Elküldték

Nahát, nem is hittem, hogy a szakvizsgám alkalmából egy bársonykötésű szakvizsga bizonyítvánnyal tisztelnek meg. Ma hoztam el a postáról, Nézegettem a buszra várva, és gondolkodtam, mit érzek, és arra jutottam, hogy semmit. 

A szakvizsga előtti hetek és a vizsga olyanok az emlékeim között, mint a Budapest-Baja evezős verseny (165km): csak rövid emléknyomok vannak, amik egyrészt végtelennek, másrészt rövid pillanatoknak, továbbá tökéletesen álomszerűnek tűnnek. Szerencsére vége azoknak a heteknek, és az utána következő hétnek, amikor vissza kellett szokni a munkába. 

Ennek a semmit-sem-érzésnek valójában örülök. Azt jelenti, hogy a dolog a helyén van, nincs vele semmilyen teendő a lelkemben, akkor és úgy történt, ahogy kellett. Nincs benne semmi furcsa vagy rendkívüli: az ötéves képzésem végén megvolt a vizsga, ahogy korábban az érettségi, a felvételi és az államvizsga. Nincs már bennem elégedetlenség, ami régen sokáig követte a vizsgáimat, nem bosszankodom a kérdések miatt, amikre nem tudtam válaszolni, a tételek miatt, amiket nem tudtam és nem húztam ki, az idő miatt, amit rosszul osztottam be. Legfeljebb a semmiben elmerült nyaram és őszöm hiányzik, de remélem, ezekből lesz még másik, jobb, szebb.

Örülök a nemörülésnek is: az ember a szerencséjének örül, ajándékoknak örül, csodáknak örül. Örülök, hogy nem kell annak is örülni, hogy nem buktam el a minimum elvárások versenyén. Örülök, hogy nem érzem magamat másnak, sem a világot, örülök, hogy egyelőre tudok alkalmazkodni a szakorvosos feladatokhoz és aggódom, hogy nem tudok eleget. 

A szakvizsga az alapfeladatok, a minimumok közé tartozik, ahogy a kitűnő érettségi és a summa cum laude diploma is az volt. Valójában sosem merült fel önmagam előtt, hogy leverhetem a lécet (még akkor sem, amikor éreztem, hogy súrlódik a hátam alatt), még akkor sem, ha valójában nem gondolom, hogy elégségesek lennének az ismereteim a neurológiáról. Most már itt lenne az ideje, így harmincévesen, letenni az asztalra valamit, ami nem csak a kötelező lécek átugrása (tulajdonképpen éppen hogy, hiszen volt nem egy olyan tétel, amit ha kihúzok, cseppet sem vagyok biztos, hogy meglett volna a kiválóan megfelelt, legalábbis önmagam előtt, mert maga a szakvizsga egyébként inkább egy formalitás, udvariassági protokoll, legalábbis a mi szakmánkban (az oxiológusokat például keményen buktatják), el kell menni ünneplőben, és mindenkinek a lehető legkevesebb gondot és fejtörést kell okozni. A szakvizsga pontosan addig érdekes, amíg véget nem ér.*

Valamit kellene csinálni, de én már nem tudom, mit. Valamit, amiben több az ember, vagy a hőstett, vagy a világmegváltás (pl. elmenni a háborús övezetben lévő kórházakba, vagy állatmenhelyen takarítani, vagy megállítani a klimaváltozást, vagy gyermekek lelki bajain segíteni, vagy regényt írni). De leginkább ezt a szakmát, ha már ez jutott, és úgy ahogy megbékéltem vele az évek során, megszoktuk egymást, a neurológia és én, jó kis kényszerházasság vagyunk**: mindketten tudjuk, hogy a másik sem akarta, és inkább sajnáljuk, mint gyűlöljük egymást. Már nem is akarnék másik szakmát, átállt az agyműködésem ennek a világnak a törvényszerűségeire. 

