Milyen szomorú...

Gyártsunk összefüggéseket

Vajon mért adta ki a Gallyas-ezüstözés nevű, híres idegszövettani festési módszerre keresve (képeket szerettem volna nézegetni) a karácsonyi könyvet a gugli?

Drowning

Káosz Birodalmában dolgozás van (most vagyunk elegen, de így is mindenki százfelé rohan), neuropatológia kurzus van és belőle holnap vizsga, tanulhatok ma éjjel, holnap ügyelek is, plusz vasárnap is dolgozom, külföldi tanulmányi út pályázati leadás van, Rose vadul üti a fejemet, hogy minden meglegyen, de jelenleg ezért hálás vagyok, mert pontosan tudja, hogy fóbiám van az összes papírtól, és hogy úgyis elúszom vele; német gyakorlat van, egész héten napi több óra, index leadási határidő van (csak épp be kellene járjam a fél Várost, hogy megszerezzek minden aláírást), absztraktot kell írni konferenciára, csinálni kell a kutatást (az lesz vasárnap), közben tanulni kellene a szakvizsgára is (már reggel a járművön is próbálok tankönyvet olvasni, ugyanakkor az összes eddig kitalált ütemtervvel réges-rég elúsztam). Ma hazafelé egy pécsi anyagot olvastam a szédülésről, az egészen klassz és érdekes volt, feldobta a napomat, csak egy idő után rosszul éreztem maga a buszon kisbetűket olvasástól.

Napok óta folyamatosan hányingerem van amúgy is, szédülök és fáj a gyomrom. Színtiszta paranoiából végzett terhességi tesztem persze negatív (hogy is lehetne nem az), a terhességi teszteket azért utálom, mert rossz látni, hogy csak egy csík, még akkor is, ha jelenleg ez így van rendjén, de közben azon gondolkozom, hogy megélem-e valaha azt a két csíkot, hogy elvileg szakvizsga után neki lehet állni a gyermek ügynek (persze tudományos munka miatt azért Rose-sal is kell egyeztetni, de alapvetően azért is próbálok teperni, hogy most ezt az évet toljam meg, és legyenek meg azok a dolgok (pl. fizikai munkát, hajolgatást igénylő vizsgálatok), amiket nem lehet baba mellett csinálni; na de akkor végül is elméletileg jövő ilyenkor már lehetek terhes, ezért mostanában mindig arra gondolok, hogy ez életem utolsó novembere, amit gyerek nélkül kell töltenem (közben rettegek, hogy nem jön össze a gyerek, végül is mitől jönne össze, szétstresszelem magam, kövér vagyok, mondjuk még addig lefogyok a terv szerint), de közben azon is szoktam gondolkodni, hogy Ember annyira csodálatos apuka, olyan emberséges, olyan elfogadó, biztos kötődési felület, csupa jóság és szeretet, hiába állítja magáról az ellenkezőjét, hogy biztos kiválasztja őt egy lélek arra, hogy megszülessen a gyerekeként, és akkor már beletörődik abba is, hogy én legyek az anyja, ami persze nem lesz neki könnyű (nesze neked, nyugati tudományos szellem).  Kettőnk között az alapvető különbség, hogy én veleszületetten és szerzetten is gonosz vagyok, ő pedig veleszületetten és szerzetten is jó.

Ilyenkor eszembe jut, mennyire felháborodtam, amikor másodéves koromban azt mondta egy meglehetősen konzervatív csoporttársam, hogy a nőknek nincs helyük az orvosi egyetemen, és maximalizálni kellene az arányukat. Sajnos azóta egyet kell értsek, ha nem is a módszerrel, de magával az állítással. Legalább tudatni kellene a lányokkal, hogy mit vállalnak az egyetemre jelentkezéssel, mert 18 évesen csak azt látja az ember, hogy milyen jó volt ötévesen műanyag fonendoszkóppal hallgatni a "maláriás" plüssmajom tüdejét és ceruza injekciót adni neki. Ugyanakkor ugyanabban az életkoromban már volt képzeletben négy lányom és egy fiam, akiknek nevük és személyiségük volt. Szólhatott volna valaki a felvételi előtt, hogy a fentiek egymást kizáró álmok. Az a pszichés feszültség, amit a kettős szerep jelent, alig elviselhető: 1. mint orvos, alapvetően a szakmámnak esküdtem fel, a társam, a reményem, az életem a szakmámé, minden szeretet, amit bármi vagy bárki más iránt érzek, minden idő, amit mással töltök, árulás; és tényleg: ahogyan manapság a tudomány fejlődik, még akkor sem elég rá egy élet, ha csak ezzel foglalkozik az ember. 2. mint anya, hogy lehet majd ügyelni járni, beteg gyermeket éjszakára otthon hagyni,  ügyelet után bent maradni, kisgyermek mellől továbbképzésre menni, mindig utolsónak érni az iskolába a gyerekért, szülői értekezletről mindig elmaradni, alvó csecsemő mellett tézist írni stb.

