Furcsa takarítás

Azért amúgy, mert elvileg Ember ideköltözik. Eredményeképpen az évekig tartó küszködésnek, és az életünk összehangolásában vallott totális logisztikai kudarcnak, meg annak, hogy némileg aktívabb megküzdési stratégiákat választottam, és persze annak is, hogy ő is látja, hogy nem megy másképp. Nem mintha képtelenség lenne az, hogy mindketten éljük a saját életünket a város két külön részében, és heti egy-kétszer találkozunk, egyébként meg beszélgetünk telefonon és érzelmileg támogatjuk egymást. Ha én is negyven éves lennék, mint ő, lehet, hogy már csak ezt a módszert tartanám jónak. De nem negyven vagyok, hanem harminc, és még sosem volt olyan, hogy hazavárhattam valakit, vagy én jöttem haza valakihez. Hát most majd megnézzük, hogy ez a fajta életmódváltás vajon barátságunk gyors halálát jelenti-e, vagy lesz is tovább valamerre.

A takarítás azért furcsa, mert mindenhol helyeket csinálok neki és a dolgainak (ami amúgy max pár ruha, egy számítógép, néhány könyv, egy csomag dvd, egy borotva és borotvahab lesz az előrejelzések alapján). De azért tegnap már szemrevételezte a fél polcot, amit hagytam a fürdőszoba szekrényben, már megnézte, hogy az ott az ő része lesz. Már majd el kell pakoljam a kacatjaimat a hálószoba szekrénynek azon részéből, ami amúgy alapból úgy volt tervezve, hogy az övé lesz (és kapcsolatunknak abban a szakaszában, amikor még nem akart összeköltözni és én ezt nem hittem el, ide halmoztam fel minden fél zoknit vagy pólót vagy bármit, amit véletlenül itt felejtett). A könyvespolcot is ahogy takarítom (a szakvizsga után a dolgozószoba konkrétan egy szemétdombhoz hasonlít, már az utolsó tanulós héten be sem bírtam menni, és minden egyéb sarokba bekuckóztam magam tanulni, csak oda ne), rájöttem, hogy itt is lehetne egy fél polc neki (hátha elhozza az EKG feladványos könyvet, amit tőlem kapott, meg az oxiológiámat, ami alapból az enyém volt, csak nekiadtam, meg még ki tudja milyen könyvei lehetnek). 

Furcsa. Nagyon furcsa. Tényleg.

Majd lesz valahogy,

Óraátállítás

A téli időszámítást ilyenkor nagyon szeretem. Este úgyis korán sötét van, az menthetetlenül elkeserítő, és az az egy óra ide vagy oda nem változtat már rajta semmit. De reggel, azok a napfelkelték, pont ébredési időben, azok a téli színű napfelkelték, ahogyan pont az ablakon, najó, kicsit már oldalról, de beköszön a fény...

Tavasszal a tavaszit szoktam várni, mert akkor a hosszú tél után az eggyel több világos esti óra, igenis aranyat ér, és akkor már a sötét reggelben is ott van a remény, hogy nemsokára vége.

Most gyönyörű az ősz (én nem láttam belőle ugyan túl sokat), és jön a Karácsony és messze még a januári rosszkedv. Nagytakarítok (tegnap Emberrel függönyt mostunk, és kisúrolta a sütőt és a szagelszívót a konyhában). Aztán kellene tanulni is és ki is találni, mit csináljak Anyu 70. szülinapjára, ami november végén van. Tavaly feltettem magamnak a mércét: EZZEL.

Amúgy tegnap megtaláltam a kreatív cuccokat (kinyitottam a szekrényt, amiben tartom őket), és rájöttem, hogy leszakvizsgáztam, ezért elvileg, ha van időm (nincs), akkor legalábbis szabadna újra valamiket csinálni, és talán az évek óta tartó hímzés-horgolás-kötés-varrés projektben is tehetnék valami picike előrelépést. Most ott tartok, hogy van egy csomó nyönyörű könyvem, Katángtól kapott bambusz kötő és horgoló tűim, és egyszer már megpróbáltam egy könyvből megtanulni a horgolást, évekkel ezelőtt, és akkor egy darabig tudtam, milyen egy horgolt öltés. 

Persze így is illúzió az egész, mert minden mással is totál le vagyok maradva Odabent és Itthon, de nem baj, majd egyszer, máskor, szebb időkben, talán még eljöhet ez is. Ezen a hétvégén a nagytakarítástól várom életminőségem további javulását (bár a pénteki nap és ügyelet túlélélse sem volt utolsó szempont).

Stílusosan ünnepelünk

Holnap van a kétéves "évfordulónk" Emberrel. Ebből az alkalomból holnap reggel éjszakai műszakból hazajövet eljön értem és elvisz a 24 órás ügyeletembe.

