"Eredj békével drága nyár!"

Ez szép nyár volt: ritka kincs. Az én kedvenc évszakom az ősz, a szeptemberi erdők, a mindennap változó táj, amelyet még melegít a búcsúzó meleg napfény, az új tanév és az új lelkesedés kezdete. A telet is szeretem, főként ha hó van, és főképp Karácsonyig. Egy ideje a tavasz sem a boldogtalan szerelem és a szomorúság ideje az életemben. De a nyarak általában krízisek: forróság, meglassult állandóság, benne a magánnyal és a kilátástalansággal, az érzéssel, hogy én nem élek, nem örülök és nem szórakozom úgy, mint ahogy egy fiatalnak kellene.

Most megkaptam jóformán mindent és hálás is vagyok érte. Könnyen felidézem magamban a balatoni sátorozást az Emberrel és Kisfiával, a tábortűz fényét, a szabadstrandon épített homokvárat, a kertből látszódó naplementét. Az evezős bajnokság is szép emlék maradt, és valahogy az otthon töltött napok sem voltak olyan keret nélküliek és szorongáskeltők, mint máskor. Bevállaltam, már munkaidőben, Baját, ilyet többet nem fogok (munkaidőben bajázni), mert szerintem azt nem tudom azóta sem kiheverni. Egész augusztusban hulla fáradt vagyok, a lakást ismét a káosz kerítette hatalmába. Ezt leszámítva nem lehet panaszom az augusztusra, hiszen feltaláltam a biciklivel munkába járást, ami nagy öröm, nem is beszélve a munkából hazafelé a parkban heverészésre lopott percekről, és a szörnyűséges tömegközlekedés elkerüléséről. A biciklizős napokon egész nap sokkal nagyobb a türelmem mások felé. 

Az augusztus munka része is boldogító volt, majd írok részletesebben, intenzív osztályos hónap, olyan osztályvezetővel, akit eddig is kedveltem és tiszteltem, bár sosem dolgoztunk együtt, de most még jobban. Valahogy ebből a nyárból kimaradtak az öntörvényű főnökök, a Káosz Birodalma júniusa is higgadt, objektív, segítőkész felettessel telt; az augusztus pedig kifejezetten jó hangulatban, emberséggel, olyan főnökkel, akinek lehetett mesélni Bajáról, az Emberről, Bekecsről, és lehetett hallgatni az ő kutyás és nyaralós történeteit és szakmai tapasztalatairól a meséket (ez olyasmi, amit szeretek odabent, a szakmának ezt a kultuszát, régi anekdotákat, történelmet).

Nem kellett volna elveszítsük a kutyánkat-barátunkat. Bekecsért odavagyok, egészen meglepően nagyon, szombaton voltunk az Első Sétán, és nagyon jó volt, de megláttam a szakaszt, ahol Vackorral mindig versenyt kellett futni, mindig ugyanattól a ponttól, akárhonnan, bármilyen fáradtan értünk oda, ugatni és táncolni kezdett, várva, hogy lóbálva előtte a pórázt, elrohanjunk a kapuig. Vackor nincs többet, az én egyetlen, szeretett Vackorom...

Na de ma hivatalosan is elköszöntem a Nyártól a horányi túrafordulóval (ami tavaly is nyárbúcsúztatás volt). Luluval kétpárevezősben vágtunk neki (pedig mindig négypárazni szoktunk, egyikünk sem volt még a Folyón (nem a holtágban) kétpárral, és ez kemény menetnek bizonyult, mert a hatalmas hullámokat (ég áldja a motorcsónakos hero-kat, akik direkt feltolják a gázt, hogy nekünk rossz legyen) még a tapasztaltak és megszenvedték, mi meg visszafelé, a legnehezebb szakaszokon már tiszta erővel küzdöttünk a borulás ellen. De megvolt, fürdés csak annyi volt, amikor visszaindulásnál bebújtam pár másodpercre a víz alá, mert már a megfőlés felé haladtam. Sokat is beszélgettünk, Lulu diplomata család extrém magas intelligenciájú, kissé külön különc lánya, határozott, némileg nagyszájú, de éleslátó és tájékozott, kiválóan meg lehet vele beszélni a világot.

