Top 5 - 2016 - 1.rész

Tartozom a 2016-os toplistával. Nem olvastam sokat az elmúlt évben, idén szerencsére ez a tendencia változni látszik. Egy jó kis ötös listát azért összeraktam. Rövid leszek, mert már nem emlékszem annyira a könyvekre, és mert nem is érek nagyon rá éppen. Szóval:

5. helyezett:

Már évekkel ezelőtt olvastam, de ismét elővettem ezt a megható bemutatását egy emigráló fiatalember életének. Az ellentmondások és fájdalmak váratlanul ismerősek ennek a mi generációnknak...

"Hogy megszokja az ember a távolságot. San Diego olyan messze van ide, mint New York Európától, Kalifornia nyugati partjának legdélibb városa. Én mégis úgy gondolok rá, hogy itt van valahol a szomszédban, mert mindig azt számítom, hogy milyen messze, milyen végtelenül, milyen reménytelenül messze van még San Diegótól Borsod megye! ... Hiába próbálok másra gondolni, ez a pesti utca nagyon felizgatott. Hát ez már ezután mindig így fog menni? Átadom Pilátusnak a csomagokat, és visszahúzódom a szobámba. Tördelem az ujjaimat, nyomkodom a homlokomat, istenem, hogy is hívják azt at utcát?..."

4. helyezett: 

Klasszikus angol világháborús regény. Anyu adta a kezembe, "kötelező jelleggel". Vagyis emberségről, sorsról, emberi méltóságról, a szellem szabadságáról, társadalmi szakadékokon átívelő érzelmekről kell, hogy szóljon... És lőn. 

"Nemcsak összeolvasni mindent, amit mások gondoltak, és nem ezeket a másodkézből kapott gondolatokat falni a sajátjai helyett. És nem elfogadni csak úgy vakon a dolgokat, ahogy a történelem állítja, hogy ennek meg ennek így kell lennie. Nem elfogadni. Mert akkor a világ megáll, és nincs többé haladás... Az ember érzi, amint derengeni kezd az agyában, hogy önálló gondolkodás nélkül csak tudálékosságra vezet a tanulás, és hogy a világ minden felhalmozott tudása csak azért jut el hozzánk, hogy világosabban tudjunk gondolkozni... Magunknak kell elrendeznünk a dolgokat akkor is, ha közben sokszor távedtünk, és oly ritkán van csak igazunk."

A kirándulás

Múlt hétvégén volt, és akkor még nem kaptuk el az Alpesi Halálvírust, amitől az Ember egy hete nem alszik, ellenben lázas és köhög, és már az én torkom is a fájdalom torkává változott...

Ellenben klassz volt a kutyabarát hotel, főleg amikor az étteremben külön rendeltünk a kutyának (mert az Anyu csomagolta ebkonzerv ehető voltáról képtelenség volt meggyőzni), kis adag rizst és natúr csirkemellet, egy pillanatra láttam a pincér arcán a mély megvetést, de aztán túltették magukat rajtunk. Tetszett, hogy az esti séta során fogócskáztunk a Kisfiúval és a Kutyával egy nagy épület körül és láttuk kivilágítva a már nyugovóra tért házak között a híres templomot. Tetszett, hogy beengedtek a lovaskocsi múzeumba, és a Kutya nagykomolyan végigszagolta az egészet. Aztán az, hogy reggel fél hétkor, amíg a kétlábú fiúk aludtak, addig a négylábú fiúval megmásztuk a kilátot. Nem sokkal hajnalhasadás után indultunk, és még láttuk minden szépségét a folyamatnak, amikor az új nap fénye betölti az erdőt. Jártunk egy öreg fákkal teli panorámás ösvényen, ahol csend volt, csak egy hatalmas hollú ugrált egy fatörzsön. Aztán kirándultunk immár négyen, kisvasutaztunk, megmásztuk az Ősember barlangot, lesétáltunk, halat ettünk.

Nagyon szeretek kirándulni a mostani Kutyával. Vackor, az előző, és bizonyos értelemben sokkal érzőbb lélek, bújósabb kutyabarátunk is jó társ volt, lelkesen jött velünk, ment, mert mit mentünk. A mostani azért megy, mert érdekli a világ, és ez nagy élmény. Be akar fordulni minden útra. Felmegy minden hídra. Belecsatangol minden patakba. Szereti a panorámát, a magasságot, a tér változásait. Megy elől, mint aki erre termett. Imádom.

A Kisfiúval vasárnap sokat küszködtünk, mert hisztizett a gyaloglás miatt, de már akkor fogdostam a homlokát nem meleg-e, és erős a gyanúm, hogy már akkor bújkálhatott benne az otthonról hozott Halálvírus, amit ő megúszott később egynapi fekvéssel, mi viszont gyors ütemben a pusztulás útjára léptünk...

