2018. december 28., péntek

Banalitások

Titokban reméltem, hogy kapok ilyet, mert annyira emberi kis giccs, de magamnak azért nem lenne képem megvenni. Na, többek között erre jó az ajándékozás.


Végül kettőt is kaptam, a nővéremtől illetve Embertől. Szerencsére egész más dolgokat kell bele írni, Emberé praktikusabb, ez a fenti rózsaszínebb, Apa és Anya megismerkedéséről meg ilyenekről kell bele írni, meg fotókat ragasztgatni.

Töltöm hősiesen a prenatális részeket, az első oldalra írtam egy levelet a Karácsonyról pl. hogy Sárfej megevett dugiban egy lábas paradicsom szószt. Meg leírtam, kb amiket tegnap ide. 

Kicsit fura, "transzcendentális" érzés, hogy majd egyszer én nem leszek, ez a könyv meg lesz, és Dorka majd megmutatja valakinek, hogy "ezeket írta rólam az anyukám". Sárfej addigra már rég a kert egy zugában, az otthona földjében álmodik a környék összes macskájáról... 

Csak kicsit van bűntudatom, mert tegnapelőtt és tegnap este is adatelemeztem, holnap is azt tervezek délután, már amennyit most egyszerre koncentrálni, de főleg ülni tudok, és gèpelni a carpal tunnel miatt zsibbadt ujjaimmal. 

Ma felhívott a védőnő és a Főnököm is, mindketten azzal kezdték, "egyben vagy még?", de mindkettőjüknek annyira örültem, hogy egyáltalàn nem tűnt zavarónak a kérdés. A Főnök sokmindent mesélt az aktuális eüs történésekről. Azért jó lesz majd egyszer újra dolgozni menni. Nagyon hiányoznak, ő és Artemisz, meg az "ellenséges"csapat, meg a nővérek.  De most ez ilyen. Mondjuk kiderült, hogy január végén már előadást tartok egy kurzuson (pedig az még a gyermekágyra fogvesni). Mondjuk, gondolhattam volna rá, hogy idén is megkeresnek vele, most már késő gondolkodni, hogy akarom-e. Embernek mondjuk nem nagy kihívás egy csecsemő pár órára, ő már tapasztalt apuka.

Hm, ezek vannak. Ha D továbbra is mindent olyan hibátlanul csinál, mint eddig, akkor most már vár elsejéig, hogy Sárfejet ne kelljen azon az egyetlen ktitikus szilveszteri napon 24 órára egyedül hagyni. Végül is Sárfej lesz az első barátja, és eddig még a babakocsit sem rágta meg, sőt néha odabucítja a hasamhoz a fejét...

2018. december 27., csütörtök

Az "egybenlevésről"

Hát ez a nem túl jó minőségű képem van a továbbajándékozott naptáramból, és ez már nem is 39. Hanem talán 40. hét, vagy 41. Volt némi egyetnemértés az ultrahangosok között, így azt se tudni, hogy túlhordom-e ezt a gyereket vagy nem, papírforma szerint még nem.

De ez az egész nem egyszerű. Gondolom, nem lep meg senkit, hogy a közegészségügy a millió intim vizsgàlat és CTG és ezmegaz közben majdnem semmi pszichés segítséget nem ad, még a pszichés folyamatokról információt sem. A majdnem-et a védőnő miatt írtam, szuper dolog ez a rendszer, én minden alkalommal meglepődtem, hogy most akkor tényleg nem siet? Szól, hogy kenjem a bőrömet, mert száraz? Másik vaskészítményt javasol, mert elhiszi, hogy rosszul vagyok az egyiktől? Felhív hétvégén, hogy itt és itt csecsemő elsősegély kurzus lesz? Egyesével végignézi velem a gyerekcuccos listát és mindenről elmondja, micsoda?

Csak hát itt a végén már vele se kell találkozni. A szülész direkt kérdésemre jelét adta annak, hogy tudja, hogy a szülésindulást azért lelki dolgok is befolyásolják (ti. a karácsonyi feladatok elvégzése előtt úgysem születik meg).

