Tavaszi megújulás

Többnapos projektem (= napi lopott kb 1 óra délután vagy éjjel) eredményeként átültettem, megfiatalítottam és az új polcra szerveztem a szobanövények egy részét. Rajtuk kívül még 2 orchidea, 2 aloe, egy hibiszkusz, egy pálma és egy névtelen, de klassz futóvirág voltak a művelet kezdeményezettjei.

Még 2 bromèlia és nekivághatok a kertnek. Megtaláltam a háztartási füzetben a tavalyi kerti jegyzeteimet is. Csak akkor a terhesség miatt hamar félbeszakadt minden.

Látogató

Tegnap a gimnáziumi magyartanárnőm jött el hozzánk. Az utolsó pár évben tanított minket, az egyik legjobb tanára az iskolának azóta is, aki benne él az irodalomban. Sose használtuk a tankönyvet.
Az én Anyukám is magyartanárként végzett, én pedig emiatt vagy ettől függetlenül, de verseket, meséket írtam gyermekkoromtól kezdve, rajongtam is az irodalomért, igazi könyvmoly voltam.
Így az idős tanárnő hamar a kedvencem lett. Nekem valahogy mindenhol volt valaki szeretett pótanya-pótapa figurám, később gyakorlatvezetőim, főnökeim. Akkor épp ő volt.
Jártam az irodalom szakkörébe. Mentem az olvasótáborába, ami csodálatos volt. Kis faházakban laktunk, és játékos alkotó feladatainkat (pl adott mondatokat tartalmazó novella írása) a házikókban az ágyon hasalva, vagy fűben heverve, nagy faágon lábat lógázva vagy völgyi panorámával bíró padokon írtuk. Annyira jó volt, hogy az egyetemi csoportból a legjobb barátnőmet is elvittem.
Valamikor ez a tanárnőm túlélt egy kiterjedt szívinfarktust, akkor voltam nála a füredi rehabon, és talán akkortól, fél-egy-kétévente otthon is meglátogattam, a nagy könyvespolcai, hintaszéke társaságában.
Aztán évekig nem tartottuk a kapcsolatot, mert elkezdtem dolgozni. Akkor egyébként nagyon sok ismeretségem megszakadt, azokban az években. Nem csak időhiány miatt, hanem valahogy nem akartam mutogatni a rendszer által torzra harapdált, ijesztő maradvány-önmagamat a régieknek.
Legközelebb ősszel találkoztunk. Eljött a Házikóba, aki egész életében a hivatását odaadóan szeretve, minden gondolatával a tanítványaival törődve él, és úgy örült nekünk, a Sárfejnek, a terhességnek, nekem, a kis félkész Házikónknak.

Szóval a tanárnőm tegnap megint eljött, megnézni D-t, már messziről láttam az ablakból, ahogy jön, az aznap beütött lábára sántítva, egyszerre öregen és fiatalon, ahogy mindig, de mégis inkább öregebben ezúttal, láthatóan nehezen bírva a gyümölcsökkel teli zacskót, amit hozott.

Szerencsére a "Hatlábúak" (ez D és Sárfej közös neve) tudták a dolgukat, Sárfej megnyalogatta, mert ő mindenkit szeret és tudja, hogy a vendég elé kimegyünk és bekísérjük, sőt, ki is szokta kísérni őket. És D sokáig nyugodtan feküdt az ölében. Így a tanárnőm elégedetten távozott, én meg merengek az időn, a régi dolgokon, az újakon, a várt vagy félt jövőbeliektől, ahogy mindig, és csodálom és irigylem az ilyen világos és mély hittel megélt küldetéstudattal dolgozó embereket.
Talán még nekem is eljön ez az életben. Valami több annál, ami azért nem kevés, hogy érdekel és motivál a munkám és szívesen és lelkesrn végzem - ez Odabentre és a házikós-kutyás-gyerekes létezésre is igaz szerencsére.

                      Ilyen volt a tábor 2004-ben.

