Kis kozmetika

 Előtte

Utána

Megismerkedtünk

Ezzel az influenza-izével. Nagyon jó arc. Ezeket a szurkálásokat az ízületeimbe és a nyakfájást különösen kedvelem. 24 óra fekvés után már el bírtam menni a konyháig teát főzni. Igaz, azonnal elkezdődött a fejfájás és a gyengeség, és vissza is kellett rögtön feküdni.

Nem mentem dolgozni, amitől hülyén érzem magam. Azzal nyugtatom magam, hogy ez egy fertőző betegség, jobb vele otthon maradni. Holnap viszont muszáj bemennem.

Próbálom olvasgatni az egyik bírálásra kapott szakdolgozatot, de nem mondanám, hogy átütő sikerrel koncentrálok.

A fene egye meg.

Ráadásul az elkövetkező napokban dobozokká és bútorlapokká kell transzformálni az otthonomat...

Ez a betegség egészen pontosan tudta, mit csinál.

Köztes állapot

Szerda van és még élek, ez jó előjel.

Holnap egy hét múlva ilyenkor költözöm. Ez elég rossz érzés, múlt héten a jin jóga (nyújtós óra hosszabban kitartott pózokkal) közben mindenféle képek villantak elő az életem teljesen különböző periódusairól, amikre már nem is emlékeztem. Játszik velem az agyam.

Eszembe jutott, hogy jártam az óvodában különtornára és egyszer felindulásomban azt mondtam Anyunak, hogy nem szeretnék többet járni. Mondta, hogy semmi baj, majd veszünk a tornatanár néninek egy csokor virágot köszönetképpen, és abbahagyom a tornát.

Másnap volt a torna, és ott, közben rájöttem, hogy nem is akarom abbahagyni, de Anyu már (úgy gondoltam) jön a virággal, de már nem lehet mit tenni, vége lesz, te jó ég, mit csináltam...

Emlékszem, hogy ott a terem közepén, óra közben elkezdtem zokogni és elmondtam a tornatanárnak, hogy ez történt, már nem is járhatok soha többet. Aztán kiderült, hogy Anyu nem is hozta még a virágot.

Néha, ha így "emlékezem", folyton csak a kudarcaim jutnak eszembe. Megyek sorra és minden csupa hiba és kudarc. Eszembe jut, miket rontottam el az általános iskolában, a gimnáziumban, az egyetemen, a baráti körben, Odabent, a mentőknél, a kapcsolataimban, az állataimmal, a hobbijaimmal, és annyi hiba van, hogy nem is értem, hogy létezhet ennyi.

Aztán már albérleteket nézegettem, és Anyukámnak előadtam a telefonba, hogy én nem megyek Emberrel sehová, inkább elmegyek a világ végére. Anyukám egyetértett mindennel és mindennek az ellenkezőjével, és mindenhez hozzátette, hogy "jól van, majd meglátod, hogy szeretnéd". Pár éve ezt tolja, ez egy ilyen felnőttségi marker, egy kicsit ijesztő. 

Embernek is elmagyaráztam a telefonba, hogy elegem van mindenből. Aztán meg egy fél estét bőgtem neki, magyaráztam, hogy ettől félek, meg az aggaszt, meg ez dühít, és amúgy is. Aztán ettől végül is elmúlt a depresszióm, legalábbis átmenetileg.

De azért elég zombinak érzem magam, és az oktatási hét miatt alig alszom egész héten. És az előadásírás jelenleg abban nyilvánul meg, hogy az összes félkész diámat kitörlöm azzal, hogy ez nem is olyan fontos. A betegeinkre meg alig van idő, még jó, hogy van most más is az osztályon, de ettől még hűtlen kezelőorvosnak érzem magam. Most hogy lehet megmagyarázni nekik ezeket a dolgokat, hogy működik ez itt, csak azt látják, hogy nem jöttem vizitelni, csak átrohanok a folyosón, nem is én adom ki a zárójelentést, nem én oldom meg a problémákat.
Úgy érzem, rongyosra dolgozom magam, és mégis mindenki cserben hagyok. Egyszer, ha már nagyobb leszek, és nem kell a kötelező PHD-t csinálni, meg a kötelező mindent és mint a  (mostmár második) legkisebbnek, bármilyen tetszőleges, gazda nélkül maradt feladatot is; szóval egyszer majd lesz időm orvosnak és embernek lenni, nem csak a szó erkölcsi értelmében, arra most is törekszem, hanem a mindennapok, a jelenre irányuló cselekedetek, gondolatok és mérhető életminőség értelmében. 

Attitude learning

"If you aren't willing to work for it; don't complain about not having it".

