A terhességgel amúgy nem ér véget a borzalmas kérdések sorozata. A "mit csinál a pocaklakó?" és az "egyben vagy még?" után megérkeztek az új kedvencek.
Tadaaam...
1. És van elég tejed? - ezt a FAB (frontális lebeny funkciókat mérő teszt) helyett használom a szociális gátlástalanság felmérésére. Plusz pont jár azért, ha valaki az ismeretségünk ötödik percében tolja (kutyasétáltatós néni), ha valaki mások előtt kérdezi meg (pl családi vacsoránál) vagy ha a kitérő választ követően megismétli és variálja. Bár azt hiszem, az idősebb generáció korában ez szociálisan elfogadottabb lehetett.
2. És jó baba? - nem, holnap viszem is vissza. Ma például fáj a hasa a kis szörnynek, és nem tudok elmozdulni abból a helyzetből, amiben békés. És sír, ha éhes. És zokog, ha egyetlen percre is szem elől téveszt. Ha nincs ölben vagy nincs babakocsival ringatva. És vécézni is szokott. A kolléganőmé amúgy is jobban tetszik, bár az hangosabban ordít. (Irónia végig).
És úgy érzem, jól gondoltam, hogy az anyukák egy része nem lesz jobb, mint a terhes nők. Mert okosak, olyan nagyon. Aki hármat nevelt, úgy tesz, mintha mind a hétmilliárdról tudna csalhatatlanul nyilatkozni. Szóval nem hallgatok senkire, csak akit én kérdeztem meg, szerencsére több olyan is van.
Ma kezdjük a mosipelust, ezzel egyesek szemében már avantgard ősanya lettem. Pedig csak szeretném, hogy éljen a szegény bolygó... Tegnap jött meg a hulladékmentes háztartás kiépítéséről szóló könyv is.
2019. február 23., szombat
2019. február 10., vasárnap
Az én "pocakfotóim"
Egy-két éve viszonylag következetes vagyok a fényképek tekintetében. Nagyjából félévente albumba gyűjtöm őket, így már egész sok sorakozik a polcon. Nagyon szeretem őket, és mindig várom, mikor jön el a következő előhívatás ideje.
Egy hete el is érkezett az augusztus - január között készült képek kiválogatása és emléktárggyá alakítása. Nekem ez a terhességem második fele és az első babás napok időszaka. A pocakfotók, a kismama-fotózás, apa-hasat-puszil, a tükörelőtti szelfik és hasonlók fázisa.
Ehhez képest íme egy tipikus oldal az új albumból:
Mindössze 2 darab kismama fotóm van, egy még az előző albumban nyárról, az ötödik hónap elején, amikor először jutott eszembe, hogy nincs kép rólam, és egy most Karácsonykor, amikor kiderült, hogy az ajándékba kapott babaalbumba képet kérnek az "anyahasában" időszakról.
A többi: Sárfej. Első napja nálunk. Második napja nálunk. Első alkalom, amikor beengedtük a nappaliba. Műtét előtt, műtét után. Sárfej kutyasuliban. Sárfejjel a telken. Sárfejjel a közeli erdőben. Sárfejjel a hóban. Sárfejjel szilveszterezünk. Stb.
Nagyon nevetek, de olyan jellemző is az egész. A terhesség és Sárfej érkezésének emléke, azt hiszem, múlhatatlanul összekapcsolódik bennem, már csak azért is, mert a pozitív terhességi teszt volt egyben a belépő is a kutyás lét felé (váltott műszak és őrültrohanásversengés mellett nem lehetett kutya). A kutyás lét felé, ami a nyugdíjas éveiimig valószínűleg erre az egy, de minden másiknál jobb, a "firstandbest" Sárfejünkre fog korlátozódni, hacsak nem váltok szakmát addigra, mire a gyermeke(i)m már elég nagyok lesznek ahhoz, hogy teljes állásban dolgozzak a város másik felében napi 2-3 túlórával és ügyeletekkel. Ezt még meglátjuk.
