Rémálom2

Gracchus kommentelt a "rémálom" című bejegyzésemre, ami arról szólt, hogy azt álmodtam, hogy Ember meghalt. Ebben csak az az érdekes, hogy pont most láttam a kommentjét, amikor most éjjel pedig azt álmodtam, hogy csináltunk Emberről egy CT-t és teli volt áttétekkel az agya (emlékszem, ahogy nézem a képeken a kontraszthalmozó világító gyűrűket). És ő nem tudta, jó kedve volt és nekem meg kellett volna neki mondani.
Aztán arra gondoltam, hogy de hát őelőtte fél órával az Anyukámat CT-ztük meg, és az ő fejében pont ugyanott és ugyanilyen gócok vannak. Ez képtelenség, az egyetlen magyarázat az lehet, hogy álmodom...

Így élünk mi is itt

Eljöttünk ebbe a (szerencsére jó messzi) városba, ahol Embernek két napon át reggeltől estig tartó újraélesztő-kurzusa van, én meg addig a hotelben igyekszem befejezni az Odabenti netes oktatási anyag esedékes korszerűsítésének a rám osztott részét. 

Ez picit nehét három végigdolgozott hétvége, egy szerdai ügyeletből csütörtök délután ötkor hazaérés, majd hajnali háromig a pénteki német előadásírás, majd ennek előadását követően egész (szerencsére rövid) nap félhalott zombiként Odabent dolgozás tengődés után. Legalább idefelé útközben aludtam.

És valahogy ebben az elövetkező három napban négy határidős munkám van, az egyébként is fennálló betegellátás + kutatás + okatatás mellett (na jó, egy-két feladat besorolható ezek közül a fenti kategóriákba, de idő szempontjából egyértelmű plusz feladatok). Inkább nem is aggódom, ha november közepén még élek, akkor úgy fogom tekinteni, hogy megharcoltam az idei őszi szezont becsülettel.

Azért (a közös hét órai reggeli után) olvasgattam az ágyban reggel, tornáztam (ha már hoztam a súlyzóimat és a jógaszőnyegemet), majd sétáltam a napfényes, szeles őszi időben, ettem salátás és ittam kávét, hazafelé pedig vettem az otthon hagyott sálam helyett egy másikat egy kínai üzletben és most már nagyon kellene dolgoznom, hogy tartsak is valahol, mire este Ember végez.

Összességében elég boldog és elégedett vagyok átmenetileg. Eltekintve attól, hogy a krónikus fáradtságot vattacukorként érzem testet ölteni az agyam helyén.*

*: a szénhidrát megvonásos diéta király, )nekem a harmadik napján mondták, hogy "kissebb lett a hasad"), egészen addig, amíg dolgozni nem kell, mert csak ülök meglassulva, fázom és melegem van egyszerre és nem tudok semmire koncentrálni. Kávé kell és egy nagy tál spagetti vagy egy fél torta a teljes kiörlésű kekszem.

Kis őszi vigasz

Vendégségbe megyek

Furcsa érzés. Azt sem tudom, szüleimen és Ember édasapján kívül mikor voltam legutóbb valakinél. Akihez megyek, a velem egykorú gimnáziumi fővadóc barátnőm, aki nagyon korán (de felnőttként, tervezetten) szült gyerekeket, és most felfoghatatlan, hogy már lényegében özvegy, miközben én még mindig ugyanazon az úton megyek dolgozni, ahogy tizenhárom éve egyetemre.

Gyászoló családot nem tudom, milyen látogatni, de úgy vettem ki, hogy azt várják tőlem, hogy gondolatban ne gyászoló családot látogassak, úgyhogy nem is készülök pszichésen, csak a viszontlátásra, és ajándékot is pont olyan szempontok szerint választottam, mint máskor a gyerekes vendéglátónak. 

Elmegy mellettem az élet. Persze nem akarom magamat sajnálni, de akkor is. Odabent jön, és lassan, de biztosan már Idebentté válik...

Aztán dixiteztünk és jó volt. Azonkívül, hogy szinte elképzelhetetlen, hogy annak a két gyermeknek az édeasapja, akibe még jól emlékszem, hogy a barátnőm beleszeretett (és én el akartam tiltatni tőle, mert úgysem akar majd semmi komolyat a fiú, és ezen jól össze is vesztünk), és aki öt évvel fiatalabb Embernél és a neve még ki van írva a lakás ajtajára - már nem él.

Most a szokottnal is jobban érzem, milyen idegen és milyen messze van a megálmodottól, milyen lélekölő az az élet, ami kilalakult itt nekem, és hogy egyszer valamikor még a magyar egészségügy előtt ember is voltam. 