Csak ne kellene még kötelezően phd-t is csinálni, és mindig csak dolgozni és idegeskedni.

*: az volt egyedül maradandó, ahogyan akkor viselkedtek velünk a kollégáink, meg az az ünneplős vacsora, az katarzis volt és szép emlék maradt
**: sose felejtsétek el, hogy én nem akartam neurológus lenni. Amíg nem jelentkeztem, addig csak simán eszembe sem jutott, aztán az elején még nem tudtam, milyen (de akkor szerettem), aztán nem-és-nem, aztán ez addig tartott, amíg elmúltak az évek. Kb fél éve szeretem és akarom csupán.

Szombat reggeli K.O.

A szombat reggei asthanga ezúttal is "túlélve", háromnapos izomlázamat ismét megalapoztam. :)

A pasi a kapukon belül van

Eddig a hűtőben nem volt sem párizsi sem kolbász sem bacon sem "kamamber". Nemhogy ezek mindegyike egyszerre. És a mustár, ketchup, majonéz... Atyaég. Én a trapista sajtban hiszek, ideális esetben sajtkrémes hamlet-en vagy más ostyaizén, paradicsommal. Ha otthon eszek, ezt eszem. Max. virsli vagy májkrém jöhet néha. Szőlő is van, amit sosem veszek, mert rám rohad. 

És van egy nagy csatánk. Ő a szertehagyott poharaimat viszi ki utánam, én meg lekapcsolom utána a villanyt, mert az nem lehet égve olyan szobában, ahol nincs ember (kivéve: kislámpa, abból bármennyit szabad felkapcsolva hagyni). Amúgy meg mindketten totál rendetlenek vagyunk, nem férnek el a szennyes ruháink a morzsányi panel fürdőszobában.

De azért tegnap például csinált magunknak vacsit, amíg én jógáztam. Igaz, hogy sosem eszek este kilenckor, na de akkor is. Holnap nekem kell vacsorát készíteni. Fél éve nem csinálok otthon a főtt virslinél vagy rántottánál bonyolultabb kaját. Lásd fentebb, "trapista sajt" és lentebb "munka" címszavaknál. 

És amúgy tényleg nem látjuk egymást többet, mint máskor. Ha mégis, akkor valamelyikünk biztos ügyelt, tizenkétórázott, a másikunk meg nem akarna reggel ötkor kelni vagy alvós napja lenne. Na szóval tulajdonképpen valóban semmi nem változott. Csak egyik este azért jó volt, hogy tudtam, hogy otthon van valaki, amikor megyek haza. Ilyen nem volt velem öt éve. Na persze az első szavam az volt, hogy "mért ég a villany a nappaliban és az előszobában, ha a konyhában vagy?" 

Nehéz az anyákkal

Ezt szerettem volna Anyunak megcsinálni a születésnapjára. Rá is készültem, találtam ilyen anyagot, amire lehet keresztszemezni, elolvastam, hogy milyen eszközök kellenek, megkerestem a fonalbolt helyét és nyitvatartását a színváltós fonalnak. Hímzőkeretet Anyutól kértem (tudja, hogy már ezer éve szeretnék megtanulni hímezni, horgolni-kötni és varrni, ebben a sorrendben), mutatott mintákat, adott tanácsot, majd azt mondta, "nagyon szép dolgokat lehet így csinálni, majd meglátod, de az ember egy idő után abbahagyja, mert már nem tudja, mit csináljon egy sokadik terítővel".

Na hát most akkor mi legyen? Örülni fog neki, mert én csináltam? Legyen inkább könyvjelző? Most már nem akarok kitalálni valami teljesen mást, hogy el is olvastam az öltéseket és beszereztem a szükséges eszközök egy részét... Tanácstalan vagyok.

Kubo

Azért ezt egy héttel ezelőtt megnéztük és klassz nagyon.
(Remélem, Karácsonyra kijön DVD-n).