Mindenesetre 2019 ősze és decembere számomra egyetlen végtelen nagy sétává olvad össze. Érdekes módon pont ez az, amiről nincs kép, az utcákról, a mindennapjainkról. Ahogy az ember csak a szokatlan, különösen cukit, ünnepit fotózza, elkerüli a célt, hogy az Igazit, az adott éleszakasz ízét-illatát-fényeit-hangjait örökítse meg.
A végtelen nagy sétánk egy dicső korszakkal kezdődött, nyár végén és a gyönyörű meleg indián nyáron, amikor hirtelen erősnek és fárdhatatlannak éreztem magam. Amikor a hegyről lesétáltunk a városka központjába a futtatóba, és amikor még úgy meséltem, hogy "ő még csak egy hete van nálunk", amikor ötkor keltem munka előtt, és még mindenki aludt a házakban, mire elindtultunk, és nagy nehezen tapasztaltam ki, melyik kerítés mögött nem ugatnak (azóta már "kutyatérkép" van a fejemben). Amikor a kutyafuttatóról néha tovább sétáltunk pár buszmegállót meglátogatni az Embert a munkahelyén. Aztán onnan hazasétáltunk. Amikor Sárfej megtanulta, hol szoktunk fagyizni és mindig megállt az ajtajában. Amikor először birkózott más kutyával. Amikor először buszoztunk, hogy Sárfej megtanulja és ölben cipeltem fel a nagy kutyát hathónapos terhesen. Amikor már vigyázni kellett, hogy ne pattanjon fel az első arrajáró buszra. Amikor először buszoztunk azért, mert nagyon kellett pisilnem, és amikor először azért, mert fájt a medencém és fulladtam. Amikor már nem tudtunk lemenni a hegy aljába. Amikor sétáltunk akkor is, amikor állni fél percet sem tudtam vérnyomás-esés és ájulásérzés nélkül (nagyon vérszegény és venacavás voltam).
Sárfej nélkül hónapokkal korábban leestem volna a lábamról plusz három-négy szövődménnyel.
Ragyogó nyári kertek, színessé őszült kertek, didergővé szürkült kertek, hótakaró alatt alvó kertek.
Százszor bejárt utcák, tegnap talált utcák, elszaladt kutya keresése, macskakergetés, tanyára beszökött kutya visszaszerzése, kutyapajtások, bosszantó gazdik, baráttá vált gazdik.
Előbb-utóbb nekiállok egy hosszabb Sárfejes bejegyzésnek. A tézisem megírása után a róla szóló mesekönyv következik.
***
Valójában a sétálós korszak most újrakezdődik, a különbség az lesz, hogy D babakocsiban vagy kendőben tart velünk, és hogy tavasz lesz ezúttal. Elképzelhetetlenül furcsa, hogy egy évvel ezelőtt még lényegében egyikük sem létezett (D csak álom volt, Sárfej pedig egy a számolatlan és ismeretlen nyomortanyai kutyák közül).
Hát így lett az én kismama-albumom Sárfej albuma.
2019. február 3., vasárnap
30.
Nagyon furcsa ez, úgy írni a következő bejegyzést, hogy D már 30 napos... Miközben legfeljebb néhány napnak tűnik, vagy inkább a hagyományos kategóriákba nem illeszthető bele az eltelt idő.
A legutóbbi posztomat követte még 1-2 terhes nap, utána az orvosommal való konfliktus és emiatti szorongás vagy inkább rettegés után a szülés, ami császár lett egy rövid és sikertelen indítási kísérlet után, és borzalmas élmény volt az elejétől a végéig. Az, hogy a szülésznő és a műtéti személyzet mennyire kedvesen viselt el (pedig nem lehetett könnyű), csak egy picit tette elviselhetőbbé az egészet. Mentségemre szolgál, hogy a császár is kínlódás volt, alig tudták kinyomni-kiráncigálni a szegény kis óriásomat.
