Kilátások fosztóképzővel

Nem kell ahhoz jósnőnek lennem, hogy rájöjjek, hogy a szakvizsga és az arra való tanulás az őrületbe fog hajszolni. Ajánljuk kutatással, absztraktírással, tanulmányi út szervezéssel, tervezett fogyókúrával és cigiről leszokással is. 

Azt hiszem az életemet és önmagamat úgy ahogy van, "lepausolom" egy évre.*

Csak ne lenne olyan érzésem, hogy kétségbeejtően értelmetlen az egész. Kezdem érteni, hogy a mostanában egyre fokozódó fáradtságom, szomorúságom, szorongásom, magánéleti és egzisztenciális válságom nem csak átmeneti vendégeknek fognak bizonyulni. 

De hogy ennek az egész orvoslásnak és depláne a neurológiának mi a jó ég értelme és szerepe van az életemben, annak rombadöntésén kívül, azt lehet, hogy csak a halálos ágyamon fogom megérteni. Ahol majd egyedül leszek, bepelenkázva, napi egyszer tisztába téve, nemlétező vagy engem már régen elhagyott családtagjaimtól nem-körülvéve, azzal az érzéssel, hogy egész életemben semmit nem csináltam, ami vagy hasznos lett volna, vagy örömet okozott volna nekem, csak szívtam mindig és újra, a semmiért.
Néha úgy gyűlölöm Odabentet, hogy semmi mást nem érzek, csak a dühöt, hogy mért alakult ez így. Máskor meg elszalasztom minden szabadulási lehetőségemet, és egyre beljebb csavarodom a pókhálóba.
De azért az arteria cerebri anterior igazán nagyon szép. 

*: tegnap, amikor írtam az Embernek, hogy nagyon fáradt vagyok és ne találkozzunk este, valójában arra gondoltam, hogy tizenegy hónap van szakvizsgáig, ne találkozzunk este. Aztán kiderült, hogy még mindig beteg és nagyon köhög, úgyhogy nem robbant ki szerencsére ez a konfliktus (helyette másik). Soha nem fog elmúlni az a kettősség, hogy én orvos vagyok, engem azért teremtettek és taníttattak, hogy embereket gyógyítsak, és normális körülmények között egy szakvizsgára készülő orvosnak áldozatot kellene bemutatni a Szakma felé, megmutatni, hogy minden erejét, idejét, szeretetét csak a szakmájának szenteli, hogy elnyerhesse a szakvizsgát. Csak az a baj, hogy itt Odabent következetesen azt tanítják nekünk, hogy sem mi, sem a munkánk nem ér és nem használ semmit, minden, amit csinálunk, alap, hogy tökéletes legyen. Például szakvizsgán nem buktatnak meg senkit. De nálunk elvárás és illik ötösre szakvizsgázni, jó hírét kelteni a helynek és a legjobb, ha a vizsgáztató külön elismerően nyilatkozik rólunk a Főnöknek. De ha ez megtörténik, az sem teljesítmény, csak minimum. Ezzel egyet is értek, pont így volt mindig, a kitűnő érettségi és a summa cum laude diploma is minimum volt, csak picit nehéz mindent feláldozni valamiért, amiről azt mondják, hogy semmi, és az ember ilyenkor lázad, és szabadidős programokat szervez.

A párkapcsolat és az orvoslás nehezebb kérdés, mert felmerül, hogy az ember jobban dolgozik, ha van tartós párkapcsolata, és ha ez így van, akkor megengedhető, hogy legyen, de azért nem tudom levetkőzni azt az érzést, hogy egy orvosnőhöz azért nem nagyon méltó az ilyesmi.

De ezeket régen gondoltam, amióta van az Ember, nem annyira gondolom, de egyben azt is gondolom, hogy megbuktam, mint orvos, és az orvoslás nekem már sosem fog semmi örömet hozni, sem én az orvoslásnak.

