Legyen akkor a marburgi beszámoló - 1. Megérkezés Marburgba

Ott volt idén a "Movement Disorders Summer School", ami a neurológia egy részterületének, a mozgászavaroknak (pl. Parkinson-kór) egyik legrangosabb, híresen jó továbbképzése, ahová bekerülni is előszelekció után lehet, idén pl 100-an jelentkeztek (kb) és 47 ember mehetett (a saját költségén, de ezt nem szemrehányásként vagy problémaként mondom, megéri teljesen). Én is mehettem, de ez nem érdem egy a témával minimálisan foglalkozó fiatal szakorvostól, inkább olyan embereket szelektálnak ki, akik még nagyon fiatalok, vagy már idősek, vagy úgy néz ki, hogy nem elég elkötelezettek ebben a szakágban.

Szerdán indultam, Hannoverbe repülővel. Ember kivitt a reptérre (ilyen még sosem volt, eddig még minden indulásomnál dolgozott), úgyhogy pityeregtem is a kocsiban, illetve iszonyatosan elkezdett a hasam és a fejem fájni. Rossz utazó vagyok, különösen az elindulás terén (pakolni már tudok csökkentett dózisú hiszti alkalmazásával is, és már a repülőjegy lefoglalásakor sem hiperventillálok). Már reptér témában is profi vagyok (vicces, hogy magán okból ugyanakkor még sosem repültem), ha nem vagyok késésben (mert akkor hiperventillálok) stb.

Hannoverben, ahol már éltem két hónapot, ismertem a járást és elindultam a hotelszobámba. Az első, amit láttam, egy hajléktalan külsejű férfi, amint híg székletet ürít, ami az útra csordogál. Ilyen az én formám... Este elmentem sétálni, a tavaly megismert díszletek közé. Próbálom elhitetni magammal, hogy szeretem Hannovert, de valójában minden egyes utca, jármű és ház ugyanazt a pokol magányt idézte fel, mint tavaly, amikor itt voltam ösztöndíjjal (és szakmailag és kollégailag király is volt). Azért belelendültem a császkálásba, amikor akkor vihar lett, hogy folyamatos függönyként zuhogott az eső. Mire visszértem, esernyő mellett is rommá áztam. Olvasgattam a regényemet, meg a cikkeket, amik az esetismertetéshez kellettek, aztán elaludtam.

Másnapi tervem, hogy meglátogatom a tavalyi kollégakat, dugába dőlt, mert negyed egykor ébredtem délután, már kopogtak a hotelszoba ajtaján. Extra gyorsan mosakodtam, pakoltam, és rongyoltam a vonathoz, aminek Marburgba kellett volna vinnie. Megvettem a jegyet, megtaláltam a vonatot, felszálltam rá (mennyi-mennyi piros pont). Majd bemondták, hogy akik nem Münchenbe, a végállomásra mennek, szálljanak le, mert túl sokan foglaltak jegyet és nem fér el ennyi cucc (ott nem kötelező a helyjegy az IC-re). Imádom a németekben, hogy szelíd sóhajt követően a bőröndösök, a kisgyerekes családok, és minden érintett békésen lecuccolt és várta az egy óra múlva menő vonatot. 

Szerencsére megismerkedtem egy egyetemista lánnyal, aki pont Marburgba ment haza a nyári szünetbe és a nyomába tapadtam. Egy zsúfoltpályaudvar hangszóró bemondásokból találni meg az újabb vonatot (alternatíva: visszacaplatni jó messzire az infó pulthoz), az nem kedvemre való. Megjött az új vonat, leültem egy üres helyre, majd át is adtam egy öregasszonynak (akinek nem akarták mások, ott nem ad át senki helyet senkinek), de nem volt ez sem baj, átszálltunk Kassel-ben és a második vonaton már békésen ücsörögve néztem a tájat és olvastam a cikket. 

Marburg rögtön tetszett, bár a busz elment az orrom előtt és a McDonaldsban nem adtak tejet a feketekávéhoz, nekem nem jutott eszembe megnézni, és már csak a buszmegállóban, a cuccomon egyensúlyozva vettem észre, hogy három deci színtiszta kávét kaptam. Egy részét megittam, megettem a szendvicsemet és néztem ki a fejemből és reméltem, megtalálom a szállást.

A busz kanyargott Marburg dombra épült furcsa utcái között. Ahogy leszálltam, odajött hozzám három színesbőrű ember, egy nigériai fiú és lány és egy dakari lány, akik már előző nap megérkeztek és kiszúrtak a buszon a bőrönddel, hogy biztos én is oda megyek. A fiú felvitte a bőröndömet a lépcsőn és közben nevettünk egymásra így négyen.