Én végig, ha gondolkoztam, arra gondoltam, hogy ez nem lehet így, ez nem lehet ennyire rossz, béna, félresikerült, fájdalmas, megalázó, szomorú, katarzis nélküli. Nem kaptam meg a babát az aranyórára, mert csak légúti leszívás után sírt fel és meg akarták figyelni, így a császár őrzőben feküdtem egyedül (Ember hazament a Sárfejhez, meg intézni az otthoni dolgokat). Hogy a műtéti érzéstelenítés miatt nem mozogtam a lábam, csak fokozta a helyzetem bizarr voltát.
Aztán váratlanul valaki megjelent a bepólyázott gyermekemmel a karjában, a teljes nevét mondta, úgy kereste az anyukáját (ezen a teljes néven, hogy létezik, amit mondogattam néha a terhesség alatt, hogy le van írva egy zárójelentésen, hogy ezt kell mondani a csípőszűrésre időpontot kérve, hogy a taj-kártya ezzel a névvel ott van az irataim között, nem tudtam később sem elégszer meglepődni), szóval behozták és letették mellém, azzal, hogy sírdogál folyton.
Felkészültem lelkileg korábban arra, amit sokan írnak, hogy nincs a várt szerelem-első-látásra, hogy nem öt perc alatt jön a rózsaszín anyai köd, bármennyire is várták a babát. Ismerem az ambivalens magamat, számítottam mindenre az első találkozásokkor. De az én gyerekem, ahogy ott behozták, annyira feltűnően és meghatóan meg volt zavarodva, és egyszerűen pontosan az volt az arcára írva, amit én éreztem: "nem lehet ennyire szar, egyszerűen nem lehet", hogy mégis szerelem lett első látásra, még ha nem is bírtam oldalra fordulni, sem felülni nem volt szabad, így a sírdogálás folytatódott és pár perc múlva el is vitték.
Az érzéstelenítés elmúlta után (kb hét órán át tartott) aztán talpra ugrasztottak, elkísértek zuhanyozni, aztán felsétáltunk a másik osztályra, ahol egy protekciós egyágyas szobát kaptam (bár nem kértem, de azért nagyon kedves dolog volt), ahol letették a bőröndömet, jóéjszakát kívántak, és ezzel elkezdődött a két és fél napos túlélőtáborom, egy emelettel fejjebb, mint az újszülött osztály és a többi kisbabás anyuka. Ennek keretében először is fel kellett emelnem a teli bőröndöt a székre, hogy ki tudjak pakolni, kipakoltam, majd "rohantam" a fájdalomtól még kétrét görnyedve lefelé, mert estére még elvihettem D-t pár órára (aztán másnap hajnaltól adták ki végleg), és este kilenc felé ott álltam a szoba közepém az első újszülöttel, akit valaha a kezembe fogtam.
Aztán még volt mindenféle kalandunk, jó is rossz is, maradjunk csak annyiban, hogy amikor hazaérve azt tapasztaltam, hogy Ember itt van és ha kell, a kezembe ad dolgokat, sőt még a majdnem 4,5 kilós babát is megfogja, amíg ülőből álló helyzetbe kínlódom magam, akkor úgy éreztem, ez itt a hatcsillagos kánaán. Másnap már kutyát sétáltattam, következő naptól csinálgattam szépen a házimunkát.
Volt még egy pár napos harc a szoptatásért, mondjuk ezzel kapcsolatban jobb lett volna kicsit több és adekvátabb segítséget kapni a kórházban, mert így eléggé hátrányos helyzetből indultunk, de aztán ennek is vége lett, és most nem is szeretnék rá kitérni.
