Mostan saját kutyáról álmodom

Nem tudom, mért pont most írok erről, talán mert váratlanul rámszakadt egy szabad, de teljesen magányos hétvége, amikor is a szombatot hullafaradtan vergődve töltöttem, illetve regényolvasással, és csak estére kaptam erőre egy séta erejéig, amely közben a Jane Eyre hangoskönyvet hallgattam. Ma az előhívatandó fotókat rendeztem, elkezdtem papír alapú levelet írni a Svájcban lakó legjobb barátnőmnek és volt csoporttársamnak  Címnek a Házikót adtam meg, amit a(z egyébként egész hétvégén dolgozó) Embertől kértem el, akinek az öröméből arra következtettem, hogy érti, hogy a Házikó elleni ellenérzéseim és makacs hisztijeim a végüket járják. Majd elmentem a déli jóga órára, elmentem Anyuval kutyát sétàltatni, hazasétáltam, itthon meg a habfürdős fürdővízben olvasás helyett hülyesegeket nézegetve akadtam egy kutyás hirdetésre...

Ó, szóval ilyen hétvégi rehabilitáció után átmenetileg merek nagyot álmodni.
Az első, egyszerre saját felnőttkori, egyszerre az Emberrel és a Házikóval közös kutyabarátom az alábbi körülményekre számíthat:
- Legkorábban márciustól várjuk.
- Lesz kinti és benti helye, ha mi otthon vagyunk, mindig bent lehet.
- Sokat vagyunk nem otthon, de estére valamelyikünk hazavárható. Mivel elég eltérő a munkabeosztásunk, valószínűleg összességében kevesebbet lesz egyedül, mint egy olyan családnál, ahol mindenki elmegy reggel és késő délután jön vissza.
- Após és szomszédok rendkívüli körülmények (pl vihar, nagy hideg, nagy meleg) esetén vélhetően szintén segítőkészek lesznek.
- Hétvégi elutazás kutyástul játszik.
- Reggeli és esti séta szinte mindennap lehet.
- Szeretünk kirándulni, ami leginkább pár kilómeteres erdőjárás, lehet biciklizés is. Kutya társaságát ehhez szeretjük, de Duracell-kategóriás négylábút nem tudunk kellően kifárasztani.
- Emberbarát kutyát szeretnénk, aki az alkalmanként felbukkanó ismerőseinket nem támadja meg. Kisgyerekek megszeretésétől/megszokásától ne zárkozzon el négylábú lakótársunk.
- Macskabarátság nálam előny, Embernél hátrány, de majd kiegyezünk.
- Kutyabarátság fontos (Anyukámat érő bármilyen baj, baleset esetén az ottani kutya is nálunk vendégeskedik majd).
- Kert és lakásbaratság, békés, szeretetteljes, farkcsóválós természet király, simogatas és fülvakarás igények kielegítésére barátunk számíthat. Labda bőven lesz.
- Tizenötévet éltem kutyás családban, hét eve csak hétvégi gazdi vagyok, de továbbra is beszélek kutyául. Család bővülése, váratlan gondok, (nemvalószínű) költözés stb esetén sem passzolunk le állatot (igen, a tengerimalacot Anyu elkobozta, de magamtól őt se adtam volna).
- Fentiek alapján felnőtt, fiatal vagy majdnem fiatal kutyus tűnik a legjobbnak.
- Mentett vagy menhelyi kutyát szeretnék.

Mindezeket Emberrel még nem egyeztettem, de mivel a kutyaház helyét már kiválasztottuk, és amúgy is békés természet, nagyon azért nem aggódom...

Furcsa dolgokat hallgatok

Hosszú ideje ellenállást tanúsítottam a Vágtázó Halottkémek és utódzenekara a Vágtázó Csodaszarvas iránt, amit egyesek nagyon szeretnek (a mentőknél van egy csomó olyan ember, aki mindenféle változó jellegű alternatív furcsaságokat szeret, itt van mindjárt az Ember). A koncenten, amire elcipeltek egyszer, cikket olvastam a telefonomon a nagy kamerák talapzatánál ücsörögve.

Hogy ez mért tetszett meg később, az érthetetlen.

Azért annak nehéz ellenállni, hogy "eljöttem sorsok végzetéből, hol egy emberi testet ver a szél" és "ércfényben fürdik a táj, a lélek néha hazajár".