Ezt az idézetet nagyon szeretem. Eszembe jut a Házikóval kapcsolatban, hogy mekkora szívás ez a házfelújítás. Hogy szerintem egyre kevésbé akarnak az emberek házba költözni, hogy az egyik (nemorvos) kollégám mesélte, hogy lefoglalóztak egy pici önálló kertrésszel rendelkező társasházi lakást. Többe kerül, és nem kevéssel többe, mint amennyire az Ember elvileg drágának számító környéken található házikóját értékelték a hagyatéki eljárásban. Eszembe jut, hogy mennyit kell vakulni minden egyess apróságon. 

Hogy ha körülnézek a kertben, akkor a következő évek feladatait kb négyzetméterekre és sarkokra lebontva látom, ahol minden egyes elem rendbetétele napokba, nemlétező ráérő napjaimba kerül.

Amikor megkívánjuk valaki másét, akkor általában a legszebb pillanatokat irigyeljük el, nem a másik álmatlan éjszakáit vagy vízhólyagos tenyerét, vagy szorongásos rohamait.

A munkahelyi munkák is ilyenek, néha kapok olyan munkát, ami presztízsnek számít (bár általában inkább a nagy szívást jelentő, ám annál kevesebb tapsviharral járó feladatok találnak meg), és néha ugyanezt a dolgot érzem, mint a Házikóval: "de nagyon jól hangzik ez, igazán sokre vitted, meg sem érdemelted"... miközben néhány újabb lelépős napi álmatlan, otthon a számítógéppel magányosan dolgozós éjszakát jelent valójában a "kiválasztottság". 

Tudom, hogy közhely, de a legtöbb munkával dolgozni kell, attól lesz legalábbis elfogadható, hogy benne van az idő és a megfelelő dózisú könny, vér és veríték; és amikor elirigyli az ember a másét (én is néha irigy vagyok), akkor érdemes megszámolni a másik látható bőrfelületén a "hegeket".

Valaki megkérdezte azt is, hogy nem zavar-e, hogy Odabent nincs előrelépési lehetőség. Ez is egy fura dolog, mert nekem inkább túl sok az előrelépési lehetőség, annyi feladatom van, hogy most tényleg a kivitelezhetőség határán állnak. Nem akarom magam szentté avatni, mert nyilván mindenki szeretne valamilyen formában sikeres lenni vagy előrehaladni, de azért ez ideális esetben inkább egyfajta mellékhatása a jól teljesített feladatoknak az, hogy még komolyabb feladatokat kap.

Néha nehéz, mert felszedek én is mindenféle hibás hozzáállást, rossz elemeket, amiket nagyon is vissza lehet vezetni a jellembeli hiányosságaimra, vagy a krónikus elismerés- és szeretethiányomra, és különösen utálom az élményt, amikor a saját inkompetenciámból kicsírázik valami kisstílű és nemhatékony gonoszság (tudjátok, amikor haragszunk a másikra, mert ő nem hagyja magát kihasználni, és kereserűen követeljük, hogy ő is szenvedje el azt az igazságtalanságot, amit mi nem tudtunk elkerülni). Azonkívül, hogy próbálok ezek ellen dolgozni, a másik, amire törekszem, hogy a munkát intellektuális kihívásnak tekintsem és azért vállaljam, mert motivál, hogy az alatt is fejlődöm, amíg elvégzem. Szerencsére ebből a szempontból szerencsésebb a személyiségem, mint az irigy-keserű vonal szempontjából.

Szeretem, amit most éppen csinálok. Bakker, tök nagy felelősség, nekem kell valamit oktatni, én fogom megismertetni valakikkel a szakmámat, töröm a fejem, hogy lehetne érdekesebb, jobb, szebb nekik... 

Ha egyszer eljön a pillanat, hogy az ilyen dolgokba karrierbeli előrelépést és ne felelősséget lássak, akkor abbahagyok mindent és elmegyek egy lakatlan szigetre.

Így viszont többet szorongok, mint kellene, és nagyon-nagyon szeretnék egy pihenőnapot, mert halálosan kimerültem 2018 első két hónapjától. Nem vigasztal, hogy még egy hét és szabadságra megyek, mert már fél napokban mérema túlélést, és olyan dolgoktól is kétségbeesem, elfáradok, amitől amúgy nem is lenne szabad. Persze még nem néztem meg a filmjeimet sem (de Starwarst azért néztünk Emberrel pár nappal ezelőtt, amikor legutóbb láttam).

Amúgy azt szeretem Odabent, talán ez az, ami miatt kibírtam eddig is, hogy alap dolgokért nincs tapsvihar. Itt nem lesz valaki a helyi úristen attól, hogy szakvizsgázott. Csak kap egy csomó új feladatot és görnyedezhet alattuk, mint legkisebb szakorvos. Mint egy jó gimnázium, ahol alap, hogy mindenki okos és jól tanul, és a plusz megbecsülés a kitűnő bizonyítványon túl elért dolgokkal kezdődik. Ennek persze vannak negatív következményei, jól látszik, hogy más intézményben nevelkedett, nálam jóval fiatalabb emberek mennyivel sokkal jobb önképpel rendelkeznek és milyen bátrak és jó a küzdőszellemük. Kicsit lehetne nálunk fejleszteni a pozitív visszajelzéseket, de azért összességében szerintem van egyfajta pozitív alázat vagy közösség (amihez mindenki ambivalensen áll, mert mindenki életét kissé felzabálta a munka és az egész Odabent szerintem mindenkinek áldás és átok is egyszerre), nem az ideális vagy az elképzelhető legjobb, de mégis van.