***
A gyermekágy eleje vicces állapot. Depresszióra számítottam, ehelyett valami buta érzelgős állapotba kerültem, nem tudom, hogy a hormonoktól vagy ez a kórházi állapot velejárója, mert az ősszel is ez volt pár napig, amikor hazajöttem. A kórházban az emberi méltóságunk és önazonosságunk sérülése olyan, mint a mikorműanyag. Jó esetben. Nem egy nylonzacskó, amit lenyelünk és belehalunk, nem is egy szívószál, ami belekövesedik az orrunkba, mint a szegény teknőcnek, hanem valami apró, mindenhonnan szivárgó kis méreg, amitől én nagyon utálok beteg és hozzátartozó is lenni ebben a mi rendszerünkben, aminek hiába dolgozom a másik oldalán és tudom, milyen fáradt, túlterhelt stb az ember. Igazából nem történt semmi, nem lett más az életem attól, hogy a nővér megjegyzést tett, amiért az első este kapott 4 tabletta paracetamolt (a kezembe adták, hogy szedjem), elfogyasztottam 4 óránként, és az utolsó után 6 órával elmentem kérni még egyet. "4 óránként szedte? Nem tegnap volt a műtét?..." - de azért nem jó érzés. 4 óránként szedtem, mert ki kellett egyedül pakolnom, mert aludnom kellett éjjel, hogy hajnalban el tudjak menni a babámért, mert öt perc alatt tudtam átfordulni egyik oldalamról a másikra, mert rendben kellett tartani a szobámat, mert fel kellett állni, le kellett ülni, helyezkedni, szoptatni tanulni egy nagy súlyú újszülöttel a kezemben, mert amikor elhelyezkedtem és kiderült, hogy a cumisüveget egy méterrel arrébb hagytam, akkor elölről kellett kezdeni, és mert egyedül voltam egy kórteremben és mindkét nap kb 2-3 órát volt látogatóm (Ember, de egyszerre jött az Anyukámmal és a Nővéremmel, tehát ő sem tudott segíteni, mert menni kellett kiülni az ebédlőbe és társalogni, miközben semmi másra nem vágytam végig, csak az Ember társaságára, de hát otthon sincs háromfős cselédszemélyzet meg hólapátoló brigád).
Ugyanakkor egy másik nővérke meg nagyon kedves volt(és nem haragudott meg, amikor szóltam neki késő este, hogy a nappalosok nem adták meg a clexane-omat). És a szuper altatóorvos pedig valódi, őszinte érdeklődéssel és szeretettel látogatott meg minden nap.
***
Szóval jött az érzelgős periódus, ami abban nyilvánult meg, hogy mindenen elsírtam magam. Példák:
- Már nincs a hasamban a baba (ezen kis belegondolás után most is tudnék sírni). Nagyon érdekes élmény, mint az amputációs fantomfájdalom, amikor keresem magamban és nincs. Ez csak pár napig tartott, amikor rendszeresen váratlanul megrémültem, hogy már mennyi ideje nem mozog a magzat, miközben éppen mondjuk szoptattam. A császár őrzőben ahogy hirtelen kétségbeestem, hogy már túl sok ideje fekszem hanyatt, így nincs jó keringése a babának. Megörülés egy-egy hasizom megrándulásának vagy bélmozdulatnak. Aztán megnyugvás, hogy már kint van a baba. Aztán sírás, hogy már kint van.
- Hogy Ember milyen aranyos, és mennyire szörnyű lesz, ha egyszer meghal. Azon merengés, hogy valóban, mennyit jelent egy kapcsolatban az a tényező, hogy tanúi vagyunk egymás életének, hogy a cicás pokróc, vagy a kék babakád, vagy az öreg hólapát vagy a világítós nyakörv, vagy minden egyes kis tárgy vagy perc soha senki mással nem lesz közös, és ahogy múlik az idő, lassan más sincs a fejemben, mint olyan tárgyak és percek, amik akárki mással megoszthatatlanok.