Azon is gondolkoztam, hogy a külföldi nyaralás nekem azért sem az igazi, mert nem szeretem, ami egyszer volt és örökre elmúlt. Az extrém szép környezetben, messze töltött napok akkor kikapcsolják az embert, de elrepülnek gyorsan és utána olyan, mintha egy másik világban történt volna minden. Én azt a nyaralást szeretem, aminek idősíkja is van, folytatása, mint a Balatonnak, és egy idő után már nem tudni, hogy az előkerülő emlékképek melyik évből is származnak. Nem muszáj, hogy teljesen ugyanaz a hely legyen, de a képvilág szeretem, ha hasonlít, mint ahogy ez a magyar tájakra igaz. Nekem az jelent lelki feltöltődést, hogy Horányban voltunk, ahol tavaly is pont augusztus utolsó hétvégéjén, és ott ittuk a sört, ahol tavaly, és a hangulat is olyan nyárvége volt, mint tavaly. Szeretem az évszakokat, a körkörösséget, az útjelző köveket, az ünnepeket, azokat a dolgokat, amik visszatérnek, megváltozva, megújulva, és lehet végiggondolni, hogy milyen volt tavaly ugyanitt, milyen volt akkor az életem és milyen most, mit kaptam, mit vesztettem, és mit remélek még.

***

Nyárbúcsúztatóul egy vers: Tóth Árpád: Kecskerágó
Az égen nyári fényözön,
de minden bokrot megelőzve
a kecskerágó már az őszre
bíborsapkásan ráköszön.

Mintha lombjain csupa kis
tündéri pöttöm püspök ülne,
s bíbor birétumban örülne,
hogy mily szép még meghalni is.

Oh, áldott őszi tarkaság,
szelíden búcsúzkodó lángok!
A néma domboldalban állok,
s nézem a bölcs kis dudva-fát.

Igen, igen, vergődni kár.
A sziromtépő vén mohóság
hiába. Meghaltak a rózsák.
Eredj békével drága nyár!

Tán nem találkozom veled
többé. Mindegy. A szél megindul
és ajkamra fú a lombbul
egy első hervadt levelet.

Érintésétől áhitat
borzong át, mintha áldozónak
nyújt ajkára az áldozópap
hűvös ostyát. Lement a nap.
Holnap meg jöjjön az utolsó, sokadig augusztusi ügyelet. Szép hetet Nektek is!

Mai zene

Nagyon szeretem ezt a számot.

Újabb hónapfordulós komédia

Miután átolvastuk közösen Ember leadandó munkáját, ami miatt két hete depressziós, és végre elküldte, véletlenül megjegyeztem, hogy holnap 23-a van.

- Igen, a fene egye meg.

- Mért? 23-a, érted 23.

- Jaaaa. Tényleg, már tudom, hogy mi történt 23-án. És akkor most ez mennyi, te jó ég? November, december (számolja az ujján, megsajnálom).

- Tíz (mint minden nőnemű lény, erre a kérdésre álmomból felkeltve is tudnám a választ).

- Tíííz? Akkor most csináljunk számvetést vagy mi? Én jól érzem magam!

- Számvetést? Ne idegesíts már, inkább hagyjuk ezt a beszélgetést.

- Jó, hagyjuk, inkább rád vetem a számat.

Bekecs sztorik

1. Nyáron Anyu megkért, hogy írjak fel neki egy pici xanaxot, mert nem tud esténként aludni és az korábban kedvező volt. Aztán eltelt az idő, nem írtam, elfelejtettem, nem találkoztunk, elfelejtettem, jött Bekecs, még jobban elfelejtettem.