Az Ember hülyeségnek tartja a lelki izéket. Valójában az volt jó, hogy meglátogattam a dúla barátnőmet, Eszterkét, aki szerint a babák nem jönnek addig, amíg az anyjuk nincs készen rá, és sokszor az anyának le kell zárni vmilyen múltbeli konfliktust vagy ilyesmi. Nem lelkiztünk sokat, de legalább gondolkoztan az egészen.

Nekem azt hiszem, az a bajom egy kicsit, hogy csak külső okokból szeretném, hogy megszülessen a kislány. Leginkább mert félek a túlhordás szövődményeitől (méhlepény keringési zavar, magzati elhalás). Meg mert Ember szabadsága miatt már így is késésben vagyunk. Meg időzítek folyton, melyik nap lenne az ideális, hogy a karácsonyi vendégségeket még megadjuk, hogy még legyen időm a Kisfiúval is lenni, de ne legyen már itt, amikor hazajövök a kórházból egy újszülöttel, hogy mi legyen azzal a 24 órával, amire a Sárfej felügyeletét nem tudjuk megoldani (mert akkor vagy holnap kell szüljek, vagy legkorábban elsején). Stb. Kicsit érdekesek azok az emberek, akik nagyon szívesen segítenek, csak soha nem akkor és azt, amire tényleg szükség lenne.


Nem nagyon segít nekünk igazából senki semmit, helyettem nem főz, porszívózik, cipeli a lèpcsőn a felmosót senki (néha Ember, de neki is megvannak a maga feladatai). Ez nem is baj, már több helyütt olvastam, hogy az az egészséges, ha csinálom a dolgaimat, csak több pihenővel.

De nem erről akartam írni, hanem hogy túl ezeken, nagyon nehéz elengedni a terhességet. Még ha nem is volt jó benne sok minden, akkor sem. Annyit kérdezték tőlem, hogy "és várod már?", és olyan evidens, hogy mi kellene legyen a válasz, de valójàban én sosem vártam gyereket. Terveztem, szerettem volna, ez jött a teendőlistàn, jó, hogy sikerült (eddig). És volt ez a terhesség része, ami vegyes élmèny volt.

De ezenkívül van egy másik része, ez a titkos része, hogy volt egy magzatom, amit vagy akit én szinte az utolsó pillanatig nem tudtam egy csecsemővel azonosítani, nekem a magzatom volt mindig és sosem vártam, hogy más legyen. Tulajdonkèppen volt vele egy titkos világom, ami túl van az egész terhességgel kapcsolatos vulgaritáson és közhelyeken és a gyereknevelés társadalmi fontosságán és a rózsaszín hazugságokon, és mindezektől függetlenül tiszta és szent.

Minden más a szeretett, gyűlölt, kopott, sokszor elrontott, nyüves kis életünk része, hogy milyen babakocsi, milyen környezet, milyen párkapcsolat, milyen anya, milyen sorskönyvi átkok és áldások. A Valóság, minden kegyetlenségével.

Egy újszülött, aki sír, akinek nem tudni, mi baja, akit lehet, hogy most nevelünk félre, aki lehet, hogy fogyatékos, vagy halálos beteg. Aki egy olyan világra születik, ahol nincs szüksèg emberekre már, és ahová talán jobb lenne nem megszületni. Egy újszülött, egy dependens, evő, piszkító gèpezet, akinek az anyja a túlélés eszköze, akiből az életösztön üvölt, és akinek a világkèpe még évekig kötelező jelleggel egocentrikus, és még hàny év, mire először megkérdezi, hogy "és te hogy vagy, fáj valamid, fáradt vagy?" Mire ez eljön, szinte már nem is gyerek.
Jó, persze, aranyosak a babák, a nevelésük érdekes feladat, és valószínűleg amikor a saját magzatomból egyszer csak a sajàt újszülöttem lesz, akkor történik valami, amivel most nem számolok.