"Nagycsütörtökön" ügyeltem, "Nagypénteken" hisztiztem, mert fáradt voltam, aztán mégis főztünk sonkát, Nagypéntek éjjel és szombaton az Embert próbáltam életben tartani, vasárnap takarítottam, Húsvét hétfőn pedig lázasan és nyilalló izmokkal, ízületekkel fetrengtem az ágyamban (pedig ahhoz azért meg kell küzdenie a bajnak, hogy engem kifektessen).

Elmentem azért dolgozni. Próbálok nem fertőzni. Én nem vagyok olyan ügyes, mint Ember, aki olyan köhögőrohamokat szerzett, hogy az ellátott beteg hozzátartozója zavarja haza a munkából. Engem a munka gyógyít, amúgy is. A tudat, hogy beteg vagyok és nem mehettem dolgozni, még tovább betegít. Bandi, a ló meg csak egy paranoid agyszülemény volt az Állatfarmban.

Balek

Ez egy olyan konzílium volt, lázasan, délután fél ötkor, egy másik intézményben, ami mindenestül elkerülhető lett volna, ha a szombati (másholi) ellátó...

... tapasztaltabb?

... kipihentebb?

... lelkiismeretesebb?

Válassz választ, Shewolf, mert csak neked számít és csak téged rombol a düh vagy fejleszt az empátia. Egyszer hívtam fel kollégát nyilvánvalóan és súlyosan elhibázott lelettel, és az egy napja érlelt haragom egész addig tartott, amíg meg nem hallottam a remegő hangú, többgyerekes családapa kollégától, hogy "úristen, benéztem, úristen, engem ezért lecsuknak, 36 órája dolgoztam, érted?, de úristen én elrontottam, elnéztem". Meg hányszor néztem én el és hány dolgot, hányszor dolgoztak plusszban mások az én betegeimmel. 

Szóval ennyi tulajdonképpen. Csak ne érezném néha, hogy túl sokszor vagyok én a balek, aki ott van, túlórában, lelépősen, betegen, bárhogy, és ne érezném, hogy mások sokkal jobban járnak. Még jó, hogy mások is úgy érzik.

Anyu mondta régen nekem meg a nővéremnek: "biztos én vagyok a világ legigazságosabb anyukája, mert mindketten azt hiszitek, hogy a másikkal kivételetek". :)

Káoszföld

Az elmúlt hetek legjobb pillanata az volt, amikor ügyeletből félhülyén hazatekerve (amúgy elég veszélyes lelépősen bicajozni, viszont teljesen megnyugtató, mert úgysem fogom fel, hogy majdnem elütöttek) megálltam a Parkban, néztem a Folyót és olvasgattam egy kicsit az ultrahangos könyvet. Rövid időre elhittem, hogy van életem, és nem mindig csak másoknak, csak máshol és csak máshogy van tavasza, öröme, szerelme, igazsáaga.

Amúgy két kemény hónap után most lett egy plusz kislány nálunk az osztályon beosztva, ami furcsa, egyrészt mert nem elég rossz nekem és emiatt bűntudatom van, másrészt kezdtem úgy érezni, hogy Odabentnek nincs is szüksége rám, hiszen minden nap időben végeztem, és csodával határos módon odaértem a kresz tanfolyamra, amire járok. Szerencsére tegnap Auswitz (még akkor hívtam így a belosztályt, amikor ott töltöttem féléves gyakorlatomat és most a konziliáriusuk vagyok, és amúgy szeretem őket) megtalált négy konzival, így végre elkéstem egy órát a kreszről és úgy érezhettem, a világ visszatért szokott kerékvágásába.

Amúgy nincs rendben semmi. Szülőknél váltva jelentkeznek ijesztő ls kellemetlen betegségek, mi nem tudom, hogy és mikor fogunk rendesen együtt lakni, a kreszt gyűlölöm, és el vagyok mindennel csúszva, főleg a lakás, az eg kupleráj. Húsvétkor végig takaríthatok. Na meg tartozom egy poszterrel, egy magyar és egy angol absztrakttal és egy jelentkezéssel egy külföldi képzésre. Mind határidős. A hangulatom is ilyen mostanában, kezdek örömképtelen lenni. És úgy érzem, egyedül vagyok az érzéseimmel és gondolataimmal, az életem amúgy is teljes tévedés, én nem ide jöttem és nem ezt akartam. Üres minden. Emberrek folyton marjuk egymást, amikor valamelyikünk épp nem beszédképtelen a fáradtságtól. Jobb lenne ha nem szeretném, és nem hiányozna, amikor nincs itt, és menő harmincas szingli lennék és nem lenne ez a rengeteg megoldhatatlan probléma, ami egyszerűen csak a körülményeinből következik (idős szülők, három műszakos munkák, ingatlan problémák, másodállás, kutatás, örökké magunk előtt görgetett és megoldhatatlan, összeegyeztethetetlen problémák). Úgy érzem néha, vesztes helyzetben vagyunk. Másrészt viszont másnak nincs ilyen problémája és így sem szereti a társát, én legalább fél éjszakát itatom az egereket, ha haragban válunk el. Dühödten fogadkozom, hogy majd véget vetek én ennek, egyedülálló leszek, nem érdekel csak a munka és a jóga meg a sosemvolt fiatalságom és szabadságom. Aztán nézem a ragyogó napsütést és úgy érzem magam, mint akinek kiszedték a belsejét egy nagy fagyiskanállal.