- Hogy Sárfej milyen aranyos. Hogy ez az a rét, ahol fociztunk még a szülés előtt kétnappal, jó aktívan, hogy hátha beindul. Hogy tulajdonképpen mennyire irreálisan szép volt ez a tél a hóeséssel, a nagy sétákkal, a Karácsonnyal, és hogy ennek vége van és soha nem lesz többet.
- Hogy miközben írtam a babanaplót meg a babaalbumot, arra gondoltam, hogy ezeket D-re hagyom, és megkapja majd egy dobozban, ha meghalok. És ez tényleg extrém fura gondolat volt, így találkozni a transzcendenssel, és arra jutottam, hogy a gyerek valamit valóban rögtön megváltoztat az emberben, mert ezzel a fajta átélésével még sosem találkoztam a saját mulandóságomnak és az úgymond továbbélésnek a még pár napos gyermekem későbbi életében, és főleg nem gondoltam volna, hogy ez nem is rossz érzés. Most látom, hogy hasonlót már írtam a legutóbbi posztban is, szóval ez nem teljesen új, csak újra előkerült élmény volt.
- Hogy már nem vagyok a kórházban. Ezen annyiszor sírtam, ahányszor eszembe jutott.
- Azon, hogy Paff a dalban tizennégy szemmel sír (ezen azért korábban is rendre pityeregtem). Pedig kemény csaj vagyok.
***
Aztán elmúlt ez is, és azóta még sokminden történt, egy részük humoros vagy legalábbis némi öniróniával nevetni is lehet rajta.
Mindjárt vége a gyermekágynak, és még nem tudom, hogy a szemeszterre elvállalt néhány oktatást hogy fogom megoldani, meg a kutyasulit. És azt sem tudom, mikor írom meg a cikket, aminek az adattáblája már megvan, és elemeztem, elkészítettem a legfontosabb táblázatokat, és a fejemben a fonalat, amire felfűzöm, csak az idő kellene rá és a nekiülés.
To be continued.
A legutóbbi posztomat követte még 1-2 terhes nap, utána az orvosommal való konfliktus és emiatti szorongás vagy inkább rettegés után a szülés, ami császár lett egy rövid és sikertelen indítási kísérlet után, és borzalmas élmény volt az elejétől a végéig. Az, hogy a szülésznő és a műtéti személyzet mennyire kedvesen viselt el (pedig nem lehetett könnyű), csak egy picit tette elviselhetőbbé az egészet. Mentségemre szolgál, hogy a császár is kínlódás volt, alig tudták kinyomni-kiráncigálni a szegény kis óriásomat.
Én végig, ha gondolkoztam, arra gondoltam, hogy ez nem lehet így, ez nem lehet ennyire rossz, béna, félresikerült, fájdalmas, megalázó, szomorú, katarzis nélküli. Nem kaptam meg a babát az aranyórára, mert csak légúti leszívás után sírt fel és meg akarták figyelni, így a császár őrzőben feküdtem egyedül (Ember hazament a Sárfejhez, meg intézni az otthoni dolgokat). Hogy a műtéti érzéstelenítés miatt nem mozogtam a lábam, csak fokozta a helyzetem bizarr voltát.
Aztán váratlanul valaki megjelent a bepólyázott gyermekemmel a karjában, a teljes nevét mondta, úgy kereste az anyukáját (ezen a teljes néven, hogy létezik, amit mondogattam néha a terhesség alatt, hogy le van írva egy zárójelentésen, hogy ezt kell mondani a csípőszűrésre időpontot kérve, hogy a taj-kártya ezzel a névvel ott van az irataim között, nem tudtam később sem elégszer meglepődni), szóval behozták és letették mellém, azzal, hogy sírdogál folyton.
Felkészültem lelkileg korábban arra, amit sokan írnak, hogy nincs a várt szerelem-első-látásra, hogy nem öt perc alatt jön a rózsaszín anyai köd, bármennyire is várták a babát. Ismerem az ambivalens magamat, számítottam mindenre az első találkozásokkor. De az én gyerekem, ahogy ott behozták, annyira feltűnően és meghatóan meg volt zavarodva, és egyszerűen pontosan az volt az arcára írva, amit én éreztem: "nem lehet ennyire szar, egyszerűen nem lehet", hogy mégis szerelem lett első látásra, még ha nem is bírtam oldalra fordulni, sem felülni nem volt szabad, így a sírdogálás folytatódott és pár perc múlva el is vitték.