De akkor is, van ez a valóságtól távoli, titkos kis szentély, amiben az ember lánya éldegél sok hónapot egy valamivel, amiről nem tudja, hogy micsoda, de nincs többet egyedül, hanem ott a valami, aminek minden jó, amit az ő mindennapi valóságban kudarcos, nyüves kis lènyéböl kap, és ami 15 hetesen pont ott és úgy matat a kezével, mint 39 hetesen. És ez a kis szentély és ez a kis valami ez düledezik, utolsó napjait éli.

Erre a szörnyű "egyben vagy még?" kérdésre sokàig azt hittem, hogy csak a vulgaritása miatt kapom fel a vizet, de a másik baj a kérdéssel ez a halàlosan precíz, kegyetlen igazsága, hogy MÉG egyben vagyok valameddig, ami után soha többet az életemben nem leszek már egyben.

***
Tudom, ezek ilyen furaságok, de ne felejtsétek el, hogy a pszichiàtria ugyan nem említi, de a terhesség mégis csak az elmebetegség egyik leggyakoribb formája.

Most már egy picit azért várom, hogy legyen kisbaba (egész sok mindent olvastam, talàltam egy olyan könyvet, ahol nekem való napirendet és hozzáállást írnak le és ettől nyugodtabb lettem), és várom, hogy tudjak testhelyzetet változtatni, hanyatt és hason feküdni, elmúljin a vérszegénységem és a gyengeségem, a nehézlegzésem, a tachycardiám, az extrasystoliám, ne fájjon a szakadó bőr a hasamon, elérjem rendesen a lábamat a kezemmel stb.

De azért így is teljesen felfoghatatlan az egész. És a szívem mélyén azt hiszem még mindig nem tudom becserélni a "valamimet", de persze próbálkozom, mert egy ekkora valami már jobban szeretne egy àltala ismeretlen valami lenni egy ismeretlen valahol, mint összenyomódva kucorogni ott, ahol már lejár az ideje...

2018. december 25., kedd

Egy jó ajándék


Itt van mindjárt ő. Az egyetlen "megrendelt" ajándékom, a szoptatós párna, Embertől kértem.

Ha egyszer terhesek lesztek, ezeket kell tudni róla:
- hamar vegyétek meg, mert nem csak szoptatáshoz, hanem terhesség alatt a fekvéshez is nagyon jó
- nézzetek utána, mert egy csomó féle van (méret, töltelék stb). Én csak utólag néztem, de úgy néz ki, így is összebarátkoztunk. Az enyém polisztirollal töltött, ami nem túl eco, viszont kb ötödannyi a súlya, mint a tönkölygyapotosnak. Viszont susog, ami engem nem zavar, de lehet, hogy valakit igen. A nagy súlyúakon jó, ha van rögzítőpánt a derékra. A huzata meg nagyon aranyos.

Kutyaséta és takarítás közötti pihenőm alatt olvashatom, éppen kit öltek meg a Trónok harcában (azért babás könyvet is olvasok, a Suttogó titkait). És elemzem az adattáblácskámat. Határozottan jót tesz a kapcsolatunknak, hogy már nem csak többezer adat begépeléséről szól.

Azért jó lenne egy jó kis ügyelet...

2018. december 24., hétfő

Karácsony

Szegény Karácsony elég sok kritikát kap, pár napja ezeken gondolkozom. Ezek nagyjából: 1. Túl vallásos ünnep / már elvesztette vallási jellegét. 2. A média és az ipar elsilányította 3. Felesleges ajándékozni, mert drága, stresszes, és mindenkinek megvan mindene. 4. Rohanás az egész, a nagytakarítás és főzés után már teljesen ki vannak facsarva az emberek 5. Diszfunkcionális családban nehéz megélni 6. Kötelező találkozni idegesítő, kritizáló rokonokkal 7. Álszentség ebben a pusztuló világban, az árva gyerekekre, éhezőkre, kóbor kutyákra nincs értelme évente egy napot gondolni. 8. Hasonló módon semmi értelme évente egy napig szeretni egymást.

***
Ezek mind fontos felvetések, és csak azzal az elfogultsággal tudom nézni őket, hogy én mindig szerettem a Karácsonyt.

