A Könyv

Attól tartok, tagadhatatlan, hogy a neurológia Könyve a Törzsfőnök műve. Ugyan olvashatatlan, rettenetes emberkínzás, amit valójában valószínűleg ő az egyetlen ember a Földön, aki mélységében megért, ugyan teljesen képtelenség elvárni az orvostanhallgatóktól az ismeretét, ugyan a szakmában a legtöbben sem ezt használják.

Hogy mégis ez a Könyv, amellett több érv szól. Az egyik, hogy ez az, amit a szakvizsgám előtt közvetlenül szeretnék végigolvasni, nem is azért, mert ezt kérdezik, hanem, mert abból indulok ki, hogy akkor leszek életemben a legközelebb ahhoz, hogy megértsem. Másrészt, mert azért olvasom a legmenőbb német és angol nyelvű szakkönyveket, hogy a Könyvet megértsem. Harmadrészt, mert a Könyvben van az eszencia, az Idea, a Neurológia. 

Erre most éppen úgy jöttem rá, hogy a szeretett és haladható német könyvemből tanulom most éppen a sclerosis multiplexet, na, gondoltam büszkén, majd most kiegészítem a régi, a Könyvből jegyzetelt jegyzeteimet. Negyed óra múlva azon kaptam magam, hogy a szeretett és haladható német könyvem sorai közé írom kiegészítésként a jegyzetemben találtakat.

A Könyvnek minden sorra vérrel van írva, sőt minden szókapcsolata. Én tudom. Hogy az SM-ben a paraesthaesia azért van, mert a plakk a hátsó gyökök belépésénél helyezkedik el. Én már néztem lumboischialgiának brutálsan aktív, kiterjedt SM-et, ráadásul orvos kollégánál, és még jó, hogy nem tetszett, hogy az az érzészavar nem teljesen olyan, amilyennek szeretném, és csak megjavasoltam neki az MR-t (ez még a Káosz Birodalmában történt, és az egyik legrettegettebb és megrázóbb tanulsága az eddig munkában töltött éveimnek, egy basilaris trombózis, egy herpes encephalitis, egy epilepsziás rohammal indult nagy media-infarktus, és néhány omszos eset jut most így hirtelen eszembe, ami ezzel versenyképes). 

Szóval tisztelet a Könyvnek és a Törzsfőnöknek. Ámen.

Takonykór

Úgy volt, hogy vasárnap nagy, egész napos programot csinálunk együtt, de mivel a Kisfiú és én is náthásak és torokfájósok voltunk, csak egy rövid séta lett belőle a közeli hegyen. Persze már a fedett Kilátó elérése előtt elkezdett esni az eső. De azért nagyon klassz volt, főleg, mert Bekecs is ott volt, és egyre okosabb, aranyosabb és szebb kutya. Meg különben is a kutyás-gyerekes buli az igazi. Aztán biztosak voltunk benne, hogy a Kisfiú estére belázasodik, mert bágyadt volt, de helyette én lázasodtam be és durrantak be az arcüregeim, illetve mivel most már folyamatosan fújom az orrom és tüsszögök, ma betegszabin lettem (ez ilyen öregedési jel az egyre több, most már a hajam eredeti színét messziről láthatóan is árnyaló ősz hajszálaim mellé, hogy nem tudok lázasan és gyengén dolgozni, bezzeg régen mandulacsonk-tályoggal milyen simán mentőztem, a süvítő téli szélhez már hűtő fürdő sem kellett), már csak azért is, mert a holnapi ügyeletre össze kell raknom magam még.

Ezért most ágyban, párnák között, tea mellett olvasom a kettes számú szakdogát, és néha, amikor leküzdöm azt az érzésemet, hogy én születetten és minden módon alkalmatlan vagyok rá, akkor egészen szeretem a neurológiát, és beleélem magam abba, hogy a mozgászavar viszont a neurológia legintegratívabb, legnehezebb és legszebb része. Persze a tegnap, szakvizsgára tanulás részeként olvasott központi idegrendszeri gombás fertőzések is királyok voltak (alapból mindent szeretek, ami sürgős és vagy intenzív ellátás és vagy infektív vagy vascularis). Aztán utána jön az elégtelenség-érzés és a töprengés azon, hogy mivel kellene foglalkozzak szakvizsga után (kutya menhely alapítás, kézműves klub nyitása, családterápia, önkéntesség hajléktalanokat segítő szervezetben, lekopott erdei turistajelzések visszafestése, regényírás és társai).

