Mai kérdés

Mennyi ruhát kell ahhoz kihúzni a listáról, hogy még egy tankönyv beférjen? Mennyi a minimális mennyiségű ruha* hat hétre? Amúgy kb annyi, mint kettőre (pakoltam már anno fél évre, de akkor vonattal mentem és nem volt súlykorlát), de kell konferencia ruha, valamint pont tavasz-nyár váltás van, így sem viszek rövidnadrágot, sem nyári ruhát** vagy fürdőruhát. Dolgozni és szakvizsgára tanulni megyek és alig várom az ismereteket a fejemben.

De az is a baj, hogy mi van, ha eltűnik a poggyászom? Benne a drága Movement disorders és Neurologie compact és Neuroimmunológia (most ez a soros a tanulásban, a többi meg alap) tankönyvekkel? Ja és kellene a DBS is meg esetleg egyebek, de az már nem olyan fontos. Mi van, ha terrortámadás lesz, és csak a könyveim robbannak fel és én nem?

A regény is nehéz kérdés. Azt vigyem, amit olvasok és szar? Vagy egy újat, ami jónak tűnik, vagy a legvastagabbat vagy a legkisebb súlyút, vagy a legjobb (érdekesség x vastagság)/súly indexűt? Ha elfogy a regényem, honnan szerzek magyar nyelvű könyvet? Ha túl sok magyar nyelvű regényt viszek, hová fognak férni a németek, amiket majd veszek?

Amúgy még nem vagyok összepakolva és nem tudom, hol alszom holnap***, de sebaj.

*: ez is ma esett le, nincs normális ruhám, csak a lelakott szarjaim, amik foszlanak, kihízottak, kopottak, de nincs időm sem kedvem venni, mert amíg dagadt állat vagyok, nem kell ruha (viccesek a szépen öltözködő kövér nők, inkább le kell fogyni), de bakker mégsem mehetek szakadt kelet-európaiként... Összekaptam magam és a szülinapomra kapott H-M utalványt elvertem egy konferenciára is jó fekete blúzra, egy színes, lezser, de alkalomra is tűrhető blúzra, egy fekete pólóra meg egy farmerdzsekire. De most ezeket hová teszem?

**: az a legegyszerűbb és legolcsóbb: turiban kotorni valami bő nyári szoknyát, az bárhol olcsó, viszont a méretemre jó nadrág, kényelmes cipő ritka kincs, vinni kellene (de hálistennek nincs szandálom, és a benti cipőm is szétszakadt, így a tervezett helyükre mehet könyv, de ezeket venni kell majd és ott biztos nagyon drága minden, legalábbis emlékszem 2009-ben, mennyi ideig csak fél szelet sajtot ettem a vacsora egy szelet kenyérhez, mert szétszakadt a cipőm és újat kellett venni, és a legtucatabb is háromszor annyiba került, mint itthon).

***: Az osztályon dolgozó titkárnő foglalt nekem szállást valami apartmant, de nem mondta el a címét, sem semmilyen infót róla, tegnap írtam neki, erre visszaírt, hogy ja, ő most szabadságon van, legközelebb szerdán lesz. Most akkor holnap 17 órakor milyen esélyem lesz megtalálni egy szobát, amikor Odakint az összes hivatalnok hazamegy 16 órakor, vagy legalábbis nem az én problémáimra van igényük.

Mindegy, ha nem oldódik meg, kiveszek egy szobát valahol, szerdán már tuti megtalálom a nőt a konfin. Vagy valami. Apu hívott, kérdezte, megvan-e a szoba (az ember sose meséljen túl sokat a szüleinek), mondtam ne aggódjon, minden rendben zajlik, Anyu szerintem pontosan tudja, hogy fogalmam sincs, hová megyek, de nem mondja Apunak, csak békésen nevet magában a hülyeségemen. Embernek meg aztán végképp nem mondok ilyeneket, bár szerintem Anyu megküzdési taktikáját választaná. A család adaptibilis tagjai már rég megszokták az életvitelemet.

Amúgy minden más oké, van nemzetközi TB-kártyám, adóbevallás, szakvizsga jelentkezés, jelenléti ívek okék, könyvtári könyvet visszavittem, boarding pass is kinyomtatva és még sorolhatnám, hát valami lesz, de ma ettem egy fagyit a lakótelepi kiülős fagyizóban és olyan csodásan és teljesen a sajátomnak, véremnek éreztem ezt a városrészt, a paneleket, amiket először láttam, amikor életemben kivittek az utcára, a lakás minden zugát siratom, a könyveket, a névnapomra kapott plüss pokrócot, amit már nem lesz módom használni, csak egyszer a végtelenül messze június közepén, itt vannak a bögrék, a kis hímzett terítő a nappaliban, a kanapé, a szekrények, szőnyeg, az ágy, mindet én spóroltam össze, évekig, az enyémek, szeretem őket, ezek között biztonságban vagyok. És most elmegyek egy idegen szobába, egy idegen városba, idegen emberek közé.