Szerettem kisgyerekként, de később is, amikor már a szűk családunk diszfunkcionalitása egyértelmű volt (de úgy éreztem, az ünnep léte inkább javít ezen, olyan "normális" dolog, és ami nem illett bele, azt inkább hasítottam). Felnőttként még jobban szerettem. 7 ledolgozott évemben ügyeltem 24 órában 2 db 23-át, 3 db 24-ét (egyet hörghuruttal, nagyon betegen), 2 db 25- ét (az egyik tandem 23, 25 volt), és talán 1 db 26-át.

Flow élmény volt az összes olyan nap, amikor hazaesve már kifolyó szemekkel becsomagoltam az ajándékokat, otthagytam az irgalmatlan kupit, és a fáradtságtól émelyegve átbuszoztam a szüleimhez, ahol rendszerint a fotelban átaludtam az egész estét. Addigra már fel sem tűnt a diszfunkcionalitás.

Emberrel meg depláne nem, pl tavaly én 24-én 24-eztem, ő 25-én, de mentem vele meg a Kisfiúval lelépősen karácsonyi színházba, ahol nyálcsorgatva aludtam az irtó kényelmetlen széken.

A tágabb családi Karácsony nálunk Anyu rokonságát jelenti, ez kb 10-12 nagyrészt
 normális ember kb 2-3 órában. Nekem ez egy olyan rendezvény, amire csak igen szerencsés csillagállás esetén sikerült a 7 év alatt talán 2-szer eljutni, hiszen a szűk családi ünnepet igazították az ügyeletemhez, ezt meg a szűk családi ünnephez. Mindkét alkalom klassz volt, senkinek nem jutott ideje senki magánéletén csámcsogni, viszont kellemesen, kicsit felszínesen jó hangulat, és össznépi szimpátia lengte be az estét. Az igaz, többségüket semmikor máskor nem láttam, tehát a 8-as pont kicsit igaz rá, valójában egyik ottani emberrel sincs olyan kapcsolatom, hogy óvatos vagy rejtett kritikával megbànthatna, durva belegázolás meg nem divat azon a családi ágon (általában nem divat mások életén merengeni, mindenki örül, ha a sajátját bírja valahogy).

Az ajàndékvásárlás munka mellett szívás, valóban gyűlölet a plázákban sodródni 22-én vagy 23-án. A fogyasztói társadalmas résszel teljesen egyetértek, meg a felesleges műanyag plázadíszek, ordító karácsonyi zenék okozta undorom sem kicsi.

Sok családban már nem ajándékoznak, vagy jótékony szervezeteknek ajàndékoznak egymás nevében (ez tetszik). Van egy "Egyszerűbb gyermekkor" nevű irányzat, amelyben nagy hangsúlyt fektetnek a felesleges színes, hangos, ócska, csicsás és ártalmas játékok, média eszközök, összességében a túlingerlés és tárgyhalmozás elkerülésére.

Ennek megörültem, azt hittem, én vagyok megint különc, mert egy fórumon sorolták, hogy mit kapnak a gyerekeik. Simán 5db társas ÉS 8 könyv ÉS még vmi, másfél évesnek több modern kacat, óriásplüss, 8 funkciós interaktív baba (never forget Momo), nagy műanyag babaház stb. Amikor felvetettem, hogy szerintem ezek felesleges és ártalmas dolgok, kifejtették, hogy minek vállal az ember gyereket, ha nem azért, hogy boldoggá tegye.

Ezen elgondolkoztam, de ez egy másik mese. Azt viszont tudom, hogy nekem olyan érthetően és vàllalhatóan megmondta az Anyukám, hogy az akkor divatos Polly Pocket felesleges, hogy nincs pénz komodor 64-re, hogy az xy tárgy szerinte rontja a képzelőerőt. Azért mégis sok szép ajándékom volt és sosem voltam csalódott. Mondjuk nálunk nem volt Jézuska, ami szerintem sokat segít.

Talán ezért, én ma is kedvelem az ajándékozást. Sem olyan nagy hiányom nem volt soha tárgyakból, hogy az életem árán is meg akartam volna kapni vmit, sem olyan nagy bőségem, hogy ne örülnék majdnem bárminek. Gyakran az ajàndék érdekes, én nem szúrtam volna ki, mert nem rá áll a szemem, és tetszik, hogy picit más, mint az én stílusom, és kicsit magamat kell őhozzá formálni.