Olyan nem könnyű ez, de sajnos nincs más, és valahogy azt kell remélni, hogy a kettő terület tudja egymást fejleszteni, például empátia tekintetében, illetve a gyerekek nem-megfojtása tekintetében (ma divat agyon nyomni a gyermekeket a szülői szeretettel).

Ó, mindegy, majd lesz valahogy.

Térjünk vissza az agydaganatok szövettani klasszifikációjára. Gyönyörűségesen meg fogok bukni holnap. És külön élvezni fogom, amikor a német gyakorlat és az ügyelet átvétel összeér, egy végigtanult éjszaka után...

És akkor még reménykedjünk, hogy mindezek helyett nem az óvóhelyen kucorogva, vagy beomlott házak tetejéről az ellenségre lövöldözve, vagy még inkább darabokra szaggatott állapotban rohadva töltjük majd az elkövetkező éveket.

"Az értelem égő lámpája kezében"

Ez a vers jut mostanság eszembe a világról. Régi kedvencem, még a Hegel-i értelemben vett egzisztencialista "korszakomból".

Kosztolányi Dezső: Marcus Aurelius

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,
aranyszakállu,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.

Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahuzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyaru földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sirhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve a barbárt,
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
s ugy fintorog arcuk,
mint a bolondé.

Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: «ez van», «ez nincsen»,
«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomoruság.

Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, hig dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
ujra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a türést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakitott, császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve-cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannon
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

Idei őszi családi baj

Ez most már a harmadik év, amikor nem telik el az ősz súlyos betegség nélkül. Most Ember anyukája van kórházban, kritikus állapotban, és egyáltalán nem lehet tudni, kikerül-e onnan, és mennyire nyeri vissza az eddigi életminőségét.