És ez spontán alakult így, nem töprengtünk rajta hosszasan, hogyan tudnánk a legjellemzőbb módon emléket állítani az elmúlt két évnek. (Na mondjuk ilyet még sosem csinált, hogy eljött értem, hogy dolgozni vigyen, fenti ajánlatát teljes mértékben évfordulós ajándéknak tekintem, majd erre gondolok, amikor a forgalom/útlezárások/másikautósok miatt káromodik, miközben én visítva tiltakozom a gyűlölt a-pasi-amikor-autót-vezet syndroma tünetei ellen).

De mit lehet tenni. Annyi baj van mindenhol, szakításokról olvasni, szerelmi háromszögekről, magányról, mi legalább még vagyunk. Az biztos: egymást megunni nem volt még idő. Az elmúlt fél évben két alkalommal töltöttünk együtt 24 óránál több időt (ebből az egyik a közös nyaralásunk volt, ami 26 órát tartott), valamint három-négy alkalommal fél napot (kirándulni Bekeccsel és a Kisfiúval), valamint heti átlagosan másfél estét a hozzájuk tartozó éjszakával. Az elmúlt fél év első hat hetében nem is találkoztunk, mert Németországban voltam (de minden nap beszéltünk 1-15 percig terjedően telefonon). *

Úgy tervezzük, hogy egyszer majd másképp lesz. "Ha az átkozott idő, a hűtlen szerető, addig meg nem csalt, s az életünk kitart, jó lesz egyszer majd."

(Persze Zorán csak a pénzkeresést kalkulálta bele az optimizmusába és nem foglalkozott workalkoholic egészségügyisekkel, de azért így is hátha majd egyszer...)

*: amúgy ha a fél évet napra pontosan számolom, akkor pont az első hetébe esett az egyhetes Erdélyünk, és hagyjuk, hogy végig tizedmagunkkal ücsörögtünk egy kisbuszban, de azért mégis együtt töltöttünk egy egész hetet. Vissza az egész nyafogás... De azért már rég volt az a hét.

Célfotó

Nővéremtől kapott strucckeselyűvel metrózunk a képen szakvizsgázni (plusz még néhány könnyvel és füzettel az utolsó pillanatban felmerülő kétségek kezelésére, és vittem egy doboz színes ceruzát is, hátha kihúzom a thalamus vérellátását vagy a gerincvelő pályáit, amihez lehet rajzolni). A szakvizsgát túléltük, nekem végül is maga a vizsga tetszett, bele is kérdeztek, de nem is voltak rosszindulatúak. Egyáltalán, a pillanat, amikor elindultam otthonról, már áldás volt az előző kétnapi extraplus kampánytanulás után.

Az immunrendszerem amúgy becsületesen kihúzta a célfotóig és pontosan addig. Délután már lázas voltam, tiszta genny az összes arcüregem szerintem. Az ilyenekből szoktam aztán hürghurutot kapni. Én nem csodálkozom, mert összevissza eszem magas kalória és nula tápértékű dolgokat napok óta.

Tegnap voltam fodrásznál is. Eddig mindig zombinak éreztem magam a mindenféle frizurás, menő nő között. Most az egyik szimpatikus külsejűt megkérdeztem, hogy de hát akkor ő mit tud a Sarka Katáról meg a Hajdú Péterről, mi van velük, válnak vagy nem, vagy mi. Hát a nő teljesen felvillanyozódott, és egy órán át beszélgettünk a fenti témáról, és szemlátomást úgy tekintett rám, mint ebbe a közösségbe (a fodrászhoz járó nők közösségébe) tartozóra. (Eddig még sosem beszélgettem senkivel). Hát érdekes tapasztalat volt. 

Az egyik kollégám megkérdezte, hogy és mit fogok csinálni hétvégén. Mondtam, hogy takarítani. Nevettek rajtam: "tudsz te ünnepelni". Pedig amúgy tényleg takarítani kell, és milyen jó lenne, ha nem fájna ennyire a fejem és nem lennék ilyen gyenge. Annyi dolgom van, hogy félelmetes. Amúgy is több dolgom lesz, de most az egy hónapja elmaradt dolgokat is pótolni kell (ruhavásárlás, szőnyeg tisztíttatás, fogorvos). Embert tíz napja nem láttam (ennek a nagyon szívás öt hétnek a hajráját inkább emberi pillantásoktól távol gondoltam tölteni, gondolom, ezért is lettem beteg az első másodpercben, amikor emberek közé mentem). Hétfőn már német oktatás is lesz. 

Most ülök a szőnyegen. Köröttem még kinyitott könyvek  Tulajdonképpen sokkal egyszerűbb lenne felemelni az egyiket és tanulni valamit, mint újra nekiállni az Életnek.