Mulandóság és öröklét

Amikor Odabent elkezdtem dolgozni, az egyik kedvencem az ottaniak közül a beszédterapeuta volt, aki évtizedek óta vizsgálta és gyógyította a beszédzavaros, főleg stroke-on átesett betegek önkifejező képességét. Mindig csodáltam őt, több vizsgálatot is végignéztem, és néha arról álmodoztam, hogy valami nagy titkos, irodalommal, aggyal, szavakkal kapcsolatos kutatást végzünk majd együtt. A kedvessége is lenyűgözött, a hangszíne, hanglejtése pedig szeretett gimnáziumi magyartanárnőmre emlékeztetett.

Hosszú ideje küzdött súlyos betegséggel, sokáig nyerésre állt, és vesztésre állva is ugyanolyan kedves és precíz maradt. Utána láttam már a vég előtt néhány héttel, zavart volt, kétségbeesett, Helénával terelgettünk vissza a kórterembe ügyeletben, sírt, hogy rendetlenség van, mire fogtuk a kezét és mutattuk, hogy nézze, mindent elpakolunk.

Amikor kiderült, hogy haldoklik, ellógtam a pszichiátria gyakorlatról a hosszú vizit végén. Amikor beértem hozzá, gyertya világított a holtteste mellett, és régi barátja, a pszichológusnő ült mellette könnyes szemmel. Ültem én is egy kicsit. Sápadt volt, sovány, békés. Tényleg, mint aki csak elaludt.

***

Beszédzavar témájú gyakorlathoz keresek anyagot, eszembe jutott, hogy van pár videóm egy aphasiás beteg vizsgálatáról. Végignéztem őket, és csak nézem, nézem, a beszédterapeuta Kolléganőnket a képeken, nyugalmat árasztó, betegre figyelő, bizalmat ébresztő egész valójában. Nézem a videón a dobozát, amit mindig annyira kedveltem, teli izgalmas tárgyakkal (olló, parafadugó, kulcs, kalapács, amiket a betegnek felismerni, rendezgetnie kell), és az élet egyszerre tűnik mulandónak és öröknek.

Kellemeset a hasznossal

Fürdőkádban, nyakig habban, mellettem bögre teával tanulmányozom a mozgatórendszer vizsgálatát angolul (ez az új szívás, eddig csak magyar és német gyakorlatokban segítettem), jegyzetelni, vigyázva, nehogy vizes legyen a könyv, teli elmosódott rózsaszín filcvonalakkal. Az élet szép.

Szép ősz

Megérte hazatekerni, ügyelet után.

Az elmúlt hónap - szabadidő kategória

Nem is tudom, hogyan maradt ki ennyi ideig a blogírás. Holnap dolgozom, így most röviden tudósítók a jó dolgokról, amik szabadidőmben történtek velem, aztán a napokban mesélek a pszichiátria gyakorlatról és egyéb munkahelyi történésekről és világmegváltó gondolatokról. :)

Rákaptunk a társasjátékozásra. Régi álmom, és több alkalommal sikerült 1-2-3 barátot találnunk, akikkel együtt játszhattunk. Vicces a Firkaland, szórakoztató, rajzolgatós játék. A Dragons nevű kártyajáték a kedvencem, durva logikai játék, mindig lefárasztja az agyamat. Múltkor Bangeztünk is, és az Emberrel ma van az 1. évfordulónk. Eddigi tapasztalataim alapján nem tudtam, fog-e rá emlékezni, ezért vettem neki scifi rizikó társasjátékot, arra gondoltam, ha ő nem ad semmit, akkor sem lesz ciki, mert akkor úgy tálalom, hogy "ja, csak vettem magunknak ezt a játékot". De végül kaptam egy cserepes virágot, aminek nem tudom a nevét, és egy kis könyvet szerelmes idézetekkel. Megdicsértem az Embert, elvégre ennél lánynak valóbb ajándékot férfiaggyal nehéz kitalálni (a szülinapomra pulzusmérő órát kaptam). A Rizikót be is izzítottuk, felturbózott változat Holdra szállással, jövőbeli háborúval, nukleáris parancsnokkal és diplomata-kártyákkal. Két órát olvastuk a szabálykönyvet, további két óra alatt lejátszottunk az öt körös játékból két kört, élveztük nagyon, szegény Ember is, 36 óra munka után.