Tegnap, amikor épp a szobanövény evés és a pulóver rágás között valahol félúton próbáltuk megakadályozni, hogy a T.Kutya bemásszon a hűtőszekrénybe, Anyu egyszer csak azt mondja:

- Te, itt egész nap ez megy*. Persze azért jó kiskutya, sokat fejlődött. De estére úgy alszom, mint akit fejbe vertek.

- Értem. Akkor nem kell xanax?

- Ja, nem.

2. Anyu olvasta valamilyen könyvben, hogy ha nem akarjuk, hogy a kölyök kutya megegye a szobanövényeket, be kell kenni a levelüket csípős paprika krémmel. Megtette. Egyszer csak megy be a szobába, látja, hogy Bekecs ül a növény tövében és boldog arccal, cuppogva nyalogatja le a levelekről a csípős paprika krémet**. 

***

*Ez a kutya maga a Hétördög, mindenki megvan kicsit ijedve, mert alapból kan kutyánk régen volt, de ekkora nagy domináns kan kutyánk soha. Két és fél hónapos és nagyobb, mint Vackor 5 hónapos korában. Ha leszidják, felesel. Amúgy meg iszonyatosan aranyos, nekem eddig ez a kedvenc kutyám (persze Vackort jobban szerettem, tovább volt a barátom stb, de mint karakter, ez a minidömper áll a legközelebb hozzám), szóval folyton lavírozunk aközött, hogy nehogy túlbüntessük és elvegyük a gyerekkorát és hogy nehogy a fejünkre nőjön. Nagyon fontos lenne, hogy jól legyen nevelve, mert lakásban lakunk, de rengeteg a környéken a sétahely és kirándulni is tudjuk vinni, de csak ha meg lehet bízni benne. Minél jobban nevelt a kutya, annál szabadabb lehet majd.

**: jelentem, három hét után találtunk 1 db ételt, amit Bekecs nem eszik meg (eszik Bekecsnyelven = gyorsabban zabál, mint ahogy az ember teszi a tányérjába a kaját, majd fél órán át nyalogatja az edény alját, később az edény helyét): ez az étel a nyers vöröshagyma. Az alma, a száraz kenyér, a sárgarépa, a TV-paprika, valamint minden létező hús, felvágott és köretféle gond nélkül letették a bekecsvizsgát. Egy részük úgy lett tesztelve, hogy a kunyizó kiskutyának megmutattuk, hogy "látod, ezt eszem, a kutyák ezt nem szeretik." Ez a mondat egyedül a hagymára lett igaz.

Tüskevár film és idealizmus

Most ezt nézem, az igazit, a régit. Van egy modernizált is, szerintem gyenge, hiteltelen, üres. A régit filmet csak DVD-n lehet nézni, mert az új film készítői szerzői letiltották az Igazit. A kommentek között felháborodás. Egy fiú írja, hogy nem szereti ezt a vértelen üres verziót. Valaki elmagyarázza neki, hogy "na ugye fiam, most látod, milyen a zsidó munka, így veszik el a magyar értékeinket."

Szóval az a mai idealizmusom az, hogy olyan világot szeretnék, ahol a régi Tüskevár filmet nézni nem politikai ideológia, hanem szellemi táplálék (bocsánat), önazonosság-keresés, és esztétikum.

Ahol Matula bácsi nincs senki ellen, és Matula bácsinak semmi köze semelyik oldalhoz. Matula bácsi az ilyesmit alighanem maga sem értené, és nem kérdezné meg egyik gyermek vallását, családja politikai nézeteit, mielőtt kivinné magával a Berekbe és mestere lenne.

Egy olyan világot, ahol nem vagyok senki ellen, amikor azt mondom, hogy "nézzétek, ez valami, ami magyar. Nézzétek a tájat, a természetet, a két fiú személyiségfejlődését, az öregember bölcsességét, az Igazat, ami bennem van, nekem ez valami, ami a hazám, és szeretném ezt a valamit, a hazámnak ezt a szeletét továbbadni, szeretném, ha ezt továbbvinné a világ, bármilyen világ is jön". 