Amúgy meggyőződésem, hogy (az anyaság után) az orvoslás a világ legbonyolultabb tevékenysége és művészete, egyszerűen nincs az a készség, képesség, gyakorlat, amire ne lenne szükség ahhoz, hogy valaki értékelhető színvonalon művelje. A neurológiai pedig intellektuálisan biztosan a csúcsa az orvoslásnak, már ha a tudomány részét, az anatómia, funkció és klinikum összefonódását nézzük. Elméleti összetettségben csak egészen speciális szakágak tűnnek hasonlóan komplikáltnak (immunológia, hematológiai, az igazi "rendszer- és hálózattudományok"). Persze nemcsak elméleti összetettség létezik, hanem manuális készségek, döntési algoritmusok, sürgősségi faktor, differenciáldiagnosztika, kommunikációs kihívások, lexikális ismeretek tengere, gyakorlati logisztika, és más szakmákban meg ezek kiemelkedően bonyolultak (oxiológia, érsebészet, gyermekgyógyászat, szemészet, családorvoslás, pszichiátria, radiológia stb).

Kicsit olyan érzésem van az orvoslással kapcsolatban, mint Babitsnak a "Messze, messze" című versben és utólag rettenetesen sajnálok minden (leginkább kutatómunka miatt vagy reggel 8 órai, akkor kritikusan korainak tartott kezdet miatt, mert akkor még nem tudtam, hogy 6-ra is lehet dolgozni járni) ellógott egyetemi előadást vagy szerelmi bánattal töltött napot:

"Ó mennyi város, mennyi nép,
 mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!"

Kontrasztok

Este megszólított egy nálam pár évvel idősebb nő, pénzt kért. Mondtam, nincs (sosincs nálam kp), aztán láttam, hogy mindenkihez odamegy lehajtott fejjel és mindenki elzavarja. Nem volt ápolatlan meg semmi ilyesmi. Ezért visszamentem, és vettünk a trafikban kekszet a gyerekeinek meg neki kávét (azt mondtam, vegyen bármit, de sajnos ez nem rendes bolt volt, csak ilyen csokis-piás bolt, de így is csak azt a kb 1000 forintnyi dolgot választotta ki, még én beszéltem rá, hogy vegyen még egyet a vaníliás karikából), aztán nekiállt mesélni az életét, régi műtéttel (mutatta a nyakán a tracheotomia hegét), hat gyermekkel, akiből néhány nemi erőszak útján lett, a többi apja meg segélyből él vagy rokkant nyugdíjas. Nem tudom, mennyi volt ebből igaz, de az a nő olyan kulturált volt, tiszta, normálisan fogalmazott, nem olyan volt, mint a szokványos borvirágos koldusok. Bármi is az igazság, szörnyű, hogy valaki az utcán könyörög pénzért.

Közben meg a FB-n épp azon veszekednek, hogy a Rubint Réka Dominikára szervez tornatábort a fogyni vágyóknak és azt hirdeti, ami önmagában az ő dolga, de egy csomó idióta kommentelget ott, olyanokat, hogy "nem irigykedni kell, hanem dolgozni". Nem is bírtam ki, és oda is írtam, hogy "teljesen igazad van, bármelyik nővér részt vehet, ha eleget dolgozik". 

Valaki meg egy Maldív-szigetes bungaló képét tette közre, hogy milyen jó lenne ott lenni (megnéztem, és már a képtől pánikba estem, mert egy picike ház van a víz közepén, semmi erdei házikó), és az oldalon még további linkek víz alatti afrikai hotelről meg mittudomén.

Jó, ez ilyen hülyeség, társadalmi egyenlőtlenség, idealizmus, utópiák, és legalább a luxus hotel is alkalmaz embereket, akik különben éhenhalnának, de akkor is utálom ezt az egész rohadt pénzvilágot, a látszat hajszolását, azt, hogy a mentők, ápolók konkrétan az éhenhalás ellen güriznek, más meg semmit nem tett, csak jó pasinak tárta szét a lábát vagy mittudomén és van neki minden. Persze a többieké meg a dicsőség, hogy a saját erejükből tudnak boldogulni, de a dicsőség nem ehető. És nem akarok univerzális egyenlőséget, szükség van módosabb társadalmi rétegekre, nem erről van szó. Nincs semmiről szó, csak sajnálom a kisembereket, a kiszolgáltatottságot, az állandó küszködést, a mindennapok Danaidáit.

