Babbancsos

Ezt a bejegyzést kb egy órával azelőtt találtam ki, hogy Maminti vonatkozó posztját olvastam volna. Bár ha az nincs, talán nem ülök neki. 

Esti séta után hagytam D-t egy szál body-ban rugdalózni az ágyon egy kicsit. Úgy sokkal jobb a mozgása, ha nincs a lábán ruha, imád pucérkodni. Utána etetésnél kicsit hidegnek éreztem a lábait és a kezembe zártam őket. A babatappancsokat szósszevonással mi babbancsnak hívjuk, illetve egy darabig az egész gyerek beceneve is volt ez (ahogy Sárfejnek is vannak mindenféle nevei, amiket rendszerint én ötlök ki és használok, és divathullámként váltják egymást, mint a Kucsmánka, Kutymanov, Sárfejakutya és hasonlók). 

Szóval néztem ezeket a vaskos buci babbancsokat a kezemben, és azon gondolkoztam, fogja-e még valaki úgy fogni őket, mint én. Fogja-e még valaki őket az Egyetlennek, az Igazinak, a védendő, legköltőibb kishercegi értelemben Azénrózsámnak tartani. 

Úgy félek, hogy D-nak nagy vádlija és elefántlába lesz (egyikünkké sem kecses darab, bár az Ember fiatalon nem volt duci). És akkor ezek a lábak majd szégyenbe hozzák, és majd nem mondja el kezdetben, és ha igen, akkor mit lehet rá mondani? Hogy lehet érzékeltetni vagy elviselni ezt az iszonyú ellentmondását a világnak, hogy persze, lehet, hogy nem szép, és a másiké karcsú, és emiatt nem tetszel Pistikének, de azok a Te lábaid, ééérteed, amiket fogtam a kezemben, amikor a nadrág nélkül rugdalózástól hűvösek lettek, ők a babbancsok... 

Innen lyukadtam ki magamban arra, hogy ez az anya-gyerek kapcsolat tényleg valami elemien fontos dolog, és van benne valami megfoghatatlan, leírhatatlan, miközben meg olyan közhelyesen egyszerű és elnagyolt is. Pontosabban nem lyukadtam ki semmilyen nagy következtetésre, csak elmerengtem, hirtelen elkaptam a hangulatát, fuvallatát valami messzinek.

Utána egész fürdetés alatt (az nálunk nagy műsor, hosszas pancsikolás és nevetgélés és fürdőkacsával spriccelés meg buborékfújás van) próbáltam lefotózni a kiskád oldalát kirúgni igyekvő lábakat, de persze mindegyik bemozdult és homályos lett...

Sárfej és az Erdőcske

Szóval van itt a közelben egy Erdőcskének becézett facsoport, kis bekerített játszótér, felette rét, egyike azoknak, ahol kutyák-gyerekek is megférnek egymás mellett (itt ez amúgy szerencsére nem olyan ritka, talán mert a legtöbb házhoz kutya is tartozik).

Sárfej pár napja volt nálunk és máris idekaptunk. És pár hete, amikor az akkor még hajnali séta során elrohant és a rét közepi bozótban eltűnt. Egy fára ugrálva találtam rá, amin egy macska ült. Később egy szemétdombot fedezett fel. Kezdetben bújócskát játszott velem, ha beszökött, aztán már egyszerűen el is tűnt teljesen, 5-10 percekre.

Ezek fél év történései, természetesen kerülni kezdtük az Erdőcskét, csak néha tettem egy-egy újabb próbát (mivel játszós kutyák is járnak oda a rétre), hogy aztán mind nagyobb pocakkal (végül már a terhesség 40. hetében) manőverezzek be a bokrok között, le a kis jeges ösvényen és keresgéljem őkelmét. Sokszor az ott lakó családtól kértem segítséget, mert az el nem kerített udvarukhoz tartozott a cica. Később ezt a részt lekerítették, úgy, hogy ember nem, de kutya be tudhatott menni.

Végül teljesen elszoktunk. Sárfej legdurvább alakítása már bőven D születése után volt. Három utcával arrébb, egy teljesen más séta útvonalról pattant meg, és tűnt el. Gondoltam, összerakta a térképet a fejében, ezért szakítva a szabállyal (ne menjek el onnan, ahonnan elfutott), elmentem az Erdőcskéhez, de nem találtam ott sem. Keringve egy darabig, D-t cipelve a hordozóban, természetesen telefon nélkül (úgy sétálok), végül haza kellett menjek és az épp lelépősen alvó Embert felkeltnenem, hogy jöjjön, elhagytam Sárfejet. Ez példa nélküli eset volt. Aztán már rohantam is vissza, D még mindig rajtam, gondoltam, legfeljebb az Erdőcskében megetetem, mert már közeledett ennek az ideje. De nem volt rá szükség, mert az utcában, ahonnan elszökött, szembejöttem a lógó nyelvvel, tohonyán baktató Sárfejjel, aki ezúttal nem vicceskedett, nem próbált meg kikerülni és farkcsóválva tovább futni az ellenkező irányba, hanem megadta magát és bűnbánóan hagyta, hogy megkössem. A hasa elég dudori volt, egész nap lestem, beteg-e, de nem történt semmi. 