Az érzéstelenítés elmúlta után (kb hét órán át tartott) aztán talpra ugrasztottak, elkísértek zuhanyozni, aztán felsétáltunk a másik osztályra, ahol egy protekciós egyágyas szobát kaptam (bár nem kértem, de azért nagyon kedves dolog volt), ahol letették a bőröndömet, jóéjszakát kívántak, és ezzel elkezdődött a két és fél napos túlélőtáborom, egy emelettel fejjebb, mint az újszülött osztály és a többi kisbabás anyuka. Ennek keretében először is fel kellett emelnem a teli bőröndöt a székre, hogy ki tudjak pakolni, kipakoltam, majd "rohantam" a fájdalomtól még kétrét görnyedve lefelé, mert estére még elvihettem D-t pár órára (aztán másnap hajnaltól adták ki végleg), és este kilenc felé ott álltam a szoba közepém az első újszülöttel, akit valaha a kezembe fogtam.
Aztán még volt mindenféle kalandunk, jó is rossz is, maradjunk csak annyiban, hogy amikor hazaérve azt tapasztaltam, hogy Ember itt van és ha kell, a kezembe ad dolgokat, sőt még a majdnem 4,5 kilós babát is megfogja, amíg ülőből álló helyzetbe kínlódom magam, akkor úgy éreztem, ez itt a hatcsillagos kánaán. Másnap már kutyát sétáltattam, következő naptól csinálgattam szépen a házimunkát.
Volt még egy pár napos harc a szoptatásért, mondjuk ezzel kapcsolatban jobb lett volna kicsit több és adekvátabb segítséget kapni a kórházban, mert így eléggé hátrányos helyzetből indultunk, de aztán ennek is vége lett, és most nem is szeretnék rá kitérni.
***
A gyermekágy eleje vicces állapot. Depresszióra számítottam, ehelyett valami buta érzelgős állapotba kerültem, nem tudom, hogy a hormonoktól vagy ez a kórházi állapot velejárója, mert az ősszel is ez volt pár napig, amikor hazajöttem. A kórházban az emberi méltóságunk és önazonosságunk sérülése olyan, mint a mikorműanyag. Jó esetben. Nem egy nylonzacskó, amit lenyelünk és belehalunk, nem is egy szívószál, ami belekövesedik az orrunkba, mint a szegény teknőcnek, hanem valami apró, mindenhonnan szivárgó kis méreg, amitől én nagyon utálok beteg és hozzátartozó is lenni ebben a mi rendszerünkben, aminek hiába dolgozom a másik oldalán és tudom, milyen fáradt, túlterhelt stb az ember. Igazából nem történt semmi, nem lett más az életem attól, hogy a nővér megjegyzést tett, amiért az első este kapott 4 tabletta paracetamolt (a kezembe adták, hogy szedjem), elfogyasztottam 4 óránként, és az utolsó után 6 órával elmentem kérni még egyet. "4 óránként szedte? Nem tegnap volt a műtét?..." - de azért nem jó érzés. 4 óránként szedtem, mert ki kellett egyedül pakolnom, mert aludnom kellett éjjel, hogy hajnalban el tudjak menni a babámért, mert öt perc alatt tudtam átfordulni egyik oldalamról a másikra, mert rendben kellett tartani a szobámat, mert fel kellett állni, le kellett ülni, helyezkedni, szoptatni tanulni egy nagy súlyú újszülöttel a kezemben, mert amikor elhelyezkedtem és kiderült, hogy a cumisüveget egy méterrel arrébb hagytam, akkor elölről kellett kezdeni, és mert egyedül voltam egy kórteremben és mindkét nap kb 2-3 órát volt látogatóm (Ember, de egyszerre jött az Anyukámmal és a Nővéremmel, tehát ő sem tudott segíteni, mert menni kellett kiülni az ebédlőbe és társalogni, miközben semmi másra nem vágytam végig, csak az Ember társaságára, de hát otthon sincs háromfős cselédszemélyzet meg hólapátoló brigád).