Hazaút és biciklisampon

Evezés után mindig együtt utazunk Luluval két megállót. Mármint én két hónapja nem voltam evezni, de amikor igen, akkor együtt.
Megbeszéljük a világot. Munkát, Lulu párkeresését, az én aktuális párharcomat, a világ legfőbb eseményeit. Címszavakban, lelkizés nélkül, a szokásos módon.
Lulu nagyon magas rangú ember. Most épp a diplomata útlevelét mutatta. Mindez vicces,  mert már háromszor leeveztük együtt a 160km-es legendás Budapest-Baját, és jól ismerjük egymás vonatkozó lelki és fizikai krízisét, kit mikor szúr a megtelt tampon vagy csíp homlokon a bögöly és folyik a ráfújt rovarirtó a kontaktlencséjére.
Pont ezekből tudom, hogy Lulu olyan ember, aki méltó a magas pozícióra, még inkább a szeretetemre. De ha már felvágás, akkor cserébe adtam neki kettőt a névjegykártyámból, hogy olyan legyen, mintha. Nem tudom, de inkább sejtem, hogy az ő felvágása is csak mintha (bár ő sokkal eredményorientáltabb, mint én). Inkább csak szorongunk mindketten a felnőttségtől.
Péntek van, fekszem megfürödve, kielégítve az olvasás iranti vágyam, egyedül vagyok,  mint majdnem mindig, holnap és holnapután mérni kell a sosekészülő phd-hez, de már erre sem gondolok. Még arra sem, amikor a végigrohant több embert helyettesítős, horror napom végére a nap egyetlen releváns súlyosságú hibáját időzítetve semmissé tettem minden addigi teljesített feladat okozta örömöt.
Az őszi este az öbölben, a hullámokon a fények, a tarka fák, a filmklubozó fiatal sportolók, a szeretett kis hajónk, az öltözőszekrényemben a vízálló telefontároló,  a biciklisampon, a naptej.
Tulajdonképpen, hová és mikor tűnt el a nyár?

Ember nem olvas

Mármint könyveket. Pedig régen olvasott. Onnan tudom, hogy két éve Karácsonyra tőle kaptam a Galaxis útikalauz stopposoknak című,  számomra tökéletessn értelmetlen és értelmezhetetlen regényt. Igaz, megértem, hogy azóta mért nem próbálkozott hasonlóval.
Ezenkívül még 2013-ban, januárban, amikor beleszerettem a mentőbe ülve (akkor még gyakorlaton voltam ott),  Esti Kornélról beszélgettünk a lemenő nap fényében. De fura is volt az...

Most mégis nem olvas, egyrészt szerintem azért mert beleőrült a Házikó-projektbe (éppúgy,  mint amilyen őrülettel én mostanában a könyvekbe menekülök, igaz, általában csak utazás közben van engedélyem szabad olvasásra magamtól) és álmában is ajtókról motyog. Másrészt mert már kétszer is elmagyaraztam neki, hogy mostanában semmiről sem tudunk beszélgetni, és nem is olvas,  és egy tahó lett. Oh, my God, kommunikáció a párkapcsolatban...  hogy lehet azt jól csinálni.

A Házikó-projekt az szörnyű,  közben dolgozom hétköznap, hétvégén, nappal, éjjel, Odabent, itthon,  egyedül, otthon nélkül. Általában azzal vigasztalódom, hogy Házikóval azonosítom magam, vagy elképzelem a szomorú sötétet az ablakai mögül, a kikopott parkettán a rég halott idős lakók lábnyomát,  a pókhálókat, a felázott erkélyt. Nem hagyhatom cserben, őt nem, egy kis öreg, szomorú,  reménykedő házat, akinek egy napig pucoltam az előkertjét és a valaha volt szeneskamrába pakoltuk be kínunkban a húsz doboznyi ittmaradt cuccot, de a rózsák azért virágozni kezdtek, és tavasszal ribizlit és szedret fogok ültetni.

De ez a mostani sivár, kiszámoltan rohanó időszak,  ez maga a csendes kétségbeesés, még ha a munka az osztályon klassz is, a hallgatók szeretnek is minket, Minerva milyen okos és ügyes lett, az ügyeletek pedig izgalmasak és néha a kutatás is érdekel.

Valójában a regényekbe menekülök, nagy szerencse folytan csupa jó és mégjobb történetbe, élek bennük, kitölti az utazási időmet mind. Már várom az évvégi könyv toplista írást.

Ember viszont nem tudja mi lett a sorsa Patty-nek Franzen Szabadságában, nem kérdezi meg,  hogy megverte-e Amr a Palesztint a Lélek legszebb éjszakája című díjnyertes, húsbavagó tárgyilagossággal fájó magyar műben. És Szabad András,  a fotográfus a most elkezdett Bartis Attila regényben majd boldogul vahogy, neki mindegy. Pont annyira, mint nekem az, hogy melyik csempe lesz majd a fürdőszoba falán.

Azt hiszem, az elvárasaim igazságtalanok, nem lehet ő egyszerre mindig minden az életemben, de akkor viszont a valóság az, hogy nincs kivel beszélgetnem, pedig kamasz és egyetemista koromban mindig volt beszélgetős-filózós-világmegváltós barátnőm/barátom, de már évek óta legfeljebb csak beszélek (túl sokat), beszelgetni már nem tudok, főleg azokkal, akiknek addig ígérgettem találkát a jövő héten, a következő hónapban, majd nyáron, majd télen, hogy már sehol sincsenek.

És még ez sem igaz, mert ha most összeszednem magam és megkeresném Eszterkét, talán Katángot, Mamintit, Helénát, másokat, akiknek a tekintetében van rokonlélekség, talán még jönnének, de nekem december elejeig gyakorlatilag be van táblazva az életem. Naptárban leírva.

Egy régi barátnőmnek meghalt most a gyerekei apja és vele és a gyerekeivel fogom talalkozni, és közben furcsán érzem magam. Persze meg nem tudom, mikor találkozunk, megígertem neki,  hogy nemsokára keresünk időpontot, ami szánalmas, de még így is lépés.

Legutóbb Sanjával beszélgettem úgy igazán,  csapongva, közelítve-tavolítva, felszabadultan, három napig változó intenzitással, az én monte-negrói kolleganőmmel, Marburgban. Néha a Főnökkel és Minervával is el tudunk társalogni, de azért az megis csam munkahely.

Ilyen ömlengős bejegyzéseket persze egy szar ügyeletből dél után kettőkor lelépve az eső hangját hallgatva, a kupleráj közepén az ágyamban fekve szoktam írni, mint ma.