Sárfej az ilyen húzásai után átmenetileg mintakutya szokott lenni, de ezután már tíz méteres kiképző pórázon sétáltatttam, amikor épp nem a röviden. Az külön öröm a rám kötött D mellett...

Hát, amikor felavattam ezt a pórázt, el is vittem Erdőcskébe. A pórázon labdáztunk, majd egy kutyapajti megérkezésekor Sárfej játszani kezdett vele, ezért elengedtem pórázastul. Egy pillanat alatt a bozótba rohant maga után a tíz méter zsinórral. Megyek utána, hát bent van a cicás udvarban, igen ám, de a póráz felakadt a ház falába. Sárfej nem tudott kimenni, én nem tudtam bemenni.

A szomszéd házból egy kis göndör fiú épp egy méteres műanyag puskával játszott a korábbi szemétdomb környékén, őt kértem meg, hogy segítsen. Ki is jött az anyukája, mondta, hogy szól a szomszédnak, akié az udvar. Én ácsorogtam, egyszer csak látom, Sárfej farkcsóválva eltűnik a ház másik oldala felé. Amennyire a póráz engedte. Jött is egy botos néni. 

- Elnézést kérek, a kutyám beszökött.

- Bele van akadva egy nagy zsinórba!

- Az a kiképzőpóráz. Ne tessék félni, nem harap.

- Tudom! A minap is itt volt, bejött a konyhába, amikor épp csirkét pucoltam. Mondtam neki, ha vár egy kicsit, kap rántott csirkét is! Akkor a magáé?

Utána beszélgettünk egy kicsit, visszakaptam Sárfejet, és egyik szemem sírt - másik nevet alapon hazáig inkább nevettem a prémium tápon nevelt, ágynál alvó, nyomortelepről szökött volt utcakutyámon, aki itt a kertváros közepén talált egy tanyasi csirkekoppasztós nénit, aki rántott csirkét ajánlgat neki. 

Szóval egyelőre letettem a póráz nélküli séta tanításáról, és egész sok sikerrel áttértünk a kiképző pórázra. Nem akarok bajt, és éppen elég baj lehet egy "szökdöső" kutyából. Addig még csak oké, hogy egy bozótosban rohangál, de ez így nyilván nem... 

Azért közben levizsgáztunk középfokon. Pontlevonást arra kaptunk, hogy én túlkontrollálom Sárfejet, aki pedig engedelmeskedne egy szóra is, felesleges ismételni a parancsot ennek a szegény jó kutyának.

Hát lesz még pár körünk egymással, azt hiszem...

A lányom szociálisabb, mint én

Egyelőre. Egyértelműen. Ő amúgy az összes elmenős programon (hathetes orvosi kontroll tömegközlekedéssel, családi vendégség 1-2, babamasszás tanfolyam, egyszer anyukás klub) jól érzi magát. A kolléganőm baba kisfiáért odavan, megélénkül minden gyermekhangra.

A héten jártunk egy bevásárlóközpontban, az is tetszett neki. Utazni is szeret.

Ha megyünk valahová, vagy megérkezünk, már nézi is, hol vagyunk. 

Persze ma sem volt vele gond, volt mindenki ölében, Anyukámat, aki hetente-kéthetene megfordul nálunk, szerintem megismerte, játszott egy csomót a felfújt zacskóba rejtett színes szalagokból és anyagfecnikből álló játékkal (elszántan próbálta két kézzel széttépni a zacskót, és majdnem sikerült is neki), amit Anyu összeütött neki, Anyuék hiperugatós kutyájától is csak egy percre ijedt meg. Sírt, amikor éhes volt, evett, sírt, amikor túltelítődött ingerekkel, akkor meg elaltattam, és pihenés után újra barátkozott.

Nekem fel kell majd kötni a gatyámat, ha ez a gyerek elindul... 

Meg hát nem akarom neki örökségül hagyni a szociális izolációt. Én is úgy kaptam, nem szeretem a képtelenségemet, hogy bármilyen emberek közé beilleszkedjek. Ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy D apja könnyen barátkozó, könnyed, rokonszenves ember. 

De hát jaj, nehéz ez. Menni kell ide-oda, pedig nekem egyszerűen nem... Nem áll vissza a social burnout. De majd igyekszem.

Válságos idők is vannak

Például amikor egy napra esik a magas presztízsű képzés, amin az Ember egy elit csapat tagjaként oktat, és az idegennyelvű államvizsga, amiben (jobb híján) bizottsági tag vagyok. És mindkettőnk elfogadta a maga ajánlatát, mert még csak a májust beszéltük össze. És mindkettőnk fél, hogy elveszíti a maga lehetőségeit a szakmájában.