A Karácsony vallási részét szeretem, mert Jézust olyan alaknak tartom, akinek a történetét, értèkrendjét minden más vallási tanítástól függetlenül is tanítani kell. Én szeretném a gyerekemet hamar jótékonyságra nevelni, őszintére, amikor nem a vackait veti másnak az ember, hanem érdemi erőforrást használ "el" az adáshoz. Hogy ez a Karácsony felvezetése, ezzel fejezzük ki az alázatot, amiért nekünk van. Ilyenformán szerintem megéri évente egyszer adni (petsze többször jobb), ráadásul a kutyamenhely vagy a Krisna hívők a pénz vagy tárgyi adományt be is tudják osztani. Aki rászorul, a Karácsony annak is ünnep, jobb ha akkor gondolnak rá, mintha sose. Szeretnék önkéntes munkával segíteni, de erre egyszerűen nem volt időm, most meg már nagyon terhes vagyok....

Amúgy van egy nagyon király mese az adakozásról a Mogyoró nevű kislányról szóló azonos című mesekönyvben, majd egyszer leírom talán.

Arra, hogy pusztul a világ, fuldokolnak az óceánok a műanyagban, a vöröshús evés miatt (is) romlik a globális felmelegedés, hogy milliók halnak éhen, miközben mi lehúzzuk a redőnyt és akkor nem làtszik, hogy a kórosan meleg eső csorog a hópelyhek helyett, miközben színpompás külső díszek révén fényszennyez minden ház és faljuk a töltött káposztát meg a karajt kétpofára, a gyerekek boldogan vigyorognak a jegesmacis plüssre, miközben jéghegy maradványokon tutajoznak csonttá fogyott jegesmedvék nagyon messze - szóval ezekre nem tudok fájdalom nèlkül gondolni, és egyre inkább keresem a jóvátétel lehetőségeit a mindennapi életemben. De nem hiszem, hogy az ünnep és a mikrokörnyezet eltaszítása ilyen lehetőség.

Kb ennyi okosság jutott eszembe.
A saját mostani Karácsonyunk èlményei, úgy nézem, külön posztot igényelnek majd.



2018. december 20., csütörtök

Termékajánlat

Real-time morzsahullás-detektorral ellátott egyedi gyártmányú, wireless, komplex konyhai tisztítógépemet jóllakatható kutyára cserélném.

2018. december 16., vasárnap

Esti fények és aktuális bosszúság

Még tegnapról:







Sajnos azért nem teljesen tiszták, mert csak telefonnal fotóztam (bele is ejtettem a hóba, szerencsére vízálló).

De most vége a szép havas, séta után rénszarvasos abroszt és gyermek ágynemű huzatot varrogató, gyertyafénynél karácsonyi zenét hallgató kis magányos boldogságnak, mert hazajött egy szar 24-ből Ember, és hozta magával a férfivalóságot és a hegylakók mindennapi küzdelmét az elemekkel.

Tegnap reggel beleszálltak a ház előtt parkoló autónkba, a hátsó ajtón és a kerèkdobon megsérült a fényezés és kicsit behorpadt. Engem az autónál várt a hírrel egy velem kb egykorú kétségbeesett nő, felírtam a számát, hogy ma visszahívjuk, küldtem Embernek képet (amin sokkal kisebbnek tűnik a kár, mint valójában, de én nem is láttam a többi sérülést), és sürgős teendő híján jegeltem a dolgot. Hát most előkaparódott a csont.

Ilyen ez a Házikó-élet, mielőtt valaki nagyon habos-babosnak gondolná, egymást váltó kisebb-nagyobb napi gondok, és néha úgy néz ki, hogy mindig minden fontosabb, ütközik a férfi probléma megoldó ösztöne meg a nőnek a fészekrakó, családi béke és otthont védő hajlama.

