Jó éjszakát!

Erre a dalra vagyok most rákattanva, olyan jó.

Vigasztalódom vele, most azért mert a gyakori kérdéseken olvasgattam pár csecsemő altatós kérdést, és mint kiderült, sok ember szerint úgy kell altatni, hogy az ember leteszi a gyereket, kimegy és becsukja maga után az ajtót. Max 5 percig sír...

Barátnőmnek is ezt tanácsolta a gyermekorvos anyósa.

Én azt hittem, ilyen csak rémmesékben van és ha nem is az együttalvás az alap (ezt én sem így terveztem és semmiképp sem tartom "kötelezőnek" másokra nézve), de mindenhol van esti mese, esti éneklés, ringatás, és bármi is, akkor ér véget, amikor a kisbaba, kisgyerek elaludt.

Eszterkének igaza van abban, hogy a gyermeknevelés sok sebet felszakít, mert óhatatlanul szembesülünk a saját veszteségeinkkel, amiket mi nem kaptunk meg és hiányzik.

Én is észrevettem, hogy rágódom ilyesmin és haragszom sok mindenért Anyura, pedig már ezer éve nem foglalkoztattak hasonló gondolatok, de most mégis szeretnék odamenni hozzá és megölelni.

Az esti mesékért.

(D hogy sírna egy ilyen világban... az én makacs, egyszerre érzékeny és egyszerre akaratos, lassan mosolygó D babám, testközelség, Weöres Sándot versek, altatódalos CD, sólámpa fény helyett egyedül egy szobában egy ágy rácsai mögött a pulzushangot imitáló elemes plüssmaci társaságában. Hogy sírna és aztán hogy hallgatna el benne a bizalom, talán örökre. Mert ő ilyen. Talán más babák mások)

Persze D is van hogy sír, és nem érek oda időben, mert a ház másik végében takarítok. Nem gyakran, de volt rá példa. Régebben a zuhanyzás volt kritikus. A takarításos dolgot megbántam, a zuhanyzást áttettem az elalvása utánra. Nem vagyok én sem úgynevezett "véranya" vagy szuperanya. Ebben az alvásdologban a szándékosság keserít el igazán, az elvszerűség, hogy ezt így KELL.

(Ember nagyon nevet ám rajtam ilyenkor.  Ha elkezdem pedzegetni, hogy un-e és akarna-e szeretőt, és úgy érzi-e, hogy vele nincs törődve, már kérdezi is, hogy "már megint mit olvastál?"

Újabb időhurok

Kéthetente járok most pár alkalommal előadni (nem tudtam kinek átadni egy tárgyat, amit tanítok). Azt hagyjuk is, miféle heroizmus ilyenkor, hogy D kibírja Apjával ezt az összesen 3 órát, hogy milyen idegesek vagyunk mindketten előző naptól kezdve. D anyás csecsemő, alapvetően nincs el mással, és hát én vagyok vele 24 órában, miközben Ember eddig is éjjel-nappal dolgozott, és most a másodállása is stílszerűen másodvirágzásba kezdett. Mindegy is, az előadások részükről eddig jól sikerültek, D végigaludta-nézelődte a gondosan ütemezett autózást és erdei sétát. Nem erről szerettem volna írni.

Hanem hogy átnéztem, javítgattam a holnapi anyagot, amit tavaly április 16-án tartottam. Hétfőn. Előtte szombaton járt nálunk először Anyu. Húslevest főztünk, könnyű öltözékben sétáltunk a végre eljött tavasznak örülve és minden gyönyörű volt. Nekem akkor volt előszőr az az érzésem, hogy mi van ha sikerült.

Hétfőn az előadás közben hasogatott a jobb alhasam, amikor elindultam haza. Hullafáradt voltam, mert éjjel írtam az előadást. A helyi buszt nem volt türelmem kivárni, ezért felsétáltam haza. Közben Ember szinte ugyanakkor végzett kicsit arrébb. Annyival értem előtte haza, hogy elvégezzem a terhességi tesztet. Nem lett volna szabad, mert megszabtam magamnak, hogy mikor tesztelhetek majd, hogy ne legyen folyton negatív. De egyszerűen olyan élő és ragyogó tavaszi délután volt, és annyira kínálkozott a lehetőség, hogy engedtem. És csak néztem, hogy jé, nem csak anekdota, hogy két csík van rajta.

Aztán hazajött Ember, rögtön az orra alá dugtam, és... nem csináltunk semmit. Nahát, mondta, aztán mindenki ment a maga dolgára. Én a mosógép tetejére tettem a tesztet és percenként szaladgáltam ellenőrizni, hogy még mindig olyan-e. Tökéletesen felfoghatatlan volt az egész. Nem éreztem semmit, csak a csodálkozást.

Ember kibontott egy üveg bort és szép zenéket tett be lent a konyhában. Talán várt engem, de én annyira fáradt voltam a sokadik virrasztástól, hogy elaludtam egyszerűen.

Nem is ünnepeltünk soha (Ember erre sem emlékszik, meg egyáltalán arra sem, hogy hogyan tudta meg), nem volt egymásra mosolygás, semmi. Már csak azért sem, hogy ne csalódjunk, ha. Persze ez az én mániám volt. Az én családtagjaim tájékoztatására Anyut kértem meg telefonon. Az Ember a saját apukáját informálta a 12. hét után (így kértem). Nem tudom, ki mit szólt. Nem is érdekelt.

Úgy éreztem, kristállyá vált felettem az égbolt, és bármilyen érintésre darabokra törhet.

***
Holnap megtartom ugyanazt az előadást.
D egy nap híján 3 hónapos lesz holnap. 6,5kg, 62-68-as ruhákat hord. Ma kapta a Neisseria elleni védőoltást. Tengerkék bálna és strand mintás rugdalózóban alszik itt mellettem. Szereti a mondókákat, legjobban, amelyikben sok a ritmus (jambusok, dactilusok). Tud mosolyogni, különleges mosolya van (szerintem), lassú mosoly, ami másodpercek alatt éri el a teljes kiterjedését és kifejező erejét. Akaratos is nagyon. És még nem tudja elengedni a kezével a hajamat.

***
Eltévedtem ebben az időhurokban megint. Nem érzek semmit, ahogy írok, csak csodálkozást. Próbálom megugrani az akadályt, megérteni, szintetizálni az egészet egy Egésszé, de nem megy.
Hogy holnap olyan harmadika lesz, ami tizenhatodika is.
Hogy bár minden április közelebb van az összes áprilishoz, mint bármelyik április bármelyik októberhez, mégis az október is közelebb van az áprilishoz, mint az április tizenötödike a tizenhatodikához. De hol helyezkednek el a rendszerben a májusok, a januárok és a novemberek? És hol van és milyen íven haladt bennük, általuk, rajtuk keresztül az életem, és milyen dinamikával múlik tulajdonképpen, ha az időérzékelésem ennyire nem lineáris. És hogy mért is fontos ez vagy mért is lényegtelen.

Vagy legyen inkább az alvás az első ébredésig. Mert az egész biztosan közel van.