Így érkeztünk meg a szállásunkra, ami valami evangélikus közösségé, egy csodálatos kis hostel, a folyosó ablakok nagyok, világos és fényes és egyszerű minden. Kendős apácák vagy diakonisszák  dolgoztak és folyton mosolyogtak, volt egy idősebb néni, aki olyan fürgén mozgott, mintha harminc évvel fiatalabb lenne, és sugárzó arccal terelgetett minket mindig kajálni.

Hárman voltunk az eredetileg kétágyas szobában (persze együtt osztották be a kelet-európaiakat, de mondjuk ezt nem bánom, mert így nem volt kisebbségi komplexusom). Kicsit izgatottan nyitottam az ajtót, mert tudtam, hogy az egyik szobatársam is bent lesz. Egy pizsamás lány ült fel az ágyban pánikszerűen és értette meg, hogy én leszek a szobatárs. Azt mondta, azt sem tudja, hol van, mert kilencet ügyel egy hónapban és félhalott a fáradtságtól. 

Ő volt Sanja, az én képzés alatti jó barátnőm és szövetségesem. Monte-Negróban lakik, de Belgrádba jár szakképzésre, mert nincs minden szökséges képzőhely odahaza. Ha jól értem, ők rendszeresen Belgrádban rezidenskednek, ahol annak rendje és módja szerint fel is mossák velük a folyosót. Van szakorvos, de nem lehet felébreszteni. Van intenzíves, de ciki odahívni intubálni. Van sürgősségi, de a sürgősséginek külön neurológiai fektetője van, ahol a neurológus rezidens van (gyakorlatilag) egyedül minden szörnyűséggel. A második napon a rangidős rezidens, aki a beosztást írja, elkezdte zsarolni, hogy most azonnal menjen haza Marburgból Belgrádba, mert mégsem tudja beosztani az ügyeleteket.

Sanja elég talpraesett is, odavissza fújja az általános neurológiát és a mozgászavart, sokkal okosabb, mint én, és olyan volt, mint egy kislány, folyton csacsogott, két perc alatt elmesélte az életét, "trust me", ez volt a szavajárása. Én nagyon szerettem és nélküle nem lett volna emberileg is élvezhető az egész. Novemberben jön a budapesti konferenciára, akkor elvileg nálam fog majd aludni. 

Maja, a macedón lány volt a másik szobatársunk, ő idősebb és őt is kedveltük. Maja Albániába jár át magánrendelni, mert ott állítólag szinte nincs is közegészségügy. Oh, nice. 

Ez volt a kilátás a folyosói ablakból. Az ablak előtt székek és asztal, el tudnék itt ülni, nézelődni, gondolkodni, olvasgatni egy hétig is. 

Még mindig növények

Szerencsére sikerült június végétől kezdődően az otthoni növényeim többségét átültetni. Kisebb kihívás, de annál boldogítóbb volt a csíkoslevelű (tudjátok: a világoszöld-fehér, a lefelé növő indákon a gyerekeivel) átköltöztetése nagyobb cserépbe. Emberrel vettük ezt a növényt a Fűvészkert mellett, és nem nőtt eléggé, sőt kornyadásnak is indult. Átültetésnél derült ki, miért: dugig volt a hely a tovább nőni nem képes, összezsúfolt gyökerekkel. A nagyobb otthonba költözés kb másnapjától a növényem új életre kelt, most kétszer akkora, mint eddig. Ki fogja nőni ezt a cserepet is.

És volt a nagy fa, ami magasabb és szélesbb is, mint én. Megmetszése és átültetése a panellakás előszobájában a kihívások kihívása volt, utána az előszoba sárban úszott. Ahogy ma is, amikor a hónapok óta halogatott feladatnak futottam neki.

Ez a kedvenc növényem:

Amikor pár hónap híján hat évvel ezelőtt elköltöztem Anyuéktól, két növényt hoztam magammal, akiket én választhattam ki az akkor ottlakó kilencven közül. Az egyik a fa volt, a másik ez az akkor még harminc-negyven centis lény, aki a lakásomban hamar a többszörösére nőtt és évekig gyönyörű volt. Ez a növényem a keleti-panel klíma hősies elviselője. Időnként megmetszettem, párszor átültettem, és töretlenül élte harsogóan zöld levelű életét az ebédlőben.