Meg amikor D hetek óta másfél-két óránként kel, és jó esetben pár perc evés, rossz esetben fél óra nyenyergetés után alszik vissza. És én oké, hogy négy hónapja három óránál többet, de pár hete más másfél-két óránál többet sem aludtam egyhuzamban, és nappal nincs lehetőségem aludni, mert csinálni kell a házat, a kertet, és D-t gyakorlatilag teljesen én felügyelem, és nincsen semmi segítségünk. D 3 hónapos koráig teljesítette a "többemberes baba" jellemzőit, azóta valamelyest jobb, és a nap bizonyos szakaszaiban egész sokat eljátszik a szőnyegén egyedül. Rosszabb napokon egy percet sem. Jobb napokon nem csak a reggeli és dálutáni séta alatt alszik, hanem el lehet altatni délután is. Sosem tudni, hogy 30 percre vagy 3 órára. Nem, nem én vagyok béna anya. Ilyen. 

És mindezek után a hullafáradt Ember, aki 24 óra munka után ma nyolc órát vezetett, hogy elhozza a Kisfiút (és útközben elment neki névnapi ajándékért, és elment elhozni az Anyunak szánt anyák napi D fotókat), félájultan annyira horkol, hogy lejöttem a nappaliba, de itt sem tudok aludni, csak pörög az agyam, így cikket olvasok a pedunculopontin magról angolul, miközben kifolyik a szemem, és minden szókapcsolatot percekig tart megérteni. De még így is annyira zavar a horkolás, hogy max hangerővel hallgatok fülessel zenét. Így viszont pár percenként szaladgálok D-t ellenőrizni, mert nem hallom meg, ha sír. Minden ízületem annyira fáj a lépcsőzéstől és a baba cipelésétől, vagy még ki tudja mitől, hogy gyakran csak a korlátba kapaszkodva tudok fel vagy lemenni (ez már a terhesség alatt is volt). Azt a reményemet, hogy szülés után újra fel fogok tudni ülni fekvésből kapaszkodás és manőverek nélkül, azt hiszem elfelejthetem egy időre.

És holnap megyünk kutyasuliba (mert a Sárfej két hét múlva középfokú vizsgázik), és utána anyák napozni az én családomhoz a város másik felébe a két gyerekkel. Már előre sírni tudnék, annyira rettegek a csecsemővel az ilyen akcióktól (fog-e sírni, hányszor kell etetni bár másik szobában, de mindenki tudtával, szenvedve ennek megalázó voltától, fognak-e hülyeségeket kérdezni, viccelni, észrevételeket tenni, rég idejétmúlt javaslatokat tenni, mosolyogva fotózni a kislányt, amikor már látszik, hogy mindjárt sír, és az én gyomrom helyett már kő van)...  Hozzáteszem, az én családomnál ebből a szempontból csak rosszabbak vannak a másoktól hallottak alapján.

És a Kisfiú majd kiskamaszkodik (próbál felnőttes lenni, mindent véleményez, felülbírál, túlbeszél, aggodalmaskodik a zombik megjelenésétől éppúgy, mint a kullancscsípéstől), és én nem akarok az ezerszer szóló gonosz mostoha lenni, hiszen jóban vagyunk és minden oké. Csak ő kiskamasz, én meg a végsőkig kimerült vagyok éppen.

És tudjuk, "mért szültél ha nem bírod". Meg "ki vagy virulva, látszik milyen boldog vagy"...  habos rózsaszín vagy kárörvendő fekete hallgatás a kisgyerekesek minden nehézsége körül.

Pedig tényleg jó. És holnapra vagy holnaputánra kiderül az ég. És igen, megéri minden és bármi, ha D mosolyog vagy megsimogat. Mert az evolúció tudta, mit csinál, amikor az anyai ösztönöket csinálta...

Hogy a kertészkedést milyen ösztön alkotta, azt sem tudom, de szintén kárpótol mindenért, hogy csupa sárga virág az egyik rózsánk, hogy lilállanak a nőszirmok, hogy bimbós a bazsarózsa, hogy ültettem már napvirágokat, cseppke, korall és kristály virágokat, meténgeket, egy kis rózsát, fűszernövényeket, egy levendulát, két paradicsomot és két petrezselymet. És annyi a tervem, az ötletem, hogy ha örökké csak a kertet csinálnám, reggeltől estig, akkor sem jutnék a végére. Nemhogy ennek  a szegény kertnek, ahol két éve nyáron még - írd és mondd - nyakig állt a dzsumbuj.

Na meg a Sárfej. A Sárfej egy külön szám. Van egy jó sztorim róla a legközelebbi álmatlan éjjelre.