Ez itt két nappal ezelőtti csendélet (majdnem spontán lőttem, tehát tényleg ezek a könyvek voltak maguktól is a közeleben, csak a szemetet és az üres johurtos poharat dobáltam ki mellőlük).

Azt még el kell meséljem, milyen tételt húztam. 

43.

a) Az agyi ischemia és hypoxia kórélettana
b) Demyelinisatios és dysmyelinisatios betegségek
c) A kisagy károsodásával járó kórképek
d) Idegsebészeti beavatkozások epilepsziában

Rajzolni nem nagyon kellett, viszont lényegében kihúztam az egész neurológiát :)

Most majd újabb könyvek jönnek, eljött az ideje a Mozgászavar tankönyvnek, meg egy ideje (a jóga óta) rá vagyok kattanva ezekre a kicsit ortopédiai színezetű perifériás dolgokra is, rendeltem valamilyen újabb thieme-könyvet ilyen mozgásszervi fizikális vizsgálati trükkökről, de az még nem jött meg, viszont van egy hasonló, amit még tavasszal vettem. Van sok folyóirat is, amikbe belelehetne olvasgatni picikét.

Meg iszonyat mennyiségű regény, amiket mind úgy vettem, kaptam, hogy na, ez lesz a következő, amit elolvasok. Na ezekből van vagy 15. Van egy film is, amit meg szeretnék nézni. Meg egy mozifilm, de a legjobb lenne kirándulni. És az még jobb lenne, ha nem fájna minden ízületem (a sok üléstől amúgy is meg voltak nyomorodva, a betegség kellett már csak nekik...).

Amúgy lelkileg is elég szarul vagyok, de ezt tudtam előre. Adrenalinmegvonás. Minden vizsgám után befordulok, ahogy minden ügyeletem után is. Akkor a legszarabb, amikor az ember elindul lelépős napon haza (hálistennek ritkán jöttem el olyan korán és olyan állapotban, hogy az ágybazuhanáson kívül másra is jutott volna erőm). Ennyit küszködtem azért, hogy egyedül üljek a szobám közepén, és már nincs célja sem az életemnek (a vizsgára készülésben amúgy az a jó, hogy akkor olyan nagyon egyértelmű, hogy csak ez fontos és semmi más, most meg el kell rajta gondolkozni, mi a fontos).  Főleg, hogy olyan gyenge vagyok, hogy a konyháig alig tudok elmenni, tehát szó sincs arról, hogy valami programot lehetne csinálni, vagy jógázni menni vagy bármi, pedig süt a nap. Utálom ezt a hülye semmit. Lehessen már dolgozni menni.

No para

Most akkor az a cikibb, ha megbukom holnap (konkrétan bármit olvasok, olyan, mintha életemben először hallanék róla, még az is, amit egy hete olvastam, húztam ki sorkihúzóval és jegyzeteltem mellé) vagy az, ha nem megyek el vizsgázni, mert fellógatom magam a csillárra? 

Mindenesetre: ez nagyon szar, ehhez képest az államvizsga egy kellemes szórakoztató program volt.

Hála I.

Kezdjük az Élettani Intézettel (a pszichés bántalmazást utólag megbocsátjuk), és a másodéves önmagammal. Az alábbi képen részlet látható egy élettan előadás (!!) jegyzetemből, nincs újraírva, letisztázva, akkor ezt úgy adták elő, hogy így lehetett jegyzetelni (a ceruzás kiegészítések utólagosak, a tankönyvből, gondolom). Az Élettani Intézet nélkül senki nem lehetett volna orvos (sokan miattuk nem lettek). Majd máskor beforgatom a fotót. Ma már nem írok több posztot. A blog órája nem jó, igazából 3 óra van reggel.

Direkt kör (némi archaizmussal)

- Kedves Striatum - mondta az agykéreg - mi testvérek vagyunk, a Telencephalon szülöttei, akiket a fejlődés során leszálló piramispályám egymástól elkülönített, és akik mégis csíkos rostokkal, melyről neveteket kaptátok, kapaszkodtok egymásba...

- Térj a lényegre, Cortex - mondta Caudatum, miközben a Putamen helyeslően bólogatott.

- Szeretném ha Thalamus kinyitná felém a kapuját és megosztaná velem tudását a szervezetben keletkezett érzetekről. Szeretném tudását felhasználni ahhoz, hogy a megmegfelelőbb mozgásválaszt találhassam meg, közösen veletek. Csak egy baj van, az a fránya Pallidum, a Belső, az ott áll a kapu előtt. 