Ehhez képest most mindketten egész jól toljuk, Ember nem csapkod, és minden közben azért megdicsérte a pocakomat, és én se sírok, hogy nem értèkeli, hogy megvarrtam a tartót a szakálnyírójának, meg az abroszt meg az ágyneműt (pedig nem volt könnyű a szobapadlón térdelve szabni), és hogy a hülye házában minden fontosabb, mint a "szerelmünk", és elmegy az élet és én meg nem tudok haladni a cikkemmel, az életemmel, a napirendemmel (mert a többedik ismerőssel telefonàl és nem indul a kutyával szegény, én meg addig nem tudok indulni a boltba).

Ha most letehetnék az asztalra 150.000 forintot (kb ennyi lesz), hogy Ember ne idegeskedjen, és örülhessünk a havas reggelnek, és végre lepihenjen, akkor gondolkodás nélkül megtenném.

Szóval fejlődünk azért. Csak hát nekem hosszabb ideje az egyetlen emberi kapcsolatom az Ember. Az én maradék ismerőseim, kollégàim a terhesség óta hasznàlhatatlanok, mert a rózsaszín nagy mosolyon kívül semmilyen gondolatot vagy érzést nem fogadnak el tőlünk.

"És örült a párod a babának?" Nem tudom. Persze. De mi nem nevettünk, nem ugrottunk egymás nyakába, nem gratulált. Csak még jobban aggódott a gázengedély, meg a minden miatt (majdnem kikapcsolták így télire a gázunkat amúgy, de nem, viszont előtte fél év idegeskedés ment ezen, és nem mi voltunk balfékek, hanem a szerelő). Ezek a rózsaszín emberek nem tudom, miben élnek amúgy, vagy csak azt hiszik, más másban?

Most már azért feszkó van és görcsöl is a hasam. De hát ez ilyen. Meg ez már amúgy is az a fázis, amikor minden váratlan hasi szenzáció az alagút végének reményét hozta magával.

Ui.: Ezt osztotta a Sors Mamintiért 😂


Ezt alkottam illusztrációnak.

2018. december 15., szombat

Sárfej a hóban

Ez a hó most nagyon jól jött nekünk. Aktuális kutyás kihívásom a póráz nélküli séta, amivel hetek óta küzdünk.

A mi Sárfejünk élete nagy részében utcakutya volt. Előtte egy putri udvarán tengette napjait, de inkább a szabadságot választotta. Végül legyengült, beteg lett, és civil állatvédő jóakarója protezsálta egy kivételesen jó menhelyre, ahol egy hónapot töltött. Erről és az első itteni napokról még mesélek majd.

Mindenesetre úgy kaptuk, hogy nem maradhat egyedül a kertben. A második nap az orrunk előtt ment át a szomszédba, utána egy darabig ez volt élete fő projektje (később rájött, hogy a sündisznók dobálása is tűrhetően érdekes 😕).
Pórázon sétàltattuk, csiszoltuk ezt a készségét, jártunk a kutyasuliba. Kialakult egy boldog időszak, amikor már egyedül lehetett hagyni kint, amikor már a nagyobb réteken el lehetett engedni, és húsz percig is lekötötte a labda visszahozása. Az iskolàban az egyik legjobb volt.

Utána sorozatos csapások értek. Vége lett a szép indián nyàrnak és ezzel a kerti délelőttöknek. Elkapott egy légúti vírust, ami fertőz, így több mint egy hétig nem mehetett kutyaközelbe. Amikor meggyógyult, én kerültem hirtelen kórhàzba, ami sok egyedüllétet, a "valami-nincs-rendben" érzését, számára félig idegen sétáltatókat, sőt egyedül töltött estét és éjjelt is jelentett a Szörnyemnek.

Mire kijöttem, "szétesett". Nem apportíroz, a jàtszó rétről elrohan, kimegy az utakra helyette. Az engedelmességi alapvizsgán épp csak átcsúsztunk, mert minden feladat után elszaladt futni pár kört.