Tavaly nyáron, amíg Hannoverben voltam, megtetvesedett, nem is akárhogy. Néha lefújtam tetűvédővel, néha letöröltem, küszködtem vele, de egyszerűen annyira tetves lett mindig, hogy az új hajtásokat is megzabálták. Nem tudom, mitől van ez. A vele egy szobában lakó növények közül a borostyánom kapja el néha, de az kis növény, le szoktam mosni a csapnál és befújom a védővel. A többiek nem vevők rá szerencsére.

Szégyen, de egy év után most álltam neki elszántabban, és az alábbiakat végeztem el:

- nagyon megmetszettem (két, már fás szárú, kétcentisnél is vastagabb ágát lefűrészeltem egy nem használt kenyérvágó késsel, és más hajtásokat is levágtam, így most kb az államig ér és sokkal ritkább lesz

- lespricniztem ecetes vízzel (saját módszerem)

- szappanos vízzel egyenként áttöröltem az összes nemkevés levelét és szárát (Minerva mesélte, hogy az anyukája ezt javasolta az ő tetves növényükre)

- beemeltem a kádba és lezuhanyoztam róla az összes szappant és tetvet

- átültettem (sajnos nem volt nagyobb cserepem, de kicsit megemeltem, vagyis tettem alulra egy fél zacskó földet, így most a nagy gyökerek kezdete kicsit kidomborodik, de oda veszek még földet, aztán majd egyszer persze kell egy nagyobb cserép)

- meglocsoltam

- eredeti lakhelye helyett most a konyhába tettem, ahol nem maradhat hosszú távon, de át akarok sikálni minden zúgot, hogy nehogy visszafertőződjön

-befújtam a tetűvédővel (az valami bio-cucc, ölésre nem igazán hatákony és ragad is, de megelőzésnek hátha jó).

Eddigi tapasztalataim alapján a növények reakciója az intervencióimra elég különböző (volt egy amelyik penészes lett, miután átültettem, pedig nem öntöztem utána túl, hetekig törölgettem a leveleit, és vágtam le a menthetetleneket, amíg végül teljesen lecsupaszodott és ki kellett dobni. Nem tudom, mi történt, vagy a földdel volt a baj, vagy túl hirtelen volt az új föld, azóta igyekszem őket a lehető legnagyobb földlabdával kivenni és csak alá, köré, meg a tetejére pakolni az új földet). 

Most kiderül, hogy túléli-e a beavatkozásokat és tetűtlen marad-e. Kicsit félek, hogy túl sok volt neki ez a sok anyag, ami a leveleire került, de egyszerűen nem maradhatott így tovább, nem hagyhatok az ebédlőben egy tetűtől kornyadozó növényt.

Amúgy meg a lakásban az őskáosz visszaszerezte az uralmat. 

Ez a mostani szabadságom konkrétan nettó szívás. De most elmegyek fagyizni (és gyógyszert venni Anyunak).

Some kind of loneliness

Eltelt vagy hat hét szabad hétvége nélkül. Volt több konferencia, több ügyelős hétvége. Megműtötték Anyukámat (tervezetten, de jelentősen), a három kórházas és néhány otthonlevős, de még nem aktív hét azt jelentette, hogy a nővérem és én sétáltattuk naponta háromszor a kutyát, hol ő lakott otthon napokig, hol én, munka mellett. Halálra fáradtunk mindketten.

Július közepétől eljött a szabadság, első hete németországi képzéssel (részletek a következő bejegyzésben). Pár napja jöttem haza. Tanulok vezetni. Próbálok rendet rakni. Próbáljuk csinálni a leendő közös házunkat. Próbálom kifejezni magam, az elmúlt napokban több baráttal is nekifutottam (előadás jegyzetek gépelése vagy evezés közben), de nem értettek, aktuális világfájdalmainknak éppen nem volt közös részhalmaza (kivéve a háromgyerekes barátnőm, de vele csak gyors távirati stílusban végzett információ cserére futotta az időből).

Szeretnék valakivel beszélgetni arról, hogy mit jelent valakit önmagáért szeretni vagy önmagunknak lenni. Érdekel mások véleménye arról, hogy a felnőttek világában hogyan lehet értelmezni a hasonló fogalmakat. Ha valakiben szeretem azt, hogy elfogadja a munkámat, akkor ez például az iránta való szeretetem része, vagy a személyisége része, vagy a hozzám való viszonyának a szeretete. Utóbbi esetben az, hogy valaki hogyan áll hozzám, az végül is mégis csak ő, nem? 