És amikor ezt leírnám, az nem jelentene semmit, csak azt, amit írok.

És szeretnék egy világot, a fentiektől függetlenül, ahol a valós igényességgel, szépségesen elkészített mű nem lenn azért elrejthető, mert valaki fél, hogy a saját munkája gyenge, összecsapott, felszínes volta túlzottan feltűnne a régi nagy mellett.

Szeretnék olyan világot, a művészetben és az egészségügyben, ahol az számít, hogy valami jó és igaz-e, és működik-e. Mindegy lenne, hogy ki kinek a rokona, ismerőse, boldog őse, istene, papja.

A jó munkának íze és illatva van, aki vágyik rá, megérzi messziről...

Ui.: ne haragudjatok ezért. Csak egy doboz sör van bennem, de letoltam egy dolgos ügyeletet és sorra olvasom a cikkeket a menekültekről (arról, hogy éhesek a gyerekek és hálásak az asszonyok minden pár gyermekcipőért, és arról, hogy ezek mind megélhetési terroristák, akik majd no-go zónákat csinálnak és kifúrnak minket és másokat, arról, hogy a szigetlakók kedves üzenettel hagyták hátra a sátrukat, arról, hogy a macedón határon a katonaság áll az emberek százaival szemben, akik majd szépen éhendögölhetnek két határ között, arról, hogy a franciák be sem tudnak menni a no-go zónákba mert a bevándorlók megdobálják és átkozzák a rendőröket, és faji alapon verik a fehéreket; arról, hogy az asszonyokat útközben az erőszakolja meg, aki akarja, és arról, hogy egyes portálok kommentelői szerint mindenki, aki egy falat kenyeret ad a menekülteknek, hazaáruló, aki agyon kellene verni*... utóbbira egyszer azt kommenteltem más portálon, hogy a Jóisten még senkit nem büntetett meg azért, mert enni adott egy éhező gyermeknek).

Nekem ebből az egészből most csak annyi áll össze, hogy ülök az asztalnál és sírok. És félek, hogy milyen világ jön. És hogy lesz-e még olyan világ, ahol a tönkrevert, szenvedő emberek oltalmat találnak, és nem torzulnak vadállatokká. És megmarad-e az a világ, amelyikben Matula bácsi és a magyar kultúra létezett. És hogy tényleg én vagyok a világ legundorítóbb, kétszínűbb férge, ha mindkét utolsó mondatot leírom egy bekezdésen belül, mert az egyikért az egyik, a másikért a másik szélsőség kövez meg.

Pedig a két tünet, és még sok tünet mind-mind ugyanaz a baj: értékvesztés, az emberi értékek elértéktelenedése, megcsúfolása, elrablása és más, önző és hazug urak rabszolgájává tétele.

Ahogy egyre többször voltam rossz, és kicsinyes, és megbántott és bosszúálló, úgy voltaképpen egyre inkább a Jóról is azt hiszem, hogy íze és illata van. Oldala nincs, sem bőrszíne, sem korlátai, sem izmusai. 

***

Mindegy, amint ebből az állapotból összeszedem magam, mehetek játszani Bekeccsel...


*: Te, aki ezt leírtad, tényleg agyonvernél engem a (sajnos) semmiért: egy csomag BKV-jegyért, némi gyógyszerért, amit egy 24 órás ügyeletnyi béremből vettem és néhány óráért, amit egy afgán fiúval töltöttem egy kórházban várakozva?