(Nem) normális élet (-e?)

A többszörösen értelmezhető cím a hétvégének szól, amit némi átkeretezés után végül is jól sikerültnek kell nyilvánítanom. Igaz, hogy pénteken este hazaérve abból a hétből, ami november 2-án kezdődött (volt benne azóta egy szombat, amikor délig dolgoztam és egy ügyelős vasárnap végigdolgozott hétfővel, aztán még egy hétköznapi ügyelet végigdolgozott másnappal*), szóval péntek este hétkor hazaérve még volt erőm átöltözni alvósba, és másnap nyolckor tértem magamhoz legközelebb. Igaz, hogy az Ember ideköltözése valóban csak elméleti jelentősségű (hiszen ma reggel már el is ment haza segíteni otthon, majd onnan munkába, majd mire hazajön, én már rég dolgozom). Igaz, hogy Göndörhajú közzétette a kéktúrázós fotóit és én majdnem sírtam, mert mindig erre vágytam, erre a hatalmas luxusra, hogy hátizsákkal kirándulva és turistaházban aludva töltsek el néha egy-egy pár napot, és amikor ezt elpanaszoltam Embernek, rezignáltan megvonta a vállát, hogy "csak azt mondd meg, mikor", és megbeszéltem vele, hogy ha a még meg sem fogant gyermekeink kamaszok lesznek és már a saját barátaikkal töltik az idejüket, és még mindketten élünk, és van lábunk, akkor majd nekilátunk kirándulni. Igaz, hogy ez a mostani a leggazdagabb hétvége variáció, ami kijut nekünk, de végül is...

Szóval végül is volt benne egy tizenhárom órás és egy rövid délutáni alvás (utóbbit nagyon szeretem), két ultrabrutál jógaóra (egy astanga és egy dinamikus erősítő), sok takarítás, közös vacsorafőzés és Dr House nézés, séta a hegyen Anyuval és a Kutyával, aztán nyugis este egyedül (tulajdonképpen nincs bajom az egyedül töltött estékkel, ha nincs belőlük túl sok), fürdéssel, kivasalva a holnapi ruhákat az új vasalóval, amit nem kell annyira nyomni, hogy fájjon a csuklóm, és még mindig csak este 8 óra van és van még legalább két órám tanulgatni valami jót (kár, hogy a tanulni és olvasnivalók listája örök és befejezhetetlen). 

Azt hiszem, van a nyüszögésemben némi Z-generációs önmegvalósítós hiszti, attól tartok, szüleim generációja, a soha meg nem pihenő, önmagukra időt sosem áldozó felnőttek nem sajnálnának halálra. Mégis, ahogy Isolde írta, hogy néha hiányzik a napraforgós fiatalkor, és hogy az élete lírából nemhogy próza, hanem rögtön tennivaló-lista lett.... Az a líra nekem csak ritkán hiányzik, nem akarnék még egyszer idealista szerelmi bánattól ködös szemű húszéves lenni. 

Jól van azért mégis csak minden, csak látnám, hogy a dolgok tényleg szépen rendben haladnak majd, és mindenre jut idő, és a magok, amiket gondozok, majd szépen kihajtanak és növekednek. 

*: A Földszinti Lány rámszólt, hogy menjek korábban haza, mert túl fogom hajtani magam, és ebben igaza is volt**, de azért jöttem rá túl későn, mert szívesen dolgozom, jó ott nekem, ahol most vagyok, ráadásul Helénával majdnem egy helyen. 