A helyi apokalipszis ideje jött ma el

Alapból a neten megismert szuperanyák esküsznek rá, hogy soha egy pillanatig nem hagyták sírni a babájukat. Minden házimunka félbehagyható. A férj munka után megfőz nekik másnapra. Az első időkben egy hétig nem zuhanyoztak, nehogy sírjon a baba az elválás miatt. A gyerek többéves koráig a nagyvécére is elkíséri anyát (mondjuk azt, hogy egy totyogósat egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni, azt értem).

Rám írt az alig ismert, de jó arc matematikus unokanővérem. Neki is van egy kisded korú gyermeke. Az ételt egy vendéglőből rendelik, heti kétszer takarítónő jön. Hogy minden idejében a gyerekkel legyen. Még szép, hogy igaza van. De egyre inkább úgy érzem, hogy ez a kötődő nevelés, amiben amúgy hiszek, leginkább úri huncutság. Mert nálunk jóval, jóval szegényebb emberek is vannak. De takarítónő? Vendéglő? Meg persze fiatal, motivált, ráérő nagyszülők és testvérek, sógorok. Oh, God.

Ember most tíz napból hatot éjszakázik (ezek fele nemcsak 12, hanem 24 óra), az összes többi nap pedig vagy lelépős vagy másnap megy hajnalra vagy mindkettő. Hullafáradt. Tegnap mégis összekaptunk, hogy én kértem, hogy abban a házimunkában segítsen, amivel én elmaradtam, mert kb napi fél órát nem kell a gyermeket vagy tolni vagy etetni vagy ölben tartani; erre ő úgy vette, hogy én azt mondom, hogy ő semmit sem segít. Pedig amúgy rengeteget. Csak rengeteg a dolgunk. És ha felnégyelnek és lenyelnek keresztbe és emiatt fog pszichológushoz járni, akkor sem tudok mindig azonnal ugrani, ha nyüszögés vagy sírásy van. Főleg ha amúgy ott vagyok, mellettem van, csak épp felvenni nem tudom, mert leég a kaja. Mindegy is. Ez a másik véglet, hogy mindentől lelkisérült lesz a baba, mert az evolúció úgy alkotta, hogy éjjel-nappal testközelben és mellen kell lennie. De úgy is alkotta, hogy a szülők elmennek élelemért, és hogy alkalmazkodni kell. 

Ettől függetlenül D egy picit tényleg merev (igazi első gyerek), a túlérzékenynek és a hajthatatlanul erős akaratúnak valami keveréke. Valóban nagy szeretet és foglalkozásigényű, én meg talán néha túlaggódom a házimunkát. De hát a Házikó is az én "udvartarásom". Ahogy a Sárfej is. És az Ember pocakja és lelke is. Mindegyikért felelősséggel tartozom.

***

Ma megint történt valami, amitől a szuperanyák megfeddnének. Ember aludt éjszakai műszak előtt. Mi meg mentünk volna a délutáni sétára, ami a hordozókendős séta (hogy gyakoroljam a kötést és kielégítsem D-nek a nap folyamán esetleg felhalmozódó testkontaktus igényét - otthon én nem hurcizok; bénán és lassan kötök és nem vagyok képes a gyerekkel a testem előtt sem vécét sikálni, sem 200 fokos sütőt kinyitni vagy a kukába önteni a megrohadt kaját), de nem lehetett, mert esőre állt és nem volt otthon semmi kaja.

Ezért elmentünk babakocsival az abc-be. Sárfej, akinek a reggeli sétája is szerencsétlenül sikerült, nem volt kerti játék és most meg elmentünk, vadul vonyított utánunk. A boltban egy beteg gyerek D-re köhögött, amin nagyon felkaptam a vizet, ha már beviszi valaki a köhögő, láthatóan lázas gyerekét egy pici és zsúfolt élelmiszer boltba, legalább nézzen már oda, hogy ne a csecsemőre köhörésszen... Aztán hazafelé szakadt az eső, a szatyraim mellett most már az esernyőt is hoztam, a babakocsi (más néven Bragacs) fölé tartva. A kertben valahogy beegyensúlyoztam, de nem bírtam esernyőstőlfelvinni a lépcsőn a kocsit. Sárfejet az addigra felébredt Ember beengedte, és ennek saras következményeit takarította alsónadrágban az előszobában. Persze Sárfej kirohant és ugrált körülöttem, így már végképp képtelenség volt bejutni. 