Te, aki ezt leírtad, tudod, havonta hány ingyen túlórám van? Tudod, hányszor nem megyek haza, pedig mehetnék, de a betegem még nincs jól, de a családot nem hagyom egyedül, aki a haldokló hozzátartozótól búcsúzik, de a fejezetet a tankönyvből még nem olvastam el? Tudod, hogy a saját fonendoszkópommal, a saját kalapácsommal, a saját ruháimban dolgozom? Tudod, mennyit tanultam, és tudod, hogy még a négyesekért is haragudtam magamra, mert ha nem tanulok meg valamit, majd nem leszek jó orvos? Tudod, mennyit fizetnének és hogyan élnék a tudásomból töredék ennyi munkával, sokkal több emberségért és megbecsülésért két határral innét, és tudod, hogy ezekre a helyekre bármikor felvennének? Tudod, hogy mennyit szenvedtem és mennyi pofont kaptam ettől az elárult és tönkrevert egészségügyi rendszertől mindeközben? Tényleg agyonvernél mert egy hajszálat hozzátettem a mentőkötélhez, amit másoknak fonnak? Ó, pedig annyira keveset tettem a világért, pedig nem adtam oda az egészségemet, a nyári szabadságomat, az evezősversenyemet, a családommal töltött időt sem a szakmámért sem a kötélfonásért, és bármit teszek, ijesztően kicsi, semmirevaló és felesleges maradok, az agyonverést sem érem meg, hidd el.

Eufemizmus...

... "hámlás"-nak nevezni, ami a bajás hátbőrömmel történik. :)

165 km - bekeverve, feloldva, feldolgozva

Az úgy volt, hogy pénteken eleveztünk Budapestről Bajára, ami 165 km, Európa leghosszabb evezős versenye, hőségriadóban, aszályban igazi ős-szívás, tavalynál sokkal keményebb külső körülmények. Aztán este mindenki pátyolgatta a fájós testrészeit (én például a rommá égett két sávot a hátam bőrén, amitől minden öltözködésnél sírni tudnék) és ágyba bújtunk (egyesek még pizzáztak, de én a zuhanyzás-lefekvés tábort erősítettem). És reggel tizenegyig aludtam. És nyűgös, irritábilis voltam, szédültem egész másnap, aztán estére helyre jöttem (gondolom a víz, nátrium és fehérje visszapótlás ebben az sokat segített). Eredményhirdetés. A verseny legfiatalabbja 13 éves. A legidősebb 75 (!). Fotóznak vagy hat "bácsit", aki leevezte a távot mint az eddigi 27 alkalommal (!!). Egy idősebb, izmos nő talán a fiával kenuval jöttek le (!!!). G, aki a mi hajószállítónkat is vezette tavaly visszafelé és középkorú, kissé pocakos, egypárevezősben jött le, és bár utolérte a hajó (amelyik Budapesttől követ, és felveszi a szintidőn kívülieket), saját felelősségére nem szállt fel rá és lejött végigjött saját felelősségére. Aztán ottvan a sztár négypárunk, szeretett edzőnk néhány felnőtt versenyzővel, akik pihenés nélkül mentek versenytempóban majdnem 13 órát. Vannak világbajnoki helyezettek. Meg olyan hülye keményfejű amatőrök, mint mi. Köztünk a fiú, aki később kezdett evezni, mint én és lement egypár evezősként, és leért és jó időt ment. Az eredményhirdetés minden percében tudnék sírni.

Tudjátok, ez nem normális dolog. Napkelte előtt indultunk, láttuk a Duna mellett felkúszni a napot. És láttuk lemenni és a másik oldalon. Mi is koromsötétben értünk be (de minket nem ért utol a hajó szerencsére). 16 órát mentünk (tavaly 13 és felet, mindenkinek órákkal rosszabb az idejei), olyan Dunán, ahol a vízbe dobott banánhéj konkrétan Budapest felé kezdett folyni, felfelé, lévén nulla sodrás és hátszél). Kalocsánál megint az őrület határán voltam (Kalocsa 120 km-nél mindenkinek a holtpontja). Amikor kikötöttünk 20 percre, belemásztunk a vízbe. Akkor elkezdett rázni a hideg, miközben  a hátam égett, és amikor egyszerre égtem és fáztam, akkor igyekeztem nem gondolni mindezek orvosi jelentésére. 150-nél szétment a kocsim és ráhajlással eveztem 15km-et. Akkor a maradék hátam is szétment. Pedig a végén jól mentünk, úgy látszik, ha már az ember evez 13-14 órát, akkor már voltaképpen az sem baj, ha még 1-2-t. Közben naplemente, rózsaszín víz, én extázisban voltam. Mire beértünk, persze mindenki morcos, mint a kipukkadt lufik, az edzőm kihúzna a hajóból, nem hagyom, gratulálnának a többiek, nem hagyom, ők meg hagyják, hogy ne hagyjam. Tavaly is így volt, elmúlik, az öröm másnap délutánra ért be tavaly is.