Szakdolgozat

Olyan szakdogát bírálok, hogy a fülem ketté áll tőle, de tényleg. Mondjuk a rutin klinikai gyakorlat szempontjai néhol hiányoznak belőle, de ez egy orvostanhallgatótól érthető. Az anatómiai és élettani háttere viszont elképesztő. Van nekem áttekintő jegyzetem a Parkinson-kór nonmotoros tüneteiről speciális szakkönyvből, plusz kiegészítve cikkekből, innen-onnan, de ez a dolgozat néhol egyértelműen meghaladja az én tudásomat. Nagyon tetszik.

Mondjuk jó lenne, ha lenne német nyelvű bírálat sablonom. Az angol megvan, de angolról németre nem tudok fordítani, valahogy az egyáltalán nem megy, nekem az angol rettenetesen idegen, szavastul, kiejtésestül, nyelvtanostul, és ha egyszer belemászom egy angol szövegbe, akkor onnan a német nem megy, szótárral sem, sehogyan, úgyhogy inkább saját kútfőből írtam ennek a lánynak. 

Az elején húztam a számat, kissé irigyen, mert köszönet nyilvánítást írt a szakdolgozathoz, ez olyan németes dolog (általában kedvelem a németeket amúgy), ők megadják a dolgoknak a magukét, nálunk meg semmi nem ér semmit, én három éves saját kutatásomat is beleírtam a szakdogámba, ami egy évvel korábban díjat nyert rektori pályamunka volt, de a saját anyám röhögött volna ki, ha olyan kritikátlan és szerénytelen vagyok, hogy köszönet nyilvánítást írok rá, mintha az teljesítmény lenne.

Na de aztán megbékéltem a német lány köszönet nyilvánításával, mert ez igazán, tiszteletreméltóan szép munka lett.

Amúgy revideálom az álláspontomat és elnézést kérek, annyiban, hogy én is írtam köszönetnyilvánítást (megnéztem), de a végére, nem a legelső oldalra, és a témavezetőmnek meg a kutatásban résztvevő betegeknek köszöntem meg, nem a barátaimnak és a családomnak (még a család oké lenne, mert szülők nélkül nem játszhatnánk orvostanhallgatósdit). És egyébként nem gondolom, hogy igazam van ebben a dologban, tökjó dolog büszkének lenni valakinek a saját teljesítményére, az ilyen emberek sokkal jobban is szoktak dolgozni, mint az olyanok, mint én, akinek csak a kicsit és az rettenetesen szorongás és az insuffitientia-érzés különböző fokozatai között vannak választási lehetőségei (legalábbis a cikk és dolgozatírás, kutatás, magolás terén ez biztosan igaz rám).

Tavaszillat

Miután a január mélyebbre sikerült a kellemesnél, a február szokatlan jóindulattal közelít felém (nekem ez a két hónap hangulat szempontból a kritikus, hol az egyik, hol a másik, de valamelyik mindig talajra küld). Odabent vagyok, de az osztály ahová beosztottak, pszichés "rehabilitációnak" számít, toleráns (nem éppen a legerősebb kezű) főnökkel, emberséges nővérekkel, viszonylag kevés beteggel és terheléssel. Senki nem bántja az embert, szépen lehet dolgozgatni, igényes zárókat lehet írni nemrohanva, szóval jó kedvvel dolgozom, próbálok mindennek utána olvasni.

A mostani hét azért harapott egy kicsit, az ápoló hallgatóknak van neurológiai kurzus és idén a kicsiket osztották be előadni (ami tök jó ötlet, mert mindenki beleélte magát, és szerintem az ápolónők nagyon értékelték a fiatal orvosokat, egyik fiú helyesebb és kedvesebb nálunk, mint a másik, és a lányok is normálisak), de azért csomót kellett készülni, és persze az Ember kollégái az előző napra szervezték az Ember meglepetés szülinapi buliját, így én nem ittam semmit, és miután hazaértünk, hajnalban keltem, miután az előző éjjel négykor feküdtem le, csinálni az előadást. Aztán pénteken ügyeltem és holnap meg megyek be a kutatást csinálni.... No komment.