Ekkorra az eső még jobban rákapott és kétségbeesetten értettem meg, hogy nem fogunk tudni elmenni az esti sétára, ami baj, mert Sárfej rá van szokva, nagy mozgásigényű kutya, és egész nap ezt várta. Ezért rábíztam a márígy is késésben lévő Emberre D-t, és tizenöt percre kivittem Sárfejet. Hogy fáradjon, a felétől futottunk (ez nekem nagyon jól ment...). Közben összekaptak egy kutyával, amit a mozgásterünkbe beugrott, támadó másik kezdett, de idegességemben Sárfejre suhintottam a pórázzal. Nem erősen, de Sárfej gyűlöli az ilyesmit, azonnal megadja magát, de utána napokig engesztelni kell. 

Hazaestünk, D persze már sírt (itt véreztem el, és talán jogosan a szuperanyák előtt, hogy ennyi időre, az apjával hagytam a gyermeket),Ember még mindig félmeztelenül, az ágyon ülve dajkálta, gyorsan etetni és nyugtatni kezdtem, Ember elvágtatott. D megbékélt, én meg farkaséhesen az ágyon ülve felzabáltam az egész kalácsot, amit vettem. A már teljesen összezavarodott Sárfej is kapott a csokis kalácsból, amit hitetlenkedve és teljes lelkesedéssel fogadott. 

Aztán jött a szomszéd lány, akinek Clexane-t szoktam beadni. A kutyáink barátok, ezért őket ilyenkor bandáztatni szoktuk, de most nem jött a barátnő az eső miatt, így Sárfej ismét csalódott. A Clexane beadást szerettem volna gyorsan és D nélkül végezni, de előtte megébredt, így levittem, mert tudtam, hogy már nem lehet nála feszíteni a húrt. Igazam volt, esélytelen volt magam mellé a kocsiba is letenni, így D-vel az ölemben beadtam a szurit. Amikor a lány elment, D már  a fáradtság jeleit mutatta, miközben Sárfej a tápos zacskót bökdösve jelezte, hogy mi maradt el. 

Ekkor már én is kb sírtam, valahogy összalapátoltam a kaját, D-vel a karomban, majd újabb vigaszetetést követően nekifutottunk a fürdésnek, ami szerencsére jól sikerült, D szereti, de ha nyűgös, akkor kétesélyes. A törülközésnél jött a szokásos ordítás. Esélyem sem volt utána elpakolni bármit, ezért altatásba fogtam, főleg hogy elmaradt a délutáni alvás. Szegény kis jószágom hamar feladta, de addig is mindkét kezével az én kezemet fogta, én meg vigasztalgattam a káosz miatt szóval és tejjel. 

Eztán békésen szundít az ágyunkban (hogy is ne lenne ott a helye - Ember két hónapja nevet a korábban annyit hangoztatott szigorú nevelési elveimen), én elpakoltam, lezuhanyoztam, lent is elpakoltam és felmostam, ettem egy almát, megírtam a mai napot a babanaplóba, előkészítettem az éjjeli váltópelust, és most ülök mellette és blogot írok.

Az előbb Sárfej vadul ugatva lerohant. Dühösebben mint szokott, így kissé pánikba esve én is rohantam, kínomban egy gyertyát kaptam le az asztalról, hogy azt vágjam hozzá az esetleg érkező rablógyilkoshoz vagy jetihez. De kiderült, hogy csak a szomszéd lány barátja érkezett vagy távozott, s mint idegennek, neki szólt az ugatás. 

D nem ébredt fel, immunis a kutyaugatásra, tekintve, hogy magzati élete második felében a kutyaséták alatt volt az alvóideje. 