Ennek nincs ám túl sok köze az evezéshez. Pszichés háború a távval az idővel és a fájdalommal. A tűző nappal. Semmi fedezék nincs a víz közepén délben, ha nincs 45 fok, akkor meglepődnék. Feltörnek a kezeink. A fenekünk. A hátunk kivan. Van, aki azt állítja, hogy végig jól érzi magát. De igazából emberkínzás. Nekem rosszat tett, hogy idén nem esett bele a szabis időszakomba, és indulástól majdnem végig arra gondoltam, hogy legyünk túl ezen, mert hétfőn menni kell dolgozni, 30 órába. 

Eredményhirdetés után buli van, halászlé, zene meg tánc. Én már öregszem. Nagyon sokáig voltam nagyon magányos, nagy vággyal arra, hogy együtt legyek, szórakozzak más emberekkel, tartozzam hozzájuk. Most már kötelességből megyek bulizni. Fáradt vagyok. Nem tudok úgy bulizni, hogy hétfőn dolgozni kell. Nem is akarok, aludni szeretnék. Négy év egészségügy, négy év Odabent valahogy az élet lángját csavarta lejjebb bennem. De így is jó. Pár számot ugrálok én is, az elég a feledéshez. Aztán Göndörhajúval kifekszünk a partra. Beszélgetünk a világ dolgairól, önmegvalósításról, fejlődésről, akadályokról, közben nézzük a csillagokat, megmutatom neki a nagy nyári háromszöget. Akkora meterorok száguldznak, hogy akaratlanul is fel-felkiáltok. Az az óra igazi megváltás, igazi tökéletes hit, egyszerre én vagyok és egyszerre nem vagyok semmi, csak egy maréknyi anyag a világegyetemből. Baján vagyunk, megint, 165km van az izmaimban és az idegsejtjeimben. Micsoda nagy dolog ez tőlem, megint alig hiszem.

Ott és akkor nincs bennem dekadencia. Nem fürdök önsajnálatban. A múltamat, félelmeimet, gyászaimat is úgy kóstolgatom, nézegetem, hogy mit lehetne még építeni belőlük, milyen harci emlékművet, milyen templomot, sátrat a kert szélébe, kályha melletti fotelt, várfokot, titokzatos varázskönyvtárat. 

Az evezésben az életet szeretem. De ezt már írtam. Ezt a cifrázatlan, nyers, örök túlélést, az ősi voltát az egésznek, az egyszerre mozgó vállakat, a hangot, ahogy minden lapát egyszerre ér a vízbe és egyszerre szabadít. Itt nincs depresszió, nincs dekadencia. Menni kell, az izmoknak küzdeni kell, a napnak sütni és a víznek folyni, menetirányba vagy visszafelé, és bármi van, egyszer eljön a cél, és akkor már mindegy lesz, mi mennyire fájt. 