Ugyanakkor egy másik nővérke meg nagyon kedves volt
***
Szóval jött az érzelgős periódus, ami abban nyilvánult meg, hogy mindenen elsírtam magam. Példák:
- Már nincs a hasamban a baba (ezen kis belegondolás után most is tudnék sírni). Nagyon érdekes élmény, mint az amputációs fantomfájdalom, amikor keresem magamban és nincs. Ez csak pár napig tartott, amikor rendszeresen váratlanul megrémültem, hogy már mennyi ideje nem mozog a magzat, miközben éppen mondjuk szoptattam. A császár őrzőben ahogy hirtelen kétségbeestem, hogy már túl sok ideje fekszem hanyatt, így nincs jó keringése a babának. Megörülés egy-egy hasizom megrándulásának vagy bélmozdulatnak. Aztán megnyugvás, hogy már kint van a baba. Aztán sírás, hogy már kint van.
- Hogy Ember milyen aranyos, és mennyire szörnyű lesz, ha egyszer meghal. Azon merengés, hogy valóban, mennyit jelent egy kapcsolatban az a tényező, hogy tanúi vagyunk egymás életének, hogy a cicás pokróc, vagy a kék babakád, vagy az öreg hólapát vagy a világítós nyakörv, vagy minden egyes kis tárgy vagy perc soha senki mással nem lesz közös, és ahogy múlik az idő, lassan más sincs a fejemben, mint olyan tárgyak és percek, amik akárki mással megoszthatatlanok.
- Hogy Sárfej milyen aranyos. Hogy ez az a rét, ahol fociztunk még a szülés előtt kétnappal, jó aktívan, hogy hátha beindul. Hogy tulajdonképpen mennyire irreálisan szép volt ez a tél a hóeséssel, a nagy sétákkal, a Karácsonnyal, és hogy ennek vége van és soha nem lesz többet.
- Hogy miközben írtam a babanaplót meg a babaalbumot, arra gondoltam, hogy ezeket D-re hagyom, és megkapja majd egy dobozban, ha meghalok. És ez tényleg extrém fura gondolat volt, így találkozni a transzcendenssel, és arra jutottam, hogy a gyerek valamit valóban rögtön megváltoztat az emberben, mert ezzel a fajta átélésével még sosem találkoztam a saját mulandóságomnak és az úgymond továbbélésnek a még pár napos gyermekem későbbi életében, és főleg nem gondoltam volna, hogy ez nem is rossz érzés. Most látom, hogy hasonlót már írtam a legutóbbi posztban is, szóval ez nem teljesen új, csak újra előkerült élmény volt.
- Hogy már nem vagyok a kórházban. Ezen annyiszor sírtam, ahányszor eszembe jutott.
- Azon, hogy Paff a dalban tizennégy szemmel sír (ezen azért korábban is rendre pityeregtem). Pedig kemény csaj vagyok.
***
Aztán elmúlt ez is, és azóta még sokminden történt, egy részük humoros vagy legalábbis némi öniróniával nevetni is lehet rajta.
Mindjárt vége a gyermekágynak, és még nem tudom, hogy a szemeszterre elvállalt néhány oktatást hogy fogom megoldani, meg a kutyasulit. És azt sem tudom, mikor írom meg a cikket, aminek az adattáblája már megvan, és elemeztem, elkészítettem a legfontosabb táblázatokat, és a fejemben a fonalat, amire felfűzöm, csak az idő kellene rá és a nekiülés.
To be continued.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)