Mi vagyok például akkor én, vagy mi az én szeretetem? Mi az az érzésem, hogy lehetett volna fiatalságom, de sosem lett, mert kamasznak depi voltam, egyetemistának pánikban-tanulós és antiszociális, fiatal orvosnak megkínzott és szachanovista, fiatal szakorvosnak már tudományos munkára és minden másra is kötelezett, és fiatal szakorvosnak már nem elég fiatal nő ahhoz, hogy a húszéves önmagamnak ne továbbfejlesztett változata, hanem újrajátszása legyek.

Az a ház aggaszt, aminek a kertjét négyzetméterenként fél nap alatt gazoljuk ki, és minden egyes részét fel kell újítani, amibe nem lehet sem most késztelenül, sem fél év múlva készen beköltözni, hanem húzódik fél évig a munka mellett felújítás, de közben egyedül levés (persze nem, de mégis), aztán odaköltözés után évekig rendezgetés. 

Nem az aggasztás erre a jó szó, de én eddig nem álltam sehogy ezzel a házzal, csak békésen vagy békétlenül balhéztunk rajta. Eddig nem jött az érzés, hogy ez a ház nekem a felelősségem, a feladatom, az én munkámtól és hitemtől függő terep. Tudtam, de nem éreztem, hogy ez már olyasmi, ami definiál. Mert a párkapcsolat önmagában nem, ott még futhat a maga útján és ütemében a sorsom szála. Így majd közös szálam lesz egy házzal, és az fog engem definálni, és csak üres perceimben és magányomban definiálhatom én magam.

De végül is van-e olyan világ, ahol önmagunk vagyunk anélkül, hogy valamivé lennénk, hogy örökre őssejtek maradunk, és szívizom, se májsejt nem leszünk; mégis mindig minden, készen bármikor a vissza-differenciálódásra... A nyugati társadalomnak  egyik nagy baja szerintem pont ez a differenciálatlan, önmagunk minden elemének elvesztésétől félő, de soha tovább nem alakuló, szabadságnak álcázott örök gyermek állapot, ami olyan nagyon ismerős nekem.

Érdekes, mert hasonló lehetne a történet, mint a pályaszocializációval, csakhogy az sokkal mélyebben formált, az sokkal inkább én vagyok a saját mítoszom szerint, a felszínen sosem jelentett gondot az azonosulás (mélységében viszont ez sokkal kiterjedtebb folyamat, az orvosnak levés olyan operációs rendszer, ami előbb-utóbb minden egyes, ősrégi vagy új, alap vagy fejlesztett programmal kompatibilissé kell váljon). Vagy akkor még fiatalabb voltam, amikor belerajzoltam az önképembe a nyakamban lógó fonendoszkópot? Vagy csak mást hittem arról, mit jelent és mire feleszméltem, már "úgy maradtam"? 

***

Az kavart fel azt hiszem, amikor elkezdtük az előkert állig érő sűrű gyomait kiszedni, Ember annyit várt tőlem, hogy tépkedjem ki a kamillára hasonlító, de nemkamilla vadgazt, de aztán belelendültünk, és a rég óta ott kornyadozó, valaha locsolt-féltett nemesített növényeken kívül kigazoltunk mindent, összegereblyéztünk, ástunk, megnyestem a bokrot, mintegy 12 óra heorikus munkával, ami mindkettőnket lelkesített és boldoggá tett. Mivel ez előkert, a tevékenységünk nem maradt rejtve és az utcában lakók és arra járók töbször megálltak, megnéztek engem, mint az Ember nőjét (neki ez a szülőháza amúgy), megkérdezték, beköltözünke-e, megjelent az egészségügyi problémáiról panaszkodó szomszéd néni. Katarzis volt, a jobbik fajtából, de hozzám az a kert most már "beszél", az én világomban, a kert figyeli reménykedve, hogy kiszabadítjuk méltatlan helyzetéből, az elhanyagolt, öreg ház minden este várja, hogy magányos, lepusztult megalázottságából meggyógyítsuk. Ez a hozzámbeszélés, ez az igazán furcsa és senkinek el nem mondható, fájó és problema facta / felvágás a kényszerből egyedülállóknak, unalmas felnőtt téma a még szívesen egyedülállóknak és lejárt lemez a családosaknak. Részben ez a címadó "some kind of loneliness", részben a fentebb leírt, leginkánn adleri, leginkább fejlődésbeni, leginkább krízis. Vagy rinyálás vagy bármi. És persze "loneliness" a különbség aközött, amit az Ember számára a ház jelent, és amit én élek meg. Ez a különség átadhatatlan és rövid távon feloldhatatlan is.

