It's not goodbye

Megszokja az ember, ha orvos Magyarországon, ezt a "hátteiselmész" dolgot. Néha nem olyan meglepő, néha azért hasadnak a szívek. Néha a tegnap még rutinszerűen szervezhető vizsgálatot holnap már nem végzi el a társszakma, mert elment a gasztroenterológus, mert pénteken felállt az asztaltól a diabetológus, és közölte, hogy hétfőn már nem jön. Van ilyen. Tőlünk is elment Németországba (többek között) Suhanna és A és Harangvirág és a másik A.

Most a belosztályon elköszönt tőlem ennek a kórrajz-paródiának az írója:

Az én vicces, mindig pörgő, a legkilátástalanabb helyzetekben is nevető, mindent elviselő, emiatt valószínűleg a végsőkig ki is használt D barátnőm, aki egyébként többgyermekes anyuka is, mégis olyan, mint egy kócos kis süldőlány, belgyógyászaton töltött fél évem egyik nagy vigasza.

Ahhoz, hogy valaki ilyen írjon nekem és rólam búcsúzóul (2013-ban, amikor visszamentem a neuróra), miközben éppen hatfelé szakad, kellett valami plusz, az a jól ismert nemtörődöm önironikus vagány fanatizmus, a varázserő, amivel ebben a rendszerben túl lehet élni, fejlődni lehet, becsületesnek maradni és orvosnak maradni lehet. Ha lenne a magyar egészségügynek esze, az ilyen D-ket (és Suhannákat) a bokájukba akaszkodva is megpróbálná visszahúzni, és megkérdezné tőlük, hogy hány hónap szabadságot szeretnél azokért az évekért, és egyáltalán milyen kurzust és milyen lehetőséget adhatunk, hogy maradj.

Mondjuk D azt ígéri, visszajön, ahogy én is elmentem a rezidens gyakorlatom végén, aztán a konziláriusa lettem az én akkori barátaimnak, sorstársaimnak, hóhéraimnak, mestereimnek. Csak D nem fogja már lelkesítő hangon a telefonba kiabálni, hogy "nasziaszia vanittnekedegynéni!"

Tudom, hogy megszokjuk mindenki hiányát, hamarabb, mint gondoltuk. Mégis csak félig hittem azt a búcsút és eltoltam magamtól D-t, aki meg akart ölelni, ne búcsúzzunk, mondtam, ez még nem a vége.

Zajlik

Naná. Az első munkahét rögtön fel is emésztette nemtúlsok felhalmozott energiámat, a lakásban pedig az Entrópia ismét boldogan vette át a hatalmat. Részletek: 

- Agyhalál megállapítás éjjel. Gyorsan előrehaladó gyógyíthatatlan betegség dicséretesen gyors diagnózisa, az ilyesmihez természetszerűen járó szuperszimpatikus beteggel és hozzátartozókkal. Fight az idegsebészekkel. Konzi a pszichin: kilakoltatáskor ellenállt, zavartnak látták, a rendőrség hívta mentők antipszichotikummal kiütve vitték a pszichiátriára. Áttétes daganatos beteg. Így tovább. 

- Most már aktívan pakolunk a Házikóban, mert majd egyszer lesz felújítás. Most már teli hátizsákkal indulok el reggel és három éjszakát három különböző helyen töltök. Néha kiabálunk egymással, mármint én kötözködök és Ember ordít. Heléna, aki nyakig benne van egy hasonlóban, azt mondta, ez ilyen játék. Amikor a közös ügyeletünkben hallottam, hogy a férjével azon vitatkoznak, hogy kivágják-e az almafát, sírva röhögtem a háttérben. Heléna és köztem fél év depresszív hallgatás után talán megtörik a jég, és kiderül, hogy munkántúli problémáink és kapcsolódó szókincsünk meglepően hasonlít. Komposztáló, aprítógép, kazánszerelés, mivanhaátveramesterember, mibőlfizetjükabármit és persze mikorírunkcikketéspéhádét*. Heléna megmutatta a Pinterestet, azóta nem hiányzik annyira a Facebook, amit egy vagány pillanatban letöröltem a telefonomról, helyette most álmodozva olvasok a zöldségeskertekről.

-Viszont ez a rózsa az előkertben virágzott ki, amióta kigazoltunk. Tetszik, mert a Házikó talán ezzel fejezi ki a reményét olyan sok tönkremenéssel töltött év után.

- A fényképek előhívatásáról annyit, hogy az egyik bevásárlóközpontba mentem, ahová tavasszal. Akkor egy komoly külsejű, megszállott fotósnak tűnő férfi tömény megvetéssel vette tudomásul, hogy nem értem, mi azzal a gond, hogy minden kép 10x15-ös legyen. Hiszen a telefonos képek és a fényképezps képek és a mástól kapott képek aránya nem ugyanolyan, sokat közölük csak néhány mm levágásával lehet 10x15össé konvertálni. Szerintem sosem hallott még a szolgáltató-vevő felállásról, és a kínzócölöpön utolsó lélegzetével is hitet tett volna a fényképarányok megtartása mellett. 

Szerintem ezért mentem vissza megint oda. Ezúttal tisztáztuk, hogy ezeket még muszáj 10x15-ösben előhívnia, mert olyan az albumom, de megvettem egy békebeli ragasztgatós albumot, amibe bármilyen képet bele lehet tenni, és a lelépős napom estéjén alvás helyett vörösre bucult szemmel ragasztgattam a maradék képeket az új albumba. De megéri, mert gyönyörű és lehet ezüst fillcel mindenfélét írkálni a fekete papírra. Még Embernek is tetszett, egy pillanatra úgy tűnt, mint ha nem is férfiból volna, és az albumba rendezett fotókhoz érzelmeket is tudna társítani udvarias ásítás helyett. 