Nekem sose jut semmi plusz ebben a rohadt életben, mármint segítség, ez egy ilyen családi örökség, nem voltunk hárman testvérek, csak simán szegények, miközben a milliomos háromgyerekes családból jött osztálytársaim ingyen kaptáka tankönvyet. Nem jár nekünk CSOK (nem mintha kellene), sem Markusovszky (nem írtam alá), sem hálapénz (nem fogadom el), sem kamu PHD (majd lesz egy rendes, színvonalas), sem protekció, sem semmi plusz, mindenért küzdeni kell. De azért csak járt egy békeidő és nem dobálnak bombákkalés vegyi fegyverekkel (még), és csak jártak olyan szülők, akik szerettek és a nemlétező forrásaikat is a taníttatásomba invesztálták, és csak járt sok jó tanár, meg a Főnököm is járt, akinél szeretek dolgozni, meg nincs rákom sem, sem veseelégtelen nem vagyok, minden vizsgámat mindig megcsináltam, amikor kellett, (majdnem) mindig úgy sikerültek, ahogy akartam, és az ultrahangot is elhatároztam és erre most a kislánnyal (akinek más nevet kell adni, mert Maminti hív így a blogján valaki mást) mégis csak ultrahangozunk, és a kreszre is azt hittem, nem lesz sose, és most mégis járok.

Ezek jó dolgok, de valahogy bárminek a közepében vagyok, azt hiszem sosem lesz, és valójában mindig ezt a sohát érzem, ezt a reménytelenséget, hogy nem haladok, nem érek el semmit, nem lesz jobb soha semmi, de azért ez valószínűleg részben kognitív torzítás (annál fájdalmasabb).

Az is zavar, hogy mostanában kórosan szorongok. Mármint hányingerem, vagy gyomorgörcsöm van, vagy mellkasi fájdalmam és tachycardiám, meg mindenféle ilyen komplett szomatizáció. Nem jellemző rám, néhány ilyen időszakra emlékszem az életemben. Általában magától elmúlik. Az is zavaró, hogy a kresz miatt nem tudtam menni jógázni, és nem tudtam elkezdeni az evezős szezont sem (nem mintha amúgy lenne esélyem eljutni evezni). A sport az egyik legjobb pszichoterápia, sosem hittem volna 20 éves koromig, amikor elkezdtem evezni. A jóga meg pláne, nagyon-nagyon jó.

Ha végiggondolom, az boríthatott meg, hogy az egyik pénteken Apu hirtelen kórházba került (ahol nem vizsgálták ki rendesen), megszerveztem a vizsgálatait, de le kellett mondani, mert aztán a kezével kellett (független okból) sebészetre járni, aztán Anyunak van egy olyan baja, ami akár rák is lehet,  de valószínűleg inkább nem az, de ezt is vizsgálni kell, és most tönkrement a fogkoronája és nem is tud rendesen enni és mindezek egy hónapon belül történtek és én Apu három évvel ezelőtti fekélyes vérzéses kálváriája óta fizikailag rosszul vagyok, ha megcsörren a telefonom olyankor, amikor nem várok hívást. Múltkor ultrahangozás közben csörgött, nem vettem fel, és utána láttam, hogy Apu hívott, de akkor megbeszélés volt és nem hívhattam vissza, de közben már a képzeletemben azt láttam, hogy biztos épp reanimálja a mentő valamelyiküket, és én nem vettem fel a telefont... Aztán csak a fogas történet volt, na az is épp elég. Valahogy ez a családtagok betegsége dolog olyan stressz nálam, amit nem tudok normálisan kezelni, azonnal ilyen szomatizációs-konverziós-depressziós formába transzportálódik és nincs rajta semmilyen fogás, nem lehet gondolatokkal vagy nemgondolással javítani vagy csökkenteni.*

 Ma megyünk egy turistaházba a Kisfiúval és a Kutyával egy éjszakára, de már abból is csak annyit érzek, hogy megint menni kell valahová. Felhívtam Boribont, hogy tegye fel az egyik nővérkénkre a 24 órás vérnyomásmérőt, és most már azért érzem magam kitaszítva a világból, mert valakik ma is Odabent vannak, dolgozhatnak, van miért élniük, és én ki vagyok zárva a közösségből, nem mehetek dolgozni, mert bakker, hétvége van és én nem vagyok beosztva, de még pihenni sem lehet, mert menni kell valahová megint. 

Holnap jelentkezem átkeretezett gondolatokkal és élménybeszámolóval.

*: most mondjuk jó, hogy írogattam, mert eddig nem gondoltam, hogy ezek miatt vagyok kibukva, de most legalább ezt gondolom.