Hogy mégsem teljesen normális az életem, azt abból lehet talán lemérni, hogy Helénával mi vagyunk a munkahelyi Bálint-csoportban a helyi nevezetesség, jó kis borzongós horrorfilmek vagyunk az eseteinkkel, amelyeknek a súlyát viszont én alig érzem. Nekem csak Heléna érzelmie jönnek át, vele empatizálok, egyébként egy kicsit távoli minden. Valahogy ez az ügyeletvezetés meg szakorvosság azért csak több felelősség, nem mondom, hogy elviselhetetlen lenne, de azt határozottan érzem, hogy az energiáim kimerülnek a gondolkodásban és döntésben, és érzelmi bevonódásra viszonylag kevés marad. Majd ez is másképp lesz egyszer, a szakmában amúgy is úgy vettem észre, hogy új fejlődünk, mint a gyerek, egyszer a mozgáskoordinációnk tökéletesedik, máskor a fejkörfogatunk lódul meg, és néha úgy nézünk ki, mint egy lapátkezű, gyerektestű, hórihorgas kamasz. Máskor meg éppen kinéztünk valami egységesnek, valami harmonikusnak. Olyankor általában gyorsan jön is valami új feladat, amely egy friss pofáraeséssel lelkesen be is mutatkozik.

Most például nekem a bölcselkedés és nyafogás abbahagyása jön. Helyette egy kis mozgatórendszer németül, ismétlésnek.

**: Ugyanakkor azért sem erőltetema hazamenést, mert otthon is tanulnom kellene vagy cikket olvasni, legfeljebb a jógaórára jutás lehet szempont. Valójában fél éve tudtam legutóbb regényt olvasni. Szakvizsga után egy hétig engedtem magamnak elalvás előtt egy kis színezést. Most már a színezést összevontam a filmnézéssel, amit viszont csak az Emberrel együtt szoktam, és akkor a színezés, a filmnézés és a randi is összevonódik. Nincs idő, nincs, nincs, nincs.

In memoriam Pavlov

Szóval a kajszibarackos-almás-körtés Siónak már örökre szakvizsgára-tanulás íze lesz?

Ez már generációs szakadék?

Nem vagyok sem prűd, sem vallásos, nem járok túl gyakran temetőbe sem; de azért amikor Mindenszentekkor szörnynek és szellemnek öltözött emberek várnak a buszra, akkor tiltakozik bennem valami. Aztán elnézek, elfordulok a gondolataimmal is, mert mi közöm hozzá, de azt hiszem, nem fogom soha elfogadni, hogy valaki bulizni menjen és csontváznak öltözzön, amikor a kis kendős öregnénik elindulnak a temetőbe a "papához", amikor az én párom a tavaly meghalt édesanyja sírjához kíséri ki a könnyező édesapját, amikor emberek, akik életüket feladták, végigdolgozták ezért a tökfaragós generációért, mindannyiunk közös halottjaiért gyújtanak gyergyát.

Nekem ez nehezen elfogadható és nehezen érthető és az is marad. Persze tudom, hogy én is csinálok és gondolok dolgokat, amikkel mások nem értenek egyet, ilyen az élet.
Meg az is lehet, hogy nem nekem van igazam, csak furcsa, hogy egyszerre van csontvázas-szellemes ünnep és halottakra emlékezős ünnep. 

Az én halottjaimat egyébként négy nagyszülőm jelenti (hárman közülük kb tizenöt évvel ezelőtt haltak meg, a nagymamám tavaly), és korábbi kutyáink és egyéb háziállataink. Három évvel ezelőtt ilyenkor írtam egy posztot a halálról és arról, hogy remélem, a családunkban nem lesz semmi baj. Megosztottam egy verset és egy zeneszámot is. Aztán lefeküdtem aludni, abban a tudatban, hogy féléves kemény belgyógyászat gyakorlatom véget ért, hosszú idő óta az első nyugalmasabb hétvégém jön. Evezni is voltam aznap, optimista voltam, kivéve azt az egyetlen, leírt gondolatot. Másnap hajnali telefonhívással kezdődött apám gyomorvérzős (óriásfekély) több hónapos rémtörténete, amit most nem írok le, csak eszembe jutott, hogy milyen kis híja volt annak, hogy ő is a halottak közé kerüljön.