Azt se értem, mért nem vagyok képes az előadásomra figyelni, ha nem készülök el vele, balhé lesz, mert lámpát kell menni venni, és nem terveztem ma éjjel írni, ha már napok öt napja nem találkoztunk, de már úgyis ez lesz. A témám legalább érdekes.
Mondjuk az akkori találkozás is elég típusos volt: mindketten 24 óra után voltunk, én inkább 30 után, rohantam hozzá, mert jött a konyhabútoros (aki szuper egyébként), utána gyorsan főztem vacsorát, majd én elaludtam, Ember meg fél éjjel tanult a kurzusra, amit másnap tartott. Az alvásnak hamar vége lett, mert neki hétre kellett mennie, ezért háromnegyed hétre engem is bepattintott dolgozni,
Na jó hát ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Állatorvosos kalandunk

Péntek esti programom a tengerimalac-sebész felkeresése volt. Ezen mindenki nevetett.

Egyébként elég rossz passzban vagyok egész héten (pontosabban elértem és felülmúltam a szorongás, érzelmi és szociális fáradtság, kiüresedettség általam még toleráható mértékű és átmeneti üzemzavarként felfogható mértékét), és ez tűnt az egész hét koronájának, amikor meghallgatom, hogy túl későn vittem el a malacot az orrán növő daganattal, és megkapja hivatalosan is a "menthetetlen" címként.

A malacomat, Bongót anno a másik malac, Roger mellé vettem, hogy Roger ne legyen magányos. Nem javasolják együtt két fiú malac tartását, de Roger annyira egyedül volt, tenyészteni pedig nem akartam őket, ezért hirtelen jött ötlettől vezérelve megsajnáltam és megvettem egy kis kölyökmalacot, aki a többiektől szemlátomást félve kuporgott az ól tetején az állatboltban.

Roger nagyon örült, szinte el se hitte a dolgot. Bongónak mindent megmutatott, amikor kiengedtem őket, Roger elől szaladt, Bongó mindenhová követte. Bongót szerintem élete első szakaszán éheztették, mert minden darab kaját egyesével elvett és eldugott a másik felől. Ahogy nőtt, már rá is támadt Rogerre. Néha elzártam őket egymástól, mert volt egy ivarérési korszaka, amikor szerintem molesztálni is szerette volna az én békés, szeretett nagymalacomat.

Aztán nagyjából rendeződött a helyzet, de szerintem stresszt jelentett Rogernek, legalábbis amikor, kb másfél évvel később Roger legyengült, nem evett, akkor szívem mélyén így magyaráztam. Elvittem őket állatorvoshoz, kaptak vitamint. Hazafelé leejtettem a dobozt, ami kinyílt, a két malac kiszökött az út szélén. Rogert rögtön elkaptam, de Bongó berohant egy kertes házba a kapu alatt.

Mindenhol kutyák ugattak, ezért kétségbeesve vártam, hogy mikor kaffan a gerincén egy nagy állkapocs. Nyomtam a csengőt és terveztem, hogy fogok bemászni, ha nem nyitják ki. Szerencsére kijött egy néni és rögtön beengedett. Nem volt kutya. Megtaláltam Bongót, baj nélkül megúszta a kalandot.

Roger még jobban legyengült, valahogy enni sem tudott, pedig nem volt semmi a fogaival. Próbáltam fecskendővel etetni. Bongó becsületére legyen mondva, hogy akkor már láthatóan aggódott, és amikor utoljára beengedtem a már láthatóan haldokló, elkülünített barátja mellé, akkor összedugták az orrukat nagy szeretettel, a helyzet ösztönös megértésének minden jelével.

Roger egy konferencia reggelén halt meg, ahol nekem elő kellett adni, rohanni kellett. Kénytelen voltam otthagyni a testét egy dobozban. Anyu jött érte és eltemette valahola parkban, egy általa választott szép fa alá.