Jól emlékszem Apu betegségére, a reggeli telefonra, a rohanásra, a sürgősségi osztályon várakozásra, arra, amikor betolták a műtőbe, ahonnan nem lehetett tudni, kihozzák-e élve, arra, hogy ki-be jártak a műtőbe a dolgozók új és új palack vérekkel, mi meg Anyuval órákig ültünk a műtő ajtaja előtt. Az intenzív osztályra, az első szövődményre, a második szövődményre, az első és a második reintubációra, amiről mindig a saját ügyeletem előtt tíz perccel szereztem tudomást, arra, hogy német gyakorlat tartás és ügyelet kezdése előtt rohantam át, hogy napokig ébren pislogott a tubus végén, hogy néztem minden nap, hogy most milyen nyomásokkal lélegeztetik, olvastam az aznapi lázlapot, hogy kitaláljam, mi történik (mi nem mertük meg sem szólítani az intenzíves orvosokat, nem hogy tájékoztatást követeljünk, vagy megzavarjuk őket a munkában vagy a pihenésben), emlékszem a másik kórházban az őrzőre, arra, hogy megkérdezték Anyut, hogy akkor egy kis "rehab" (elfekvő), vagy visszük haza, mondtuk, mikor vihetjük, mondták holnap, kérdeztük, jó akkor hányra rendeljük a magán mentőt (sosem szállítottuk a későbbi vizsgálatokra sem állami mentővel, mert harmadik emeletről kellett lecipelni, nagy darab ember és féltünk, hogy megalázzák, hiába voltam akkor még mentőorvos másodállásban, Anyu a magánmentőnek is +50-100% borravalót adott, csak ne tegyenek rá megjegyzést; ami jogos lett volna, mert ne a mentők tegyék tönkre a betegcipeléssel a derekukat, mért nincs egy rohadt házban lift), szóval hazaadták, húgyúti fertőzéssel, decubitussal, fekvőbetegként, cardiogen sokkban, amit én kezelgettem meg, átgyógyszereltem. Aztán katétercserék, a háziorvos közölte, hogy ő ebben nem tud segíteni, mert férfit nem tud katéterezni, Odabentről könyörögtem hozzánk a nővérkéket, hogy jöjjenek segíteni katétert cserélni. Aztán katéter kihúzás után uroszepszis, bekönyörögtem az urológiára (mi ugye mindig ellátjuk az intézmény orvosainak rokonait, soron kívül ugrunk, amúgy mindenkinek soron kívül ugrunk, a háziorvos helyett, a területi neurológia helyett, a társszakma lusta kollégája helyett, kezdem azt hinni, hogy mindenki minket használ baleknak), na, az urológusok be is fektették, majd másnap reggel hív apám, hogy kiültették a folyosóra zárójelentéssel, közölték vele, hogy majd az orvos lánya adhatja neki im az antibiotikumot. Hívhattam neki magánmentőt, de ők sem tudnak azonnal ugrani, sírva könyörögtem, hogy jöjjenek mielőbb, ne várassák, 250-es CRP-vel, lázasan a folyosón ülve. Anyám, aki stramm ember, néha olyan volt, mint egy demens néni, hiperventillálva kapkodta a levegőt minden új helyzetben, és néha abban sem voltam biztos, hogy a metróig eltalál visszafelé. Azóta sem láttam ilyennek. Apu meg dühös, csalódott, haragszik, kötekszik, nem kooperál. Minden apróságra panaszkodik, de sosem hittem volna, hogy 60-as vérnyomással és felére csökkent hemoglobinnal, vérző nyombélfekéllyel szőkenős vicceket mesél az SBO ápolónak. 

Azért végül csak rendbe jött. Nagyjából. Emlékszem erre a megváltozott világra, arra a folyékony iszonyatra, amivé az életem egyik pillanatról a másikra vált. A folyamatos görcsre valahol bennem, az állandó összeesés közeli fáradtságra, a plusz kilóimra, a szétesettségemre, pucolatlan cipőmre, valami furcsa, módosult, szörnyű transzállapotra, amikor az egész világ minden történésével és örömével olyan messzi volt, mintha sosem lett volna. Hónapokig tartott ez a transz. Egy évig a fáradtságom. (Nyilván Odabent egy nap szabadságot sem kaptam, taxiztam a látogatásokról vissza, hogy időben beérjek ügyelni). Mire kihevertem volna, kiderült a nagymamám végstádiumú rákja, aki végül is idén februárban halt meg, otthon, mert nem akart kórházat, Anyu járt át mindennap a város másik felébe (Mama a nagynénémékkel élt, de ők napközben dolgoztak, a gyerekek meg iskolában voltak), Anyu a város szélén, a jégen, fájó csípővel botorkált minden nap oda és vissza. Amikor rosszul volt már, én is naponta mentem, este, infundálni. Közben persze Odabent a kutatási terv is ugyanúgy kellett, és nyilván mindenkinek teljesen mindegy, mi van az emberrel, a nagy ugyanúgy a kicsibe törli a lábát, ha kedve van. Mama is ügyeletátvétel előtt egy órával halt meg. Ebéd közben hívtak. Megköszöntem, letettem a telefont, végigettem az ebédet, beszélgettem, ahogy kell, rezzenéstelen arccal (Javasasszonynak mondtam, ő azt mondta, jobb így már neki, én egyetértettem), majd mentem átvenni az ügyeletemet. Nem sírtam, egy könnyem sem volt, én olyan társadalmi csoportból jöttem, ahol akárkit és mindenkit tudni kell elveszíteni könnyek nélkül. Anyu is ilyen. A nagyszüleim is ilyenek voltak. Pontosabban nem tudom, hogy ilyen vagyok, vagy ilyennek kell lennem, ahhoz, hogy Anyu méltónak tartson magához. Ez egy másik mese. De Mamát sem hevertem ki hamar. Nem gondolkodom rajta. Nem hiányzik. Nem érzek semmit. Csak képek vannak bennem, nehezek, mint egy-egy szikla, mozdíthatatlanok, elemezhetetlenek.