Inger és mozgás hiánnyal magyarázva a tüneteket, megemeltük a mozgás dózist (ha így maradna, egyre kevésbé lehetne elengedni es előbb-utób  hozzátunyulna, de nem akarom egyelőre takaréklángra tenni ezt a lobogó kis nagykamasz lelkét). Járunk a közeli parkerdőbe legalább hetente (csak Ember és autó is kell hozzá), ott nagy tér és szuper futós kutyàk vannak, az erdő minden öröme, annak nagy veszélye (vad után elszaladás, kilövés) nélkül.

A napi séták is hosszabbak, és komoly harcot vívok a (részben) póráz nélkülért. Ennek kapcsàn megtanultam, hogy zsákutca márpedig nem létezik, és kívülről tudom a környék macska-szemét és dzsumbuj térképét.

A Sárfej, aki utcakutya volt, imádja ezt az új életformát, amely szerinte azt jelenti, hogy ha már nagyon nem lát, mert két utcával arrébb van, akkor vissaszalad. A behívás alapszabàlya, hogy akkor, amikor már méltóztatott megjelenni a lény, nem szabad büntetni, még ha már az agyvérzés kerülget a megelőző tíz perc kiabálás es füttyögés miatt, akkor sem.

Aki ezt elcs...i, annak a jutalma húsz perc kutyakergetés a legközelebbi alkalommal, és totàlis auto-és hetero bizalomvesztés (jó is 39 hetes terhesen kutyát kergetni, illik az önéletrajzomba, azt hiszem..).

Szóval ezek után picit nehéz azt kommunikàlni, hogy "nahát, Sárfej, okos ügyes csodaminden vagy, itt a juti, de tudod, kissé hamarabb is méltóztathattál volna hátraarcolni".

A hó sokat segít: 1. Az eső után újra öröm a kert, lehet ott is futtatni, hempergetni, annyival is lejjebb megy az aksi töltöttsége 2. Lassabban szökik az utcán, mert több az inger egy négyetméteren belül 3. Rettenetesen boldog és izgatott 4. Még kihaltabbak az utcák 5. Más kutyák is fel vannak pörögve, könnyebb játszó pajtit szerezni.

Bár kitartana ez a hó a 40. hétre és az első időszakra a babával (persze csak én engedem el, mint egyetlen hülye, aki bevállalja naponta a lábon kihordott infarktust a hebehurgya jószága miatt). Az újszülöttet mondjuk nulla fok alatt nem szabad kivinni, de egyébkènt nem lesz opció, menni kell babástul-vaústul-gyermekágyi nyomorostul, amint az Embernek letelik a gyermek születésére járó 5 nap szabija és beüt az első 24 órás szolgálata.

Nálunk ez van. Általában nincs más lehetőség, mint a bírni kell, a meg-kell-oldani. Ezen majd később sírok. Egyelőre egy kis havas Sárfej:


2018. december 8., szombat

Zajlik az élet a Szörnnyel meg amúgy is

A kutya jó edzés a gyereknevelésre. Nevezzük itt Sárfejnek a Szörnyünket (aki shar-pei keverék és a Sárfej a dögönyözéshez használt beceneve).

Már majdnem négy hónapja a szörnyünk. Azóta volt:
- szökés a szomszédba
- papucsrágás
- egy póráz és egy nyakörv elrágása
- gumilabda evés gyomorműtéttel (gazdinak ez varratőrző álmatlan éjjeleket jelentett, meg némi anyagi csődöt)
- gumicsont befalása hánytatással
- macska és sündisznó kergetések tömkelege
- ágyba jutási kísérletek
- kutya légcső-hurut
Stb.

Tegnap elvittük a közeli parkerdőbe futtatni, mert már nem lehetett vele bírni. Egy órát (tényleg) rohantak egy pajtással, árkon-bokron, birkóztak, gyűrték egymást.

Ma meg alig bírtam rávenni reggel, hogy felálljon. Vonszolja magát, gondolom izomláza van, köhécsel (remélem csak a toroknyúzástól a másik kutyával), és a jobb első mancsa fáj. Nincs benne semmi, ez kiderült némi küzdelem után. Hasmenése van (túlterhelés, vagy étel intolerancia vagy felzabált valami izét már megint).