Kb két héttel ezelőtt kirándulni voltunk Bekeccsel Dobogókőn. Annyira boldog voltam, hogy végre kimozdulunk. Úgy volt, hogy jön egy másik nő, akit a FB-ről ismerek és van egy pumija és egy komondora (még sosem láttunk igazi komondort), de aztán elszerveztük a dolgot, és csak hárman mentünk. Bekecs először aggódott, hogy jövünk táskákkal és elvisszük, odafelé nyáladzott a kocsiban, de aztán hamar megértette, hogy ez valamiféle kutyaszórakoztató program, és a továbbiakban szívesen jött velünk. Elindultunk egy ösvényen, ami végetért, ezért megpróbáltunk felmászni a hegyoldalban, ezalkalomból némi véletlen és sajnálatos kutyamancs-taposás is történt, sértődött visítással és békítő sajtdarabkával. Aztán megtaláltuk a Thirring-körutat, ami gyönyörű. 

Ezt a képet csináltam, nagyon szeretem, sokáig nézegettem, olyan szimbolikusnak érzem, a kis mindennapi élet, az Ember helyett akár én is lehetnék rajta. Gyalog felfelé, saját erőből, jobbra a hegyoldal, a fák gyökereivel, balra a szédítő panoráma és a szabad ég. Bekecs meg a Vidámság, Önfeledtség. (Gondolkodtam rajta, hogy feltegyem-e ide ezt a képet, de igazából, aki ez alapján  ráismerhetne az Emberre, az már ránk ismert az eddigi bejegyzésekből).

Bekecs négy hónaposan elérte Vackor súlyát és szerintem a magasságát is. Nagyon szeretem. Anyu folyton morog, hogy jaj, minek hozta el ezt a kutyát, ezt a lázadó, dominánskodó, engedetlen kamaszkölyköt. Akkor felemeltem Bekecset, odatartottam Anyuhoz és elkezdte nyalogatni az arcát (azt amúgy csak velem szokta csinálni), erre Anyu elnevette magát. Anyunak kicsit ilyen néha morgós személyisége van, de nem kell ennek bedőlni. Bekecs már tud ülni, feküdni, lábhoz jönni, visszahozza a labdát, tanul pacsit adni és maradni. Anyunak újra vannak kutyás ismerősei a Folyóparton és a Hegyen; és megint naponta öt órát kutyasétáltat, hetvenéves létére.

Olvastam ezt a könyvet, arról szól, hogy egy férfi bezárva tart egy nőt, meg a gyereküket egy fáskamrában. A kisfiú meséli a mindennapi életüket. Szépséges könyv, majd még írok róla, és akkor meglátjátok, miért az. Olvastam olyat is, hogy "Árvák vonata", az még ennél is jobban tetszett. Megnéztük az "Abszurd alak" című Woody Allen filmet is. Nekem az ő drámái elég hasonlóak, mindig ennek az úri osztálynak a kiüresedettségéről, arról, hogy milyen bűnöket követ el az ember a látszat és a pozíció megtartásáért. De azért az idővel van valamekkora spirituális elmozdulás is a filmjeiben. A Match point és a Vicky Cristina Barcelona után a Blue Jasmine már sokkal árnyaltabb volt, ez a mostani ezzel a belső igazságosztó késztetéssel megint újdonság, bár maga a páros és a helyzet némileg sztereotip. Azért tetszett. 

Plusz egy-két alkalommal sütöttem is, leginkább a vendégeknek. 

***

Luluval rákaptunk a hajnali edzésekre, kb heti egy alkalommal. Legelőször még nem jöttem ki teljesen a szokásos bronchitisemből (de szar volt), de azért eltekertem biciklivel az Edzőhelyre, ahol evezőgépeztem 6000 métert, majd betekertem Odabentre. Aznap kb ez volt az utolsó épkézláb dolog, amit képes voltam csinálni. Azóta nem megyek hajnali edzésre biciklivel. 

De az a biciklizés megérte, mert láttam napfelkelte előtt a Folyót a Hídról.

Dióhéjban ennyi :)