***

Aztán Luluval hajnalban indulunk. Szeretnék korán hazaérni, hogy legyen időm még kutyázni, tanulgatni, összekészülni a hétre. Baján a távolsági busz vezetője nagyon kedves. Egész úton, minden felszállóhoz van egy jó szava, tudja, hogyan szólítsa meg a kamaszt, hogyan az idős asszonyt, a munkást, a jól öltözött nyaraló nőt. Velem is hangot talál. Aztán ülök a buszon és suhannak el mellettem a kukoricaföldek, a kék ég, a traktoros emberek, az a magyar táj, ami az utolsó sejtemig érzem, hogy az enyém. Aztán salátaágyások. Napraforgóföld. Vadászó sólyom. Fodros bárányfelhők. Tiszta falvak, rózsás udvarokkal. Ó, ismerem én mindennek a visszáját is. De most nem akarom.

***

Hívom az Emberemet telefonon, aki nyűgös, hallom, hogy csapkod valamit, éjjeli műszak után nem találja a mappáját, amiben a jegyzetei, segédanyagai is voltak. Megy hazafelé, fáradt, káromkodik, mert nyolc perc múlva jön a metró. 

Akkor éreztem, egy pillanatra, halálos tisztasággal azt, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Nézem a napraforgókat, a türkiz eget és nem értem a mappát, nem értem a metrót, nem értem a csapkodást, nem értem, mért nem adhatom át, mért nem mondhatom, mért nem oszthatom meg. És igen, vannak ezek a pillanatok, ezt én már tudom, hogy a szerelem csalóka ügy, hogy egy picit mindig a messze a vonzó, és amikor a messze közel jön, akkor mégis csak megjelennek benne a közelség és a mindennapok harcai, a csodás tökéletes beteljesülés helyett. Hányszor van ilyen és hányszor lép át rajta az ember, és keresi a párhuzamosokból az utat a másika felé. Aki dolgozott és fáradt és nem látta sem a csillagokat, sem a sólymot, sem a napraforgókat, csak dolgozott éjjel és fáradt és úgy érzi, minden összeesküdött ellene. Holnap majd ugyanez lesz, szerepcserével. Kicsit küszködöm, aztán már nem kell, érezni, amikor megtalálja egymást a lelkünk, valahol Budapest és Baja között félúton. Ember visszahív, amikor hazaért és lepihent, már nyugodtabb. Pont akkor hív, amikor kivettem a zsebemből a telefont, hogy kellene még egy kicsit beszélgetni vele, de vacilálok, mert nem tudom, alszik-e már. Miután megint letesszük, próbálom gondolatban simogatni a haját, megfogni a kezét, hallgatni a légzését. Megnyugszom. Nem baj, ha néha olyan kétségbeejtően párhuzamosak az életútjaink. Kell ilyen pillanat is, még a mesékben is. 

***

Aztán meg csak húzom az időt és már rég össze kellett volna készülnöm holnapra és nem blogot írnom. Bár délután még megoldottam egy elég komplikált kivizsgálást egy betegünknek, és annak örülök.  A leégett hátam viszont még mindig úgy fáj, hogy cataflam-mal együtt is nagyon.

Jövőre is kell menni Bajára.

                                          Rajt után a nap is felkelt (Klubtárs fényképe)

First "steps" of the new age

Biciklivel útkereséssel, egyszer eleséssel és lánc visszaakasztásával 5 perccel értem később munkába (kb 45 perc helyett 50 perc), és nem volt szörnyűséges tömegközlekedés sem bezártság, hanem hajnal a parkban, szép épületek, szabad ég és mozgás, zuhanyzás után pedig egész nap pörögtem és jó kedvem volt.

Hogy ez csak tíz év után jutott eszembe...

Egy mondat a mélyagyi stimulációról

 "Like surgery targeting the GPI; STN stimulation aims to reduce the overactivity of the GPI by decreasing overactive excitatory STN projections that otherwise reinforce the inhibitory GPI overactivity directed toward the thalamus."

10 pontos kérdés: és akkor mit csinál az STN a thalamussal?

szóval ilyenekből kellene nekem cikket írni (mert különben Rose kinyír*). 

sírok.