Hát jó. Egyelőre adtam neki mézes kamillateát, az végül is mindenre jó és imádja (no komment).
Feljöttem pihentetni őt és játszani a kutatási adattáblámmal.
Aztán menni kell beiglit csinálni.
Közben az előszoba szekrényünket csinálják, szét van pakolva odalent.
Délutánra korrektúráznom kell a szakdogás hallgatom első próbálkozását.

Néha fájdogál a hasam, de szerintem ez még semmi.
Három hete nem tudok aludni, nyugtalan láb szindrómám van vsz a vashiánytól (ha valaki szerint ez viccesen hangzik, próbálja ki egy hatalmas hassal, úgy, hogy csak körbepárnázva, egyik vagy másik oldalán tud aludni és közben órákig ráznia kell a lábait a levegőben és két percenként a másik oldalra fordulni, ami nehéz és fáj, miközben már annyira fáradt vagyok, hogy a legprimitívebb okostelefonozásra sincs agyam, nem hogy nézni vagy olvasni tudnék valamit). Reggelente nem csak álmos hanem fizikailag is totál kimerült vagyok. Pont hajnalra, 5 körülre elaludnék, de 7-8 körül indítani kell a napot, reggeli.m kutyaséta, takarítás, ebéd stb. Ha Ember dolgozik, legalább le tudok pihenni, ha nagyon nem jó. De most egy hetet otthon van, szinte minden nap vannak munkások, mesterek is, meg most a Kisfiú, így nem nagyon van pofám dögleni az ágyban. A kutyasétáltatás miatt már így is különcnek tartanak ☹ Ez az Ember háza, ismerik a családot a szintén őslakos családok, én az idehozott asszony vagyok, egy jöttment, és nézik, hogy jól teljesítek-e.

Ember meglepődött, hogy 120 a pulzusom és csomót extrázok, és két lehajlás után már egy mondatot sem tudok plusz levegővétel nélkül elmondani. Két hónapja mondom ezeket, de az nem számított, most hirtelen elkezdte számolgatni a paramétereimet és néha azt mondja magától, hogy pihenjek, sőt, leesett neki, hogy szar hajolgatni, és néha magától is megmozdul, ha leejtek valamit, vagy a konyhaszekrény alsó polcait babrálom. Majdnem  vérnyomást is mértünk, de nincs mivel, szerintem értelme sincs amúgy.

De tulajdonképpen én akartam, magamnak köszönhetem, nincs ok nyüszögni.
Egy hetet bírjon még ki az a gyerek, még lesz egy szekrénybepakolás, egy nagy ikea, karácsonyi ajándék csomagolás, konyhaszekrény átpakolás, egy elmenős program, egy rutin állatorvos és egy vendégség nálunk, meg még amit bele tudok zsúfolni, mielőtt eltemetődöm hónapokra egy rakat székletes pelenka és cukker rózsaszín zokni és egy síró csecsemő alá (kicsit még mindig sokkol ez a gondolat, hogy akkor minek szakviszgáztam, jártam a konzikba, ügyeletvezettem, jártam hétvégén a phd-mérésekre, ha most ez jut nekem is: porszívó, beigli, cumisüvegek, kerti munka. Ezek jó dolgok és nem akarom őket kihagyni, de  kellett volna akkor két párhuzamos élet... Meg egy harmadik, ahol maradtak volna barátaim, szabadidős programjaim, világlátó hétvégéim és világmegváltó gondolataim).

Jójó. Azért elégedett vagyok a dolgok alakulásával, tényleg, és már elég kiváncsi vagyok a gyerekre is, meg persze szeretném tudni, hogy veszélyek és szövődmények nélkül megszületik.


  Sárfej egy bújós pillanatban még nem mancsfájósan.

Berendeztük az ágyat

Fogalmam sincs róla, hogyan kell egy ilyen ágyat kialakítani, de egyelőre ilyen lett:


Még azóta egy fehér plüss unikornis került bele, amit az Ember volt felesége küldött nekünk a Kisfiúval egy nyuszis ciklámen body kíséretében (ez olyan kedves volt tőle, nagyon örültem). 
Azért azt hiszem, lesz itt elég rózsaszínség.