Az Ember 40. születésnapja is mindkettőnk lelépős napjára esett, ő reggel biciklivel hazafelé elesett és nagyon megütötte magát, alig bírt mozogni, én meg egy borzalmas ügyeletből kettőkor értem haza szombaton (még éppen elértem a piacon a hentest, hogy csirkehúst vegyek, miután majdnem sírva hívtam Anyut, hogy mondjon olyan kaját, amit gyorsan és könnyen meg lehet csinálni, és elég jól néz ki). Takarítás és bevásárlás közben a fizikai dekompenzáció összes jelét mutattam, hol hányingerem volt, ami minden mozdulatra és minden mozgó tárgy láttán fokozódott, hol szédültem, hol kimelegedtem és viszketett a bőröm, hol fáztam (típusos szar-ügyelet utáni tünetek, amikor már vasoregulációja, sem sensoros integrációja nincs az embernek). Aztán jött az Ember, félig nyomorékan, megettük a husit (paprikás-tejfölös csirkemell sajttal, egész jó lett). Torta terveim nyilván dugába dőltek már hazafelé menet, és ismerve azt az elvárását, hogy inkább ne csináljak semmilyen kaját és rendeljünk pizzát, csak ne legyek pszichopata a fáradtságtól, cukrászdából hoztam neki sütit. A gyertyát rögtön elfújta, ezért beletűztem a narancsba,  hadd égjen még kicsit, aztán torpedóztunk (mágneses torpedót is kaptak, hogy tudjanak játszani a Kisfiával), megkapta a kétzsinóros sárkányt. Közben a gyertya szétolvadt és majdnem kigyulladt a narancs. Aztán néztünk Miss Marple-t, és miközben épp azt magyaráztam, hogy ez nagyon fontos rész, most nagyon figyeljen, meghallottam, hogy horkol. Aztán persze másnap 6-ra ment dolgozni, mert nekünk ilyen hétvégék és szülinapok jutnak.

Néha nem szeretem a neurológiát, de most éppen igen, olvasom a német tankönyvet. Lehet, kicsit túlzásba viszem a szakvizsga-hisztit, mert amikor a neuroinfekt gyakorlaton a másik helyről jött kolléga, aki tavasszal szakvizsgázik, döbbenten kérdezte, hogy "te már így tanulsz?", és mondta, hogy nemsokára ő is nekiáll majd (csak én ősszel megyek). Ügyeletben éjjel olvastam egy cikket arról, hogy esetleg kevésbé súlyosak azoknak a Parkinsonosoknak a tünetei, akiknek a domináns féltekéjük a betegebb (a P-kór általában az egyik oldalt jobban érinti, mint a másikat), mert a domináns féltekének jobb a motoros kompenzációja, és ezt mindenféle MR, meg PET meg minden vizsgálatokkal is nézték vagy 120 betegen (annyira más ezeknek a nagy nemzetközi gazdag országoknak, mi honnak tudnánk előhúzni holnap többszáz beteget és adataikat tartalmazó adatbázist, ha eszünkbe jutna valami ötlet? örülünk, ha egy konkrét csoportot valamennyire tudunk követni). A cikk tetszett, és a neurológia szeretése felé billentette a mérleget.

Ma meg hulla vagyok, azt álmodtam, hogy Bekecsnek agydaganata van, az MR-képeit nézegettük és tudtam, hogy meg fog halni, és nem értettem, hogy nem vettem észre, hogy hemiparesise van. Aztán voltam jógázni, és az nagyon jó, tiszta fanatikus lettem, a heti három alkalmat most emelem heti négyre, mert két nap már sok jóga nélkül, és általában már dél körül azon kapom magam, hogy a nővér pultnál a lázlapokat nézve "harci légzek" (jógás légzés), és a csigolyáimat egyenesítgetem. A jóga amúgy azért is tetszik, mert neurológiailag is érdekes, és szeretnék utánaolvasni, van-e ilyesmiről kutatás és használják-e orvosi célokra, konkrét betegcsoportokban.

Mindez kevés lenne a jó hangulathoz, de ma ötkor már nem volt sötét és az ablakon tavaszi levegő jön be, az első jele annak, hogy a sötét és kilátástalan, Karácsonyig szép, de utána reménytelenül depresszió keltő, konfliktusokat, kiégést, elégedetlenséget generáló tél a végéhez közelít.