De amúgy normálisak vagyunk. És becsületszavamra, eddig ez volt a legnagyobb káosz, amit gabalyítottunk. Kicsit vicces, kicsit nem, a sírás miatt nem az. De erről még újabb posztokat tudnék írni. 

Okostelefon és szemkontaktus

Az okostelefon a csecsemős anyukák menedéke.

Beszélgetőtársak, de mennyi, hirtelen, az évek után, amikor senkinek sem volt idő válaszolni. Jé, hogy előkerült az X és az Y, és milyen furcsa, hogy Z-vel csetelek, akivel alig ismerjük egymást. Bárki.
Idő most sincs egyébként, de a napi kb 5 szoptatással töltött óra alatt nem nagyon lehet mással szórakozni (nálunk szerencsére nincs TV a hálószobában, amúgy sem tudom kezelni a távirányítónkat - szilveszterkor Ember megmutatta, de valahogy nem értettem meg rendesen, melyik tartozik a TV-hez, melyik a DVD-hez, és mért van még egy harmadik is - , és csak egy kezét tudja használni ilyenkor az ember, azt is korlátozottan).

Internetes csoportok, tanácsok mindenről, ami kell. Csoport csecsemők alvásáról, alvásszakértővel. Mosható pelenka csoport. A mikrokörnyezetben éldegélő anyukák csoportja (jó részük szenvedélyesen árulja a megunt játékokat vagy tavalyi farsangi jelmezeket, lomtalanítás előtt a gyümölcsösládákat és a centrifugát; tudják, hol van a legkedvesebb magán gyermek szürkehályog-specialista, hogyan lehet hozzájutni az önkormányzati gallyaprítógéphez, mi történt a szomszéd utcában amikor jött sok szirénázó jármű és minden mást is). Egyszerűbb gyermekkor csoport (az nagyon klassz irányzat, aminek egy külön posztot szánok). Helyi hordozós klub. Bármi.

Adrenalin és random ismeretek megszerzése a gyakori kérdéseken. Mindenórás kismama, aki nem is akart gyereket és kétségbe van esve. Valaki, aki nem tudja, hogy az Amázia vagy a Loretta vagy a Titanilla-e a szebb név. Főzési, kertészeti ismeretek. Bármi.

Boltok helyett. Hiszen 9 hét alatt eddig alig párszor voltam a Városban (még a Helyiben sem, nemhogy a Nagyban), egy szülészeti kontroll, két gyermekorvosi kontroll, egy ortopédiai szűrés illetve egy főiskolai előadás (ez egyben az első különválásunk is volt a babamatricámtól - elképesztő heroizmussal, több nap tervezést és pánikolást követően megoldottuk Emberrel tartós gyereksírás nélkül). Szóval virágállvány rendelés. Mondókás könyv, gyermekruha-mosószer rendelés. Ajándékkeresés valamelyik rokonnak. Bármi.

Munkahely helyett. Cikknézegetés (ebből kéne a jóval több). Új munkahelyi stroke protokoll. Elmaradt vizsgálat a betegemnek, aki rám haragszik azért, amit mások nem végeztek el. Ügyeleti beosztás. Szakdolgozatos hallgatóm vázlatának olvasása. Bármi.

Nem lehet a szememre vetni. Úgy élek itt egy csendes kertváros csendes utcájának az egyik házában, mint egy szerzetes. Minden iszonyú távol van. A legtöbb dolgot az teszi távolivá, hogy már azt is elfelejtettem, hogy valaha létezett vagy hiányzott.
(Például hogy milyen érzés NEM rohanva zuhanyozni, hallgatva a beszűrődő ordítást, és tudni, hogy utána törölgethetem a könnyeket ezért a napi 10 percért, amire elválunk; és ha nem kell külön napra tenni a körömvágást, a borotválkozást ls a hajmosást, hogy ne legyen egyszerre túl hosszú... Vagy milyen érzés beülni valakivel egy kávézóba vagy moziba menni, és mért csinál ilyet valaki egyáltalán - na jó, ez most az önsajnálat volt. Nem akarok mártíranya lenni. Igazából nem is sajnálom magam, csak tényleg olyan messze van a világ innen.)
....