*: Fő a pozitív motiváció. Rám egyáltalán nem hat, mert ha dicsérnek, rosszul érzem magam, nem hiszem el, vagy elhiszem és ellustulok. Ellenben a Rose-tól való mániákus rettegés néha még rá is vesz arra, hogy haladjak valamivel. Kivéve az olyan cikkeket, amikből egy mondatot sem értek ;)

Feltöltődve

Jó volt, most erről a szabimról egészen határozottan így érzem. Hosszú volt, nehéz, sokat pakoltam, rendezgettem az életemet és nem is készültem el, de összességében meg van az, amiért az ember szabira megy: feltöltődtem.

Ezt onnan vettem le, hogy meghívott a barátnőm egy buliba, mire válaszol leírtam, hogy nem jó a tervezett vasárnap, sem a következő, mert mindkettőn 24-ben vagyok és ne igazítsanak hozzám, mert az augusztusom kriminális lesz. És mindezt vád és szomorúság nélkül le tudtam írni. 

Volt nekem olyan tavaszom-nyaram, amikor annyi jutott az életből, hogy a lelépős napokon azzal a busszal mentem, ami a Parkon ment keresztül, figyeltem a napfényt, a tájat, és könnyeztem a vágytól, hogy bár leszállhatnék kicsit élvezni az életet, hiszen mit vétettem én, hogy nekem nem lehet; de közben meg hányingerem volt a fáradtságtól és tudtam, hogy haza kell érni, mielőtt elalszom. Az ilyen időszakban a munkahelyi kötelességek miatt elutasított társasági programok és baráti beszélgetések sora egyre fokozódó fizikai fájdalmat kelt az emberben.

Van az embernek ez az éhe-vágya a szépre, az örömre, az életre, huszonévesen amúgy is tetőzik, és én sajnos kiéhezve jöttem az egyetemre és úgyis kezdtem dolgozni, ami nagyon megnehezít mindent. Nekem alig voltak barátaim, nem volt családi nyaralás, nem voltak nagy kirándulások, nagy társaságok. Persze gimi végén, egyetem alatt már inkább. Ez nem jó helyzet a dolgozni kezdéshez. Mindegy.

Szóval most azért balatonoztam (király dolog esti mesét olvasni az Embernek és a Kisfiának, miközben kopognak a sátor tetején a bogarak és a virágszirmok), szegedeztem, még egyet balatonoztam (megvolt ám a 210km két nap alatt :) ), voltam kétszer evezős kiránduláson, három hétig nem voltam a város dolgozós oldalán és két hétig tömegközlekedést sem használtam, viszont eljutottam a Piacra, amit imádok, meglett az új szobabútorom. Nem sokat, de legalább egy parányt segítettem a menekülteknek, és legalább úgy olvasom a híreket, hogy el tudom helyezni magamban, amik fontos. Meghalt Vackor és jött Bekecs, olyan rossz ezt leírni egy mondaton belül. Bekecset megkedveltem, de az agyamban még mindig két kutya van a családban, csak az egyik most nincs itt. 

Azt hiszem, jó lesz már egy kicsit dolgozni megint. Találkoztam egy onkológus főorvosnővel egy beteg miatt, akiről a főnökeim utasítására kellett egyeztetni; és az onkológia látványára megmelegedett a szívem, a beszélgetésünk óta megint tele vagyok reménnyel, hittel, hogy létezik és létezővé tehető még az az orvoslás, amit én szeretek. Még ha ez az év most a szakvizsga tanulásáé is lesz,

Persze még lesz egy szabadnapom, Budapest-Baja 165 km, hosszútávú evezős regatta, második alkalommal, már előre rettegek, sokkal jobban, mint az első előtt. Persze idén ez is hőségriadóban lesz... És tavaly ilyenkor még nem volt alsó végtagba sugárzó derékfájdalmam és még tudtam mozgatni a fejemet oldalra (mondjuk utóbbira most nem lesz szükség, de a derekam miatt jól be kell készülni fájdalomcsillapítókkal és még így is para).