Hát ez a nem túl jó minőségű képem van a továbbajándékozott naptáramból, és ez már nem is 39. Hanem talán 40. hét, vagy 41. Volt némi egyetnemértés az ultrahangosok között, így azt se tudni, hogy túlhordom-e ezt a gyereket vagy nem, papírforma szerint még nem.
De ez az egész nem egyszerű. Gondolom, nem lep meg senkit, hogy a közegészségügy a millió intim vizsgàlat és CTG és ezmegaz közben majdnem semmi pszichés segítséget nem ad, még a pszichés folyamatokról információt sem. A majdnem-et a védőnő miatt írtam, szuper dolog ez a rendszer, én minden alkalommal meglepődtem, hogy most akkor tényleg nem siet? Szól, hogy kenjem a bőrömet, mert száraz? Másik vaskészítményt javasol, mert elhiszi, hogy rosszul vagyok az egyiktől? Felhív hétvégén, hogy itt és itt csecsemő elsősegély kurzus lesz? Egyesével végignézi velem a gyerekcuccos listát és mindenről elmondja, micsoda?
Csak hát itt a végén már vele se kell találkozni. A szülész direkt kérdésemre jelét adta annak, hogy tudja, hogy a szülésindulást azért lelki dolgok is befolyásolják (ti. a karácsonyi feladatok elvégzése előtt úgysem születik meg).
Az Ember hülyeségnek tartja a lelki izéket. Valójában az volt jó, hogy meglátogattam a dúla barátnőmet, Eszterkét, aki szerint a babák nem jönnek addig, amíg az anyjuk nincs készen rá, és sokszor az anyának le kell zárni vmilyen múltbeli konfliktust vagy ilyesmi. Nem lelkiztünk sokat, de legalább gondolkoztan az egészen.
Nekem azt hiszem, az a bajom egy kicsit, hogy csak külső okokból szeretném, hogy megszülessen a kislány. Leginkább mert félek a túlhordás szövődményeitől (méhlepény keringési zavar, magzati elhalás). Meg mert Ember szabadsága miatt már így is késésben vagyunk. Meg időzítek folyton, melyik nap lenne az ideális, hogy a karácsonyi vendégségeket még megadjuk, hogy még legyen időm a Kisfiúval is lenni, de ne legyen már itt, amikor hazajövök a kórházból egy újszülöttel, hogy mi legyen azzal a 24 órával, amire a Sárfej felügyeletét nem tudjuk megoldani (mert akkor vagy holnap kell szüljek, vagy legkorábban elsején). Stb. Kicsit érdekesek azok az emberek, akik nagyon szívesen segítenek, csak soha nem akkor és azt, amire tényleg szükség lenne.
Nem nagyon segít nekünk igazából senki semmit, helyettem nem főz, porszívózik, cipeli a lèpcsőn a felmosót senki (néha Ember, de neki is megvannak a maga feladatai). Ez nem is baj, már több helyütt olvastam, hogy az az egészséges, ha csinálom a dolgaimat, csak több pihenővel.
De nem erről akartam írni, hanem hogy túl ezeken, nagyon nehéz elengedni a terhességet. Még ha nem is volt jó benne sok minden, akkor sem. Annyit kérdezték tőlem, hogy "és várod már?", és olyan evidens, hogy mi kellene legyen a válasz, de valójàban én sosem vártam gyereket. Terveztem, szerettem volna, ez jött a teendőlistàn, jó, hogy sikerült (eddig). És volt ez a terhesség része, ami vegyes élmèny volt.
De ezenkívül van egy másik része, ez a titkos része, hogy volt egy magzatom, amit vagy akit én szinte az utolsó pillanatig nem tudtam egy csecsemővel azonosítani, nekem a magzatom volt mindig és sosem vártam, hogy más legyen. Tulajdonkèppen volt vele egy titkos világom, ami túl van az egész terhességgel kapcsolatos vulgaritáson és közhelyeken és a gyereknevelés társadalmi fontosságán és a rózsaszín hazugságokon, és mindezektől függetlenül tiszta és szent.
Minden más a szeretett, gyűlölt, kopott, sokszor elrontott, nyüves kis életünk része, hogy milyen babakocsi, milyen környezet, milyen párkapcsolat, milyen anya, milyen sorskönyvi átkok és áldások. A Valóság, minden kegyetlenségével.
Egy újszülött, aki sír, akinek nem tudni, mi baja, akit lehet, hogy most nevelünk félre, aki lehet, hogy fogyatékos, vagy halálos beteg. Aki egy olyan világra születik, ahol nincs szüksèg emberekre már, és ahová talán jobb lenne nem megszületni. Egy újszülött, egy dependens, evő, piszkító gèpezet, akinek az anyja a túlélés eszköze, akiből az életösztön üvölt, és akinek a világkèpe még évekig kötelező jelleggel egocentrikus, és még hàny év, mire először megkérdezi, hogy "és te hogy vagy, fáj valamid, fáradt vagy?" Mire ez eljön, szinte már nem is gyerek.
Jó, persze, aranyosak a babák, a nevelésük érdekes feladat, és valószínűleg amikor a saját magzatomból egyszer csak a sajàt újszülöttem lesz, akkor történik valami, amivel most nem számolok.
De akkor is, van ez a valóságtól távoli, titkos kis szentély, amiben az ember lánya éldegél sok hónapot egy valamivel, amiről nem tudja, hogy micsoda, de nincs többet egyedül, hanem ott a valami, aminek minden jó, amit az ő mindennapi valóságban kudarcos, nyüves kis lènyéböl kap, és ami 15 hetesen pont ott és úgy matat a kezével, mint 39 hetesen. És ez a kis szentély és ez a kis valami ez düledezik, utolsó napjait éli.
Erre a szörnyű "egyben vagy még?" kérdésre sokàig azt hittem, hogy csak a vulgaritása miatt kapom fel a vizet, de a másik baj a kérdéssel ez a halàlosan precíz, kegyetlen igazsága, hogy MÉG egyben vagyok valameddig, ami után soha többet az életemben nem leszek már egyben.
***
Tudom, ezek ilyen furaságok, de ne felejtsétek el, hogy a pszichiàtria ugyan nem említi, de a terhesség mégis csak az elmebetegség egyik leggyakoribb formája.
Most már egy picit azért várom, hogy legyen kisbaba (egész sok mindent olvastam, talàltam egy olyan könyvet, ahol nekem való napirendet és hozzáállást írnak le és ettől nyugodtabb lettem), és várom, hogy tudjak testhelyzetet változtatni, hanyatt és hason feküdni, elmúljin a vérszegénységem és a gyengeségem, a nehézlegzésem, a tachycardiám, az extrasystoliám, ne fájjon a szakadó bőr a hasamon, elérjem rendesen a lábamat a kezemmel stb.
De azért így is teljesen felfoghatatlan az egész. És a szívem mélyén azt hiszem még mindig nem tudom becserélni a "valamimet", de persze próbálkozom, mert egy ekkora valami már jobban szeretne egy àltala ismeretlen valami lenni egy ismeretlen valahol, mint összenyomódva kucorogni ott, ahol már lejár az ideje...