Szóval nem rossz a telefon. Csak hogy megy el vele ennyi idő?
Embert annyit zaklatom, hogy tegye le, ilyen új telefon-törvény olyan ágyban-ne-telefonozz, asztalnál-se-telefonozz, ehhez képest én már folyton azt a kütyüt babrálom.

...

D egyébként a legjobb korlátozó tényező. Igazi gyermekösztönnel rivalizál az okostelefonnal, amióta az eszét tudja. Mert D néz, és nézni kell, látszik a szemén. Amióta felismerte az arcomat, folyton engem néz. Nem csak úgy, nem az orrom hegyét, az aurámat, a hajamat, hanem néz a szemembe és vissza kell bele nézni. Még csak visszabambulni sem elég, és másra gondolni közben.
Ha hinnék a lélekvándorlásban, akkor azt gondolnám, hogy D lelke sokat látott és szenvedett bölcs lélek lehet, az élet dolgaiban való teljes tájékozatlanságnak és végtelen bölcsességnek valami furcsa keverékével.

Vagy minden csecsemő ilyen?

"Önképzavar"

Kaptam valakitől egy sms-t azzal, hogy nagyon boldog szülinapot kíván. Kicsit bosszankodtam, D ma 2 hónapos, de nem szeretem ezt a "hónap-szülinapozást". Az sms úgy folytatódott: D-t is üdvözlöm.
Ezen a ponton kicsit összezavarodtam, míg rá nem jöttem, hogy nekem írták a jókívánságot.
Pedig Ember és a Kisfiú már szombaton felköszöntöttek. Igaz, a meglepetés torta láttán akkor is azon kezdtem gondolkodni, milyen alkalomból emlékezünk meg a szülésről.
Valahogy így hal meg és él tovább az ember a gyerekében.

Ő Uniformis, akiről már meséltem, a karácsonyi ajándék a Kisfiú Anyukájától.

Évforduló

Tegnap volt egy éve a költözésnek. Ez a konyhánk, még pár hónappal azelőtt.

Tegnap volt egy éve, hogy a lázas betegen a holmijaim összepakolásával töltött három nap után megérkezett a költöztető autó. Én a két költöztető mellett középen ültem a teherautóban. Hóban és hidegben érkeztünk, minden még félkészebb volt, mint most. A bútorok darabokban, dobozok mindenütt. Az első pakolásokat követően elmentünk az első nagybevásárlásra és totálisan kimerülve zuhantunk aludni a földre tett matracokra....

Nem volt még kert, nem volt még Sárfej és aznap kezdődött életem utolsó gyermek(magzat)talan hónapja, de ezt akkor még nem tudtam. Folyton magoltam, melyik szomszéd melyik, és kinek melyik felmenője milyen viszonyban volt Ember melyik felmenőjével. Az első napokban esténként a hóban sétáltam a temető körül (ha Ember dolgozott), és ahogy közeledtem vissza és láttam a kéményből kavargó füstöt, minden teljesen valószerűtlennek éreztem.

Azóta szinte minden szabadidőt leköti a Házikó persze, amin néhány hónap alatt tettem csak túl magam. Új ismeretek tömegét szereztem meg a kertészet, háztartás témakörökben. Ezt később csak gyermekvállalásból következő ismerettömeg múlta felül.

A mi kis Házikónknak sok hosszú év és lassú leépülés és magányosan, sötét ablakokkal töltött tavasz, nyár, ősz, tél; majd a felújítással járó remény, és aggodalom után egy éve és egy napja ültek újra a konyhájába vacsorázni. Sokáig képzelegtem arról, hogy a többi ház hogyan követi figyelemmel a felújítást, és a Házikó hogyan meséli el nekik, mikor mi történik, és hogyan beszélgetik egymást között és adják tovább az épületek az eseményeket.

Most ő a legfiatalosabb ház az utcában, ha külsejében még nem is, de lakói átlagéletkorát és feladatkörét tekintbe biztosan.