Aztán nem sokkal később már nagyon sokat dolgoztam, és ekkor elkobozta Bongót és magukhoz vette. Hogy ne legyen annyit egyedül. Bongó ezzel révbe ért, soha többet egy métert nem volt hajlandó mozogni, és a kapott luxus körülményeket szívesen fogadta. Bongónak jogai lettek, tartózkodási ideje a hálószobai és nappali rezidencián. Az esti TV-nézéskor percre pontosan betartandó "alma-időt" kapott. Bongó soha többer nem támadott, morgott, harapott, a föld legbékésebb malackája lett. Én szoktam vágni a körmeit, meg is simogatom, ő megismer és "dorombol". De nehezen megbocsátható módon, ő az első állatom, akit nem szeretek.

Most mindenesetre hónapok óta nő az orrán egy hatalmas, infiltratív, néha váladékozó cucc. A szüleim a konzervatív terápiát és a természet törvényeinek betartását javasolták (nálunk általában az emberi és állati betegségek esetén is az otthoni gyógymódok és kivárás a stratégia, hozták magukkal egy nem olyan régebbi olyan időből, amikor a hadokló gyereket is ki kellett vinni a napszámba és az árnyékban magára hagyva és néha ránézve dolgozni, mert különben éhen hal a többi gyerek, és ahol  a nagymamám csecsemő testvére egy kizáródott sérv miatt halt meg, mert nem tudott eljutni a több faluval arrébb lévő orvoshoz időben, mert az uraság nem adott kocsit a szállításhoz; szóval nálunkaz orvos és a mentő tudatalatt egy csak hipotetikus létező; így az összes családi nagybetegség úgy kezdődött, hogy könnyen vagy nehezen, de valakit meg kellett győznöm arról, hogy de muszáj az orvos...). 

Anyu is beteg volt hónapokig, én meg augusztus közepe óta erőltetett menetben dolgozom, és a malac orra csak tolódott és csúszott, a cucc meg nőtt, annyira, hogy nekem már a gyomrom is összeszorult a bűntudattól, ha ránéztem, és minden következő hétre beírtam a naptáramba, hogy "Állatorvos". 

Megmutattam róla a fotót a bőrgyógyász konziliáriusunknak, de csak hümmögött. Felhívtam az állatorvost és vázoltam a helyzetet. Azt mondták, ez nagyon speckó, és a tengerimalac-sebész felkeresését javasolták, ahová kértem és kaptam időpontot.

***

Mindezek után, visszatérve az első bekezdésre, az állatorvos váratlanul jó élménynek bizonyult. Odafelé a taxis nem tett szemrehányást, sőt együttérzett és gyógyulást kívánt. Az állatorvos várójában békés és elégedett légkört szinte vágni lehetett, egy tyúk sétafikált felalá teljes nyugalommal, a recepciós nevetős volt és segítőkész, a várakozó emberek békések. Az orvosnő, aki először megnézte, fiatal és szimpatikus (mindig irigyeltem az állatorvosokat és mindig fáj kicsit, hogy nem lettem az, de nekem nem lehetett olyan szakmát választani, ahol az ember nem közalkalmazott, és nem egyértelmen teljesen biztos, hogy sosem leszek állástalan, a kisállat gyógyászat viszont az én gyermekkoromban még nem volt elég befutott, és aztán le is tettem róla, mert nem mértem fel elég jól a szociális képességeimet, és azt hittem, alkalmas leszek arra, hogy emberekkel dolgozzak).

Ránézett a malacomra ez a sovány, lófarkas, nyilvánvalóan fanatikus és szuperklassz orvosnő, azt mondta, "atheroma", megmutatom gyorsan a sebésznek és egyeztetjük a műtéti időpontot. Azt mondták viccesen, hogy kicsit "kínai" arca lesz, mert elég sok az eltávolítandó bőrterület a két szeme között.

Meg is kaptuk az előjegyzést, beírtam a naptárba, nem kellett fizessünk, csak majd akkor, ezért vettem egy nagy doboz malac-nasit Bongónak és visszafele már villamossal és busszal jöttünk, váratlatlanul felszabadultan és jókedvűen.

Most a szüleim persze néznek rám, mint a bolondra. "Azt a szegény kis állatot akarod te felvágatni? GÁZZAL fogják altatni ?!"... Ezzel tudomásul vettem, hogy az erkölcsi felelősség természetesen az enyém. Végül is anyukám nagy hasi műtéte és megelőző hasonló szuggesztiók után a malacorr-műtétet már kibírom valahogy.
 Hát ez volt a mi kis péntek esti kaladunk...