- *: rajta vagyok most már, nem csak a kutatós főnökömnek, hanem magamnak is elegem van ebből a sosem-kezdem-el-mert-lehetetlennek-tűnik dologból. Minden lehetetlennek tűnt mindig is, az érettségi, a felvételi, az első vizsga, a TDK-előadás, a szakdolgozat, az államvizsga, a szakvizsga, a kreszvizsga, az ultrahangtanulás, az ügyeletvezetés, az autóvásárlás, a budapestbaja evezősverseny. Nem értem, mért kell minden egyes alkalommal újra onnan kezdenem, hogy a kezemet tördelve topogok a megmászhatatlannak tűnő fal előtt... Rose-nak ebben sajnos igaza van, és abban is, hogy ki kell választani az első pici lépést, aztán a másodikat, aztán a harmadikat és majd egyszer akkor már csak meglepődünk, hogy mindjárt kész. Nem jó a hozzáállásom a dolgokhoz.

- Ma elkezdtem olvasni egy új regényt (nálam az utazás a regény olvasás ideje, olyankor legálisnak számít, sőt inkább kötelezőnek), jó kis amerikai családregény. Az amerikai irodalmat én azt hiszem, kedvelem.

- Még nagyon sok minden történt és mások olyan szorgalmasan blogolnak. Én is próbálkozom... Amúgy meg teljesen kész vagyok már megint.

Vissza a ringbe

Hát vége lett ennek a szabadságnak, mintha sosem lett volna, Marburg, evezősverseny, családi nyaralás, házpakolás, itthoni (félig sikeres) pakolás. Mondtam Embernek, hogy sokkal hosszabbak voltak a szabijaim, amikor még nem volt: évszázadoknak tűnő estékig ülhettem egyedül idehaza és figyelhettem, hogy telepszik a tájra a sötét...

Ilyenkor mindig furcsa visszamenni, azt sem tudom, hogyan fogjam a reflexkalit, valahogy félek, szorongok, úgy pakolászom, mint amikor a gyereknek kezdődik az új tanév. Mondjuk pont ahogy gyerekként is mindig a tanév kezdetét váró idióta voltam, úgy lettem felnőtt, és a sárvári strandon ücsörögve alig vártam, hogy hétfő legyen és mehessek dolgozni, haza, vissza, a szokott is kaotikus, ilyen-olyan, sírós-nevetős, struktruálta-szétesett szeretett dolgozós életembe. 

Holnap ügyelek is, ez egy picit aggaszt, a nagy semmi után az ügyeletvezetés, már elkezdtek visszatérni az emlékeim, egyszerre zajló azonnali döntési igénylő eseményekről, a nappali műszakok során természetesen soha elő nem kerülő, individuálisan összetett konzílium kérésekről, arról, hogy ha a bőrgyógyászok hívnak, az biztosan a világvégét jelzi (még csak extrém hard szitukkal kerestek meg eddig), meg arról, hogy már nagyon fáradt vagyok és alig tudok gondolkodni és még mindig kell, meg minden, eszembe jutott újra - de már elfelejtettem az érzést, hogy általában mennek a dolgok, tűrhetően veszem a lapot, és képes vagyok felpörögni, ha muszáj (de csak akkor). A baj csak az, hogy lehet 100x jó vagy elfogadható döntése az embernek, ha a 101. szar, akkor hetekig veri a fejét a falba.

Jó volt a szabi, mert tisztult az agyam, az utolsó munkanapokon már egy órán át tartott, mire összeraktam egy konzi leletet és este hétig kornyadoztam az auswitzi  belosztályos kezelőben a gép felett, végiggondoltam pár hosszú távú tervemet, néha reménykedem, néha úgy érzem, még kiderülhet, hogy jól számolom az orosz rulettemet, és összejön majd egyszer minden, és a helyére kerülnek a kirakós darabok, és mégis valahogy kiderül, hogy van értelme élni, hogy ez a sors ez nem csak úgy lett nekem, nem csak egy véletlen, hanem valamitől tényleg a nekem rendelt, hogy jobb lehet a létezésemtől a világ, hogy jobb lehet a létezésem a világtól.

De inkább csak nem találom a fehér nadrágomat és nincs kedvem vasalni sem. 

Képek Marburgból

Marburg szép, régi, békés város. Megnéztük a képzés utáni délutánon Saniával. 

A legérdekesebb a 2. kép, a "Remények Kertjéből" származik, a kis egyházi szálláshelyünk mellett van ez a kert, ahol életbölcsességeket tartalmazó táblák vannak a gyönyörű virágok között. Egy helyütt el kell ültetni egy pici magot a földbe, egy kis postaládába pedig a reményeinket tartalmazó papírlapot kell bedobni (beikszelve rajta, hogy szeretném-e, ha imádkozzanak érte, hogy teljesüljön).

Én leírtam szépen németül, hogy szeretnék hasznos lenni a munkámban, és szeretnék boldogan élni az Emberrel a majdani házunkban (elég snassz, tudom), és beikszeltem az imádkozást. 

Erről eszembe jutott az az anekdota, amikor az iszlám prédikátorhoz vagy bölcshöz zarándkolnak a hívők. Az egyikük kétségbeesve észleli, hogy a tevéjét, amit elfejeltett kikötni, ellopták a szentbeszéd alatt. Kétségbeesve mondja a bölcsnek:

- Hol van Isten, hogyha azalatt károsítottak meg, amíg a prédikációt hallgattam, hol az igazság?

- Barátom - feleli a bölcs - higgy Istenben, de azért csak kösd meg a tevéd.

Hát most köthetem a tevét én is, mert vége a szabadságnak, holnap rögtön ügyelek is, meg gondolom, rám szakad minden. Nem baj, itt az ideje.