyik játékos úgy dönt, hogy semmiféle stratégiához tartja nem tartja magát. Amikor a katonái szanaszét szóródnak, nem szolgálnak egy közös ügyet, csak átgondolatlanul lépegetnek ide-oda, nos, akkor veszít."

Lehet, hogy nem véletlen, hogy sosem tudtam és szerettem sakkozni? Pedig talán jobban jártam volna, ha már fiatalon megtanultam volna ragaszkodni a stratégiákhoz.

2015. május 18., hétfő

Haiku kívánságlista

Sem az Igazi.
Sem költemény-szerelem.
Csak bármi, veled.

Aleajacta


Csak azon gondolkozom, mit szólna a tizenkétéves, a tizennyolcéves, a huszonnégy éves, majd a huszonnyolcéves önmagam ahhoz, hogy ülök egy nyári este a kávém fölött halódva és cikkeket olvasok a globus pallidus (valamint a motoros cortex, a putamen és a nucleus caudatus)  somatotopiájáról. Nem tudom, tetszenék-e önmagamnak. Mindenesetre mostan ez itten a csatamező, rájöttem már, nincsen másik, nem lettem világjáró, sarkvidék-kutató, sem tűzoltó sem katona, de mentőorvos vagy sztrókológus, és még onkológus vagy gyermekpszichiáter sem. És nem lettem menő agykutató sem San Francisco-ban vagy Hollandiában.

Egyelőre az lettem, ami, egy az odabenti kiskatonák közül, betegellátással, ügyeletekkel, vizsgáztatással, muszáj-(lenne)-kutatni problémákkal. Meg egy diplomával, amiért havi 6000 eurót adnának 1000 kilométerre balra a térképen, havi 160 órában. Na de nem baj.

Ülök itt este és próbálkozom, és valójában már csak szabadságon szeretnék lenni, elvégre tavaly augusztus óta dolgozom valahol 220-320 óra között egy hónapban. Ősszel zárom a 4. évemet az egészségügyben, de szerintem simán számolhatjuk 8-nak is, a ráncaim, csalódásaim és örömeim alapján volt is annyi. Már fáradnak az izmaim, és nem tudom, hogy eljutok-e a partig egyszer. Néha egyszerűbb lenne hagyni, hogy elsüllyedjek. 

Majd egyszer hátha összeáll ez a kép is. 
Isolde írt a szenvedésről. Én is szeretnék róla írni. De azt hiszem, azt nem mondhatom el magamról, hogy a szenvedés elkerülését tekintettem volna valaha is célnak. Ezért már nehéz meggyőzni a szenvedés hasznáról és öröméről is. 

Annál inkább milyen jó lenne napsütés és pihenés és strand és fagyi. Majd ha ezekkel beteltem, akkor beszélhetünk esetleg aktív pihenésről is. 

Na meg ezek az egyedül töltött esték. Amikor tényleg egyedül voltam, mennyire kevésbé zavart.

Mai mondás

Beteg (kedves idősebb férfi, miután kiderül, hogy ideggyógyászati vizsgálat lesz):
- Már húsz évvel ezelőtt is megmondták az üzemorvosin. Hogy kérem, maga nagyon ideges, de jók az idegelvezető csatornái... :)

2015. május 17., vasárnap

Kávéfőzős gondolatok

Ígérem, nem fogok mindig moralizálni, de mostanában az egész társadalmi légkörben benne vannak a normakérdések, nagy részük cseppet sem a normáról szól, hanem valaki véleményéről, amit szabálynak kiáltott ki. 

Ezért mostanában én is moralizálok néha. A kávéfőzőbe például először a vizet töltöm, aztán beleteszem a kávét. Aláteszem a csészét. Használat után rögtön lekapcsolom és kihúzom a konnektorból. Alapesetben ez egy szokás, lehetne teljesen másképpen is, de ha néha a kávéval kezdem, néha a vízzel, akkor valamelyiket előbb-utóbb elfelejtem. Ha meg nem kapcsolom ki, mondván, hogy ráér az mosogatáskor, vagy indulás előtt, akkor egész nap szorongani fogok, és arról fantáziálok, hogy épp most találják meg a tűzoltók a tengerimalacaim földi maradványait a lakásban, az oltás után.

A víz-kávé sorrend tehát nem erkölcsi szabály, hanem olyan szokás, ami azt a célt segíti elő, hogy a kávéfőzés sikeres, az élet pedig biztonságos legyen. Alakulhatott volna másként is a szokás, de így alakult. Innentől kezdve, mint szokás, szerintem önmagában is értéket képvisel. Nem is beszélve arról, hogy az emberek többsége számára a szokás örömet, érzelmi biztonságot is teremt. Csak a szokás célját  nem szabad elfelejteni. A víz-kávé rítusnak például ennyi a célja: legyen komplikációmentes a kávéfőzés, mert akkor nem ég le a gumigyűrű, nem kell újra megcsinálni. Nem folyik a kávé csésze híján a pultra. Nem ég le a lakás.

A kávéfőzési rítusnak nem célja az életet direkt módon tökéletesíteni (az a kávé feladata), nem célja definiálni az erkölcsösség fogalmát, nem célja mérföldkőnek lenni az emberi gyarlóság elbírálásakor stb.

***
Na most, olvasgatva a netes vitákat, nagyjából kétfajta tábor tud megjelenni, adott témában (a táborok összetétele témafüggő). Az egyik, aki szerint a kávéfőzés részfeladatainak sorrendje kőbe vésett törvény, amit évszázadok papjai/királya/gondolkodói/földművesei/tudósai dolgoztak ki, megszegőjük hibás, gyenge, lusta, felületes, erkölcstelen; és a másik, aki szerint sorrendet tartani a részcselekmények között bűnös beszűkültség, és gondolkodó ember semmit sem csinál valamit valahogy csak azért mert az úgy szokás, mért lennének okosabbak nála évszázadok papjai/királyai/gondolkodói/földművesei/tudósai.

Természetesen a kávéfőzés esetében mindegy, mindenki főzheti akárhogyan, vagy mindig másképpen, bízva zsenialitásában, vagy nem bánva, ha néha leég, kifolyik, ismételni kell; elvégre az övé a lakás, a kávéfőző, a kávé és az idő is.

De a társadalomban a döntések, cselekmények, vélemények és véleménynyilvánítások többsége más embereket, és a világ haladását is befolyásolja, ezért nem mondható magánügynek.

Én azt gondolom, hogy a rendnek önmagában értéke van, Pont az az értéke, hogy egyszerűvé tegye a folyamatokat, érthetővé a kommunikációt, és maradjon idő és erő másra. A rendnek és a szokásoknak addig van értékük, amíg segítik az embert és a társadalmat. Magunkat szolgálójávé tenni a rítusoknak pont annyira nem tűnik okos dolognak, mint arra fecsérelni minden időnként, hogy harcoljunk ellenük, csak azért, mert ugyanúgy lehetne másképp is. 

***
Akárhogy is, lehetne kicsit békésebb hangulat, a társadalomban és bennem is. 



Címem nem negatív

Ki utat veszít
abban még él a hit
hogy út - létezik.