Most már ezt nem tudom, mért írtam, vagy hová vezetnek a gondolataim. Most inkább visszavezetődhetnének a diáimra.. Csakhát nem szeretem ezt a lelépős-nap éjjelén dolgozást. Szar volt az ügyeletünk, délre értem haza, aludtam este hatig és dolgozom holnap reggelig.
Ez végső fegyver, az elmúlt fél évben is csak néhányszor éltem vele, mert nagyon gyilkos, és rájöttem már, hogy a túldolgozás megbosszulja magát, ez most az egyik idei projektem, hogy megpróbálok konszenzust  kialakítani a szervezetemmel arról, hogy mennyit és milyen elosztásban lehet hosszú távon, a lehető legkevesebb kampánymunkát, következményes kiégést, testi leamortizálódást és magánéleti ámokfutást beiktatva élni. Most épp nem mondanám, hogy eredményes a projekt...

Hihetetlen történet

Tegnap hazafelé menet a Parkban az esőben zenét hallgattam. A telefon a kabátzsebemben volt, ahová nem kellett volna tegyem. Mire leszálltam a villamosról, már nem volt a zsebemben a bankkártyámat és munkahelyi belépőmet tartalmazó tok. Gondolom, kirántottam a telefonnal együtt...

Akkor eszembe jutott a szörnyű szeptemberi eset, amikor ügyeletből hazafelé, félhullán elhagytam a telefonomat. Biciklivel mentem, kis utcákon át. Már többször rájöttem, hogy nem jó lelépősen biciklizni, mert az oké, hogy trombolizálni a 24. munkaórában is úgy tudok, mint máskor, de az autóról már nem értem meg, merre jön, merre megy, és mi köze a lámpa színének ahhoz, hogy mit csináljak.

Szóval hát cseteltem a piros lámpánál a biciklimen ülve és induláskor előre, a kosaramba dobtam a telót. Tíz méterrel később álltam meg azzal a céllal, hogy most elteszem a helyére. Nem volt a kosárban. Alig hittem el. Visszafordultam oda, ahol egy perce sem volt, hogy elhaladtam, de nem volt ott. Én meg annyira fáradt voltam, hogy az életemet is eladtam volna öt perc alvásért, és még messze volt az ágyam. Hazatekertem, tudomásul vettem, hogy valaki felvette és eltette a telefont abban a pár másodpercben. Elsirattam a fotóimat, köztük a Házikó legelső, legkupisabb képeit (amik aztán ki is maradtak Embernek szülinapjára készített felújítós témájú fotóalbumomból). Lett másik telefon. Elfelejtettem a dolgot.

Most a bankkártya elhagyás miatt mégis eszembe jutott, mint korrekciót igénylő jellemhiba. A szétszórtságom, a tárgyak iránti rég óta ismert figyelmetlenségem. Jóga óra alatt arra gondoltam, hogy talán valaki megtalálta a tokot, benne a belépőn a nevemmel és a munkahelyemmel. Talán megszánja a magyar egészségügy maradék kis orvosát azzal, hogy visszaadja a kártyát. Talán ez alatt az egy óra alatt lesz ekkora szerencsém, mert jóga után úgyis letiltom a kártyát.

Mentem az öltözőbe jóga után, alig hittem a szememnek, ismeretlen ember szeretné velem felvenni a kapcsolatot a messengeren. A hozzászólása úgy kezdődik: "szia, megtaláltam a..."

akkor visszatért a hitem a világba, csaknem a depresszióm is elmúlt. Izgatottan olvastam tovább-
mégis mit gondoltok, mit olvastam, mi volt az a tárgy, aminek a megtalálást pont akkor tudatta velem az ismeretlen ember? A tárgy, aminek a megtalálása rábresztett, hogy az élet furfangosabb, mmint gondoltam, és az egyszerű kis gyermeklogikánk helyett saját dimenziójában mozog és saját szőttesét szövi?

Regresszió

Pontosan olyan lelkiállapotban vagyok, mint aki ezeket a filmeket kapkodta fel a leertékelt DVD-k közül, tőlük remélve aktuális életútbeli krízisének megoldását:

Persze úgy kevésbé hatnak, ha bontatlanul magam mellé teszem az ágyra, amíg előadást írok. Ez a 2018 eddig a szorongva lebegés és hullámzó kedély mellett az előadások éve is.
Legalább elfelejtem, hogy szociális fóbiás vagyok (a kollégáim egy része valószínűleg nevetne ezen, a közelebbi kollégáim meg pontosan tudják).

Majd írok még. Könyvlistát is.