- Hát - mondta Putamen - Pallidum is a Diencephalon gyermeke, nem véletlen hát, hogy neki dolgozik.
- Mindig megvéded őt - szólt Caudatum szemrehányóan - Te most voltaképp kivel tartasz?
- Nem felejtem dicső gyökereimet, testvérem. Azonban miután a Piramispálya elválasztott tőled, a Telencephalon meg csak nőtt, nőtt, Cortex mindenek felé növekedett; meg kell valljam, közel kerültünk egymáshoz, Pallidum meg én. Néha a világot hasonló lencsén keresztül figyeljük.
- Nincs akadálya, amíg velem alkotsz működési egységet és nem tagadod meg összekötő csíkjainkat.
- Ezt mégsem gondolhatod rólam.

- Nézzétek - vesztette el türelmét a Cortex - tudom, hogy az ontogenezis és az egyedfejlődés rendkívül összetett viszonyokat teremtett. Mégis, nem tudnátok valahogy segíteni nekem?

- Még szerencse, hogy a Nigra jóvoltávol bőséggel rendelkezünk a Substantiával. Mérlegeltük a kérésedet, Telencephalon-testvérünk, aki a mozgásszabályozás legbölcsebb központja lettél az ontogenezis során. GABA-felszabadítás mellett döntöttünk, mellyel a Pallidum Legbelsőbb körét kábítjuk el. Amint a kapuőr figyelme lankad, a Thalamus Kapuja kinyílik, és titkaid mmegismerheted, Cortex. 

- Köszönöm, testvéreim.

- Van még valamilyen utasításod számunkra?

- Egyelőre álljatok készenlétben. Amint az adatok első elemzése megtörtént, várhatóan ismét kéréssel fordulok hozzátok, barátataim.

- Transzmitter-felszabadításra felkészülni! A Telencephalon nevében, hajrá!

By the way

Nemsokára jelentkezem, írok Németországról, a nyaramról, a Budapest-Bajáról, az Emberről, az emberekről, a szakvizsgára tanulásról és a szakvizsgáról, az egészségügyről meg mindenről. Ha még érdekel valakit, ennyi hallgatás után :)

A héten szakvizsgázunk. A szakvizsgára tanulás időszaka borzalmas, még majd írok róla, mielőtt elfelejtem kettő nappal a vizsga után. Azt akarom nem elfelejteni, hogy mennyire kedvesek Odabent az emberek, az orvos kollégák, nővérek, betegszállítók, takarítók. Egyszerűen mindenkinek van egy biztató szava hozzánk, olyanoknak is, akik soha nem biztattak semmivel, olyanoknak is, akikről azt sem tudtam, hogy tudják, hogy szakvizsgázom. Meg vagyok döbbenve, komolyan, hogy ez ugyanaz a hely, ahol egyébként alapjáraton elég jelentős érzelmi stressz éri az embert, Odabent egyébként rideg hely hírében áll (ebben van is igazság meg nincs is). 

Odabenttel való érzelmi viszonyom elég összetett és hosszas elemzéseknek és pszichopatológiai tanulmányoknak lehetne tárgya. Egy ideje egyébként szeretem a munkahelyemet. A végigdolgozott nyarat például nagyon szerettem, a társaság miatt. De most az az érzelmi viszonyom Odabenttel, hogy hosszan tudom felidézni a rám mosolygó, kedves, biztató embereket, akik maguk is átélték ezt a szakvizsgának hívott borzalmat (egy hónap szerzetesi élet, szociális izoláció masszív pszichoszomatikus tünetképzéssel) plusz vizsga, amin nem múlik semmi, csak az, hogy van-e szakmám vagy nincs, meg csak a becsületem, meg csak öt kemény év munkája. Egy kicsit az is az érzésem, hogy a falka úgymond érdekelt abban, hogy én szakvizsgázzak, és ez is tökjó érzés, mégis csak van egy falka, aminek a tagja vagyok, még ha van is pár harapásheg a bundám alatt,

Amikor A a szakvizsga után elment Németországban, és közfelháborodás tört ki, akkor én nagyon megvédtem, és most is védeném, mert becsületesen járt el, nem hosszabbíttatott szerződést, korrekten megmondta, hogy elmegy, megvoltak neki is az indokai. De azért nagyon örülök, hogy nekem nem kell hétfőn kiállni ezek elé az emberek elé távozást bejelenteni, és nem szeretném nézegetni magam a tükörben, ha nem maradnék (mondjuk szerződésem az éppen csak átmeneti van, de ez nem rajtam múlik, és remélem, hogy csak formalitás). Fogom még eleget utálni Odabentet, de most átmenetileg kiélvezem, hogy hálás lehetek neki, meg még nagyon sok mindenkinek (persze még megbukhatok pénteken az elméleten, a gyakorlat már megvan), de akkor is van egy hosszú lista a fejemről olyan emberekről, akik nélkül szakvizsgázó sem lennék (és ember sem). Ha vége ennek a szörnyűségnek, akkor összeállítom a listát :)