***

Most kívülről nézem és látom, az Ember tekintetében ugyanezt a tompa, fájó, transzállapotot, és nem tudok segíteni. Tegnap a Varázshegyen ügyeltem, a Varázshegyet szeretem, ott lelke van a falaknak, az embereknek, a tájnak, az öreg ablakkilincsnek, az elmenő busz zajának. Ülök és azon gondolkozom, hogy egy másik kórházban, mások kezei között élet és halál között van az az asszony, aki az Embert megszülte, mellére vette, azt suttogta neki, hogy "szeretlek, édes kisfiam". Most találkoztunk, konkrétan aludtunk egyet az Emberrel, én ügyelet után, ő meg éjszakai munka előtt. Az is olyan volt, hogy szerintem még álmában is szomorú volt, figyeltem a légzését, meg-megrezzent a karja, ahogy fogta az enyémet, közben rajta is feküdt valamelyikünk a karomon (vicces volt, mert azon gondolkoztam, hogy lesz-e ulnaris paresisem, annyira zsibbadtak az ujjaim, hogy már az övéit nem is éreztem), aztán elaludtam én is és nem lett ulnaris paresisem.

Tegnap este, amikor már túl voltunk az akutságokon, átvettem a szokás szerint vadidegen betegekkel teli osztályt, átláttam nagy nehezen a teendőket, elláttuk a sürgős beteget, meg a nem sürgőset, visszahívtam végre az Embert. Előtte egy hozzátartozó kérte, hogy beszéljünk, mondtam, pár perc türelmét (szakmailag nem volt sürgős ez a beszélgetés, viszont késő volt, és az Ember fáradt, éjjel az anyukáját mentette, muszáj beszéljünk, később már aludni fog). Amíg beszéltem a telefonon, és hallgattam, hogy a másik hangja fél mondatonként elhalkul, küzd az összeszoruló torkával, a hozzátartozó nekiállt reklamálni, hogy most már mennyi ideje vár rám (tíz perc lehetett). Hirtelen annyira dühös lettem az egészre, és közben nem is voltam dühös, mert az ő szeme előtt is ugyanolyan ködös iszonyat volt a felesége miatt (és az orvos telefonál! az ügyeletben ül a nővérszobában a sarokban és magánbeszélget!), hogy elvesztettem a fejem, rátettem a telefont az Emberre (később visszahívtam), lecsaptam az asztalhoz, és reszkető hangon mondtam a hozzátartozónak, hogy jövök, de a rokonom súlyos beteg (ennél konkrétabban fogalmaztam), de bocsánat, itt vagyok, hallgatom, mondja (sosem szoktam ennyire szakmaiatlanul viselkedni). Utána normálisan elbeszélgettünk.

Úgyhogy ilyen dolgok vannak itt velünk. Lehet, hogy az Európa- és világvégéhez képest szánalmas apróság. Nagyon sajnálom azokat az embereket, olvasgattam pár cikket az egésszel kapcsolatban. De hát nyomorult kis emberfajzat vagyok, a legjobban mégis az enyéim fájdalma fáj. Azért majd igyekszünk arra figyelni, hogyan tehetnénk jobbá a helyzetet. 

Újra Odabent

Szerencsére végetért a pszichiátria (még mindig nem meséltem róla, de fogok), a múlt héten napi 8 órában oktatás volt, most viszont a Káosz Birodalmába vagyok ismét beosztva, Csingiling társaságában, ami jó. Ma is láttam érdekes beteget (ő szegény nem ezt a szót használta volna), plusz pénteki ügyeletben a Varázshegyen egy másik nagyon érdekeset. 

Jól esik a "valami ideg" a sok depresszió, személyiségzavar, skizofrénia és szociális problémák után... Én nem is értem, hogy a pszichiáterek hogyan bírják. Maximális tiszteletem nekik, kellő távolságból.