Amúgy ha jól csinálom, háttérbe szorítom a szociális fóbiámat, akkor nagyon sokat fogok ott tanulni, de minden nap fárasztóbb lesz, mint a legszörnyűbb ügyelet.

Na, pakoljunk kicsit.
Hülye vagyok, tudom, de muszáj valahol levezetnem a szorongásomat.
Most mondjuk lefoglaltam feltételesen egy szobát arra az egy estére, holnap este hatig le lehet mondani ingyen. Igazából rájöttem, hogy nem az a fő baj, hogy a nő szabin van (először úgy értettem, amikor visszaírt, de aztán elemeztem még egyszer), hanem az, hogy este 6-kor már nem tudom elfoglalni a szállást. Viszont csak ilyen repülőgép volt, szóval akkor végül is jó ez így.

Nyafogás reload

Most az a bajom, hogy két nap múlva elrepülök Németországba hat hétre, az elmúlt héten meg Erdélyben voltunk (ami annyira fárasztó volt, hogy a munka sem, viszont nagyon szép volt, majd teszek fel képeket), és most munkamegvonásom van és nem akarok sehová sem repülni. 

Aki ismer, az tudja, hogy minden utazás előtt hisztériát rendezek, le akarom mondani, gyűlölöm az életet és leharapom mindenki fejét, aki arról magyaráz, hogy jó lesz. Nem, nem lesz jó, mert nem alhatok otthon. Nem tudom, mikor lettem ilyen, mert gyermekkoromban még szerettem vándortáborba menni, de aztán annyit ügyeltem, mentőztem stb, hogy az pont kimerítette a kalandok iránti igényemet. A szobám, az ágyam, a mindennek a megszokott helye, az kell, anélkül semmi nem jó. Nagyon kell Hannover, hogy tudjak kicsit tanulni, nyugalomban, este a szakvizsgára is, és borzasztóan várom, hogy megnézhessem a híres kórházat, ahol a napjaimat fogom tölteni, és tanulhassak ott is. De nem lehetne úgy, hogy ne kelljen összecsomagolnom, intézkednem, repülnöm, egy idegen szobát megszoknom, egy idegen környék okozta stresszt elviselnem?

Amúgy most pont szeretem Odabentet, azért, mert az emelet, ahol most voltam, nagyon jó, élmény volt dolgozni, a Főnökömet, a Nővéreket, a Többieket is mind nagyon szerettem. Hát most ennek is vége, és pont amikor jó, akkor van mindig vége. 

De most úgy bemennék ügyelni, végigvizitelni az összes kórtermet, szembekerülni az összes ismert hülye problémával, találkozni az emberekkel, hátha jönne lízis beteg vagy valami jó kis kőkemény differenciál diagnosztikai eset, egy újabb hasi aorta aneurysma ruptura, vagy Wernicke, vagy shub vagy akinetikus krízis, lehessen CT-t kérni, képeket nézegetni, vérnyomásokat rendezni, hozzátartozók elől menekülni, beteget vizsgálni, kórrajzot írni, beszélgetni pár szót, amikor lehet. Jövő héten meg lehetne német gyakorlati hét, felvételes nap, fenyegető határidők miatt rettegnék a másik Főnökömtől, hétvégén meg csinálnám a kutatást, és oda és vissza mennék mindennap a borzalmas tömegközlekedéssel és megfogadnám, hogy holnap már tuti biciklivel jövök. Reggelente a referálón Helénával mosolyognánk egymásra, aztán pár mondatban megbeszélnénk az élet aktuális nehézségeit, elolvasnám a könyvet, amit kölcsönadott, és kifaggatnám arról, amit én adtam neki.  Esténként jógázni járnék, relaxálnék a jin-jógán, a hosszan kitartott pózok közepette faágnap vagy nyíló virágnak képzelném magam, Tündi hatha óráin meg majd kiszakadna a belem és nagyon élvezném. Járnék már evezni is, Luluval készülnénk az idei Budapest-Bajára. Néha este jönne az Ember és néznénk a hülye filmjeit. Egy-két hetente lopnék pár órát Bekecs számára is. 

Tulajdonképpen csodálatosan tökéletes életem volt idáig.