***

Na meg ez, hogy a föld beszél hozzám, azért is érdekel, mert ennek a valaminek az én anyai családomban generációk élete munkája az alapja, generációk rajongása az iránt a föld iránt, ami mindenkié, legalábbis a mienk sosem volt, de mégis a mienk volt, mert a föld nem ismeri a tulajdonviszonyokat és azt hiszi, azé, akinek a verítékét beissza. Nahát én aztán messze kavarodtam, az orvoslással és a polgári értelmiséggel vagy mivel, de azért ezek szerint ettől a földizétől sosem lehet elég messzire kavarodni, mert a göröngyök megérzik az én kezemen keresztül az én két éve meghalt, örökké odakint dolgozó nagymamám ráncos kezének gondoskodó érintését is.

Oks, most arról beszélünk, hogy lelépős napjaimon ültetek majd három paradicsom és öt paprika palántát (néhány csillagtököt, málna és szeder bokrot meg egy cseresznyefát) és pár virághagymát a félhalott rózsabokrok mellé, aztán visszaülök írni a PHD-t. És mindez egyben csak nekem fontos, mert Odabent nem foglalkozik a cseresznyefával és az Embernek mindegy, hogy orvos vagyok-e, vagy mosogatólány, mindegy neki, mi érdekel és mi nem, mi a kedvenc könvyem és mit gondolok a világ gondjairól, mindegy neki, mi a múltam és kik a barátaim, amíg jó anyja vagyok a közös világunknak (legalábbis lényegében mindegy). Ilyen ez mindig vajon? Átlagossá válni, zűrök, fluktuáció, problémák, személyiség instabilitás nélkül, de egyszerre hazugság és elfojtás és fursztráció nélkül. Na hát nem könnyű az élet. Kutya, az legyen majd, az első saját kutyám, menhelyről fogadjuk majd be, kislánykorom óta erről álmodom, majd megtörténik jövőre vagy két vagy három év múlva vagy egyszer. 

Top 5 - 2016 - 2. rész

3. helyezett:

"Nem, Jem, én azt hiszem, csak egyféle emberek vannak. Emberek."

Alabama államban játszódó történet, egy tárgyalással, ahol néger férfit vádolnak (igazságtalanul) erőszakkal és a fehér ügyvéddel, aki védi. Nem az elvárások szerint, kötelességből, félvállról, hanem a másik ártatlanságáról és ember voltáról meggyőzőve, szívvel-lélekkel. Ezzel saját és családja testi épségét és megbecsülését is kockáztatja. A történetet az ő gyermeke meséli.

Szép, szerethető, olvasható, klassz regény, a humanista ideákkal rokonszenvezőknek.



2. helyezett:

"…elfogadni az új napot teendőivel, keserűségeivel, idegen, hiábavaló fecsegésével és esti fáradtságával együtt, megérni az estét örömben, és senkire meg nem sértődni, senkire meg nem haragudni."

Csodálatos, csodálatos könyv. Gyönyörűen megformált mondatok és képek. A krimi görög családot Médea Szinopli tartja össze, egy özvegy, tiszta lelkű idős asszony, a történet főhőse. Ebben a kis házban mindenki megszállhat, mindenki elhozhatja a titkait. A család tagjait pedig hosszabb-rövidebb időre követhetjük életútjukon. 

Egyszerre konzervatív, egyszerre humanista, egyszerre szép.

1. helyezett:

"– Hát maga nem akar élni, mielőtt meghal?"

A varázskönyv, amit éjszakákon át olvastam Hannoverben, olvastam alvás helyett, olvastam a kertben, a villamoson, olvastam magány és szomorkodás helyett. A II. Világháborúban játszódik, de nem egy átlagos háborús regény. Marie-Laure ​LeBlanc-ról szól, aki a francia Természettudományi Múzeum lakatos mesterének vak kislánya, akivel az édesapja rengeteget foglalkozik, elkészíti neki Párizs kis fa makettjét, hogy segítse tájékozódását, intelligens, klassz lánynak neveli Marie-t. Párizs megszállásakor egy tengerparti városba menekülnek és el is szakadnak egymástól. Werner Pfenningről szól, német árvaházban nevelkedett műszaki zseni fiúról, aki a rádiószerelői tehetsége révén náci hasi iskolába kerül. És egy osztrák tisztről is szól, aki mindenáron keresi a párizsi műzeumban őrzött, legendás, elátkozottnak tartott, a náci megszálláskor eltűnt gyémántot. 

És továbbra is: minden körülmények ellenére megőrizhető és megőrzendő emberségről szól.