Ez igy egy része a terhesség körüli furcsa kommunikációnak (erről még sokat lesz szó). Nevezzük "áldott teher" syndromának. Lényege, hogy minden baj és panasz normális, örülni kell, mert ez része a csodálatos gyerekvállalásnak.
Nekünk augusztus végén jött a kutyus, napi két séta jár neki, az első hetekben sokszor órákra elkalandoztam vele nagy gazdi-boldogságomban. Mintha nem lennék terhes, lelkesen másztam a lépcsőkön (hegyen lakunk), nem éreztem semmit. Akkor még dolgoztam, minden nap ötkor keltem, hogy még el tudjam vinni a kutyust. Hétvégente kutyaiskolába jártunk. A combjaim, arcom, karom, felsőtestem vékonyabbak lettek, jobb kondim volt, mint valaha.
Azelőtt munkadroid is voltam. Dolgoztam korábban 36 órákat, nem mentem haza soha ügyelet után. Rohantam vissza konzíliumból trombolizálni ügyeletben. Dolgoztam hörghuruttal lázasan, nyelésképtelenül nyelvmandula gyulladással stb. Az ismerőseim többsége úgy mond, kemény gyereknek tartott. Nekem sose kellett magyarázni, hogy ha valaha kicsúszott a számon, hogy rosszul vagyok, hogy nem bírok valamit, akkor az nagyon is úgy van.
Szinte napra pontosan akkor, amikor a harmasik trimeszter kezdődött, egyszer csak a felét bírtam annak, amit korábban. Kezdetben a medence csontok fájdalma miatt (lazulnak ilyenkor az ízületek). Már itt elakadtam, mert az ismerőseim egy része kapásból döbbenten nézett, hogy ez meg milyen panasz (Anyukám is). Szerencsére találtam másokat, akiknek volt ilyen, hasonló élményekről számoltak be és kiderült, hogy ez normális és semmit nem lehet vele tenni.
Tudomásul is vettem. Először elől fájt a symphisis-nél, ez azzal járt, hogy ha ülésből felálltam, akkor egy darabig nem tudtam kiegyenesedni és pár percig sántán és kapaszkodva jártam. Nappal ez további problémát nem okozott. Éjjel pokolszar volt a lépcsőkorlátba kapaszkodva húzni magamat a mosdó felé. Utána átvándorolt háta az ülőcsontomhoz, az minden lépésnél fájt, csak nagyon ritkán lehetett rendesen kimozgatni. Éjjel manőverezni kellett, hogy egyáltalán, bárhogy testhelyzetet tudjak változtatni. A terhestornán hirtelen én lettem a gyenge láncszem. Akinek Panasza Van. És Nem Mosolyog Hozzá. Igaz, elláttam közben a háztartásomat a szinteltolásos házban, bkv-ztem napi 2,5 órát, vittem a kutyát, akkor is ha a hátára támaszkodva álltam fel néha, miután lehajoltam hozzá. Dolgoztam még akkor.
Ígérték, ha kellően kilazulnak a dolgok, elmúlik ez a panasz. Néhány hét alatt tényleg elmúlt. Akkor jött a szédelgés. Nem tudom visszaidézni, mikor. Az első talán az a varrásóra, amikor ahányszor fel kellett álljak vasalni, minden alkalommal jött a gyengeség, lesápadás, ájulásérzés. Utána ez állandósult, kezdetben csak délelőttönként, aztán annyira, hogy gyakorlatilag semennyit nem tudok állni, ülve főzök, ha valaki állva beszélget velem, egy helyben járok. Olyan esetben, amikor nincs elég lehetőség ficeregni, tartós ülésnél is produkálom a panaszokat (első és utolsó harmadik trimeszteri mozizásnál derült ez ki). A séta királyul megy, az izompumpa jót tesz a preloadnak.
Utána a harmadik trimeszteri ultrahangon rosszul lettem. Akkor világossá vált, hogy a vérszegénységen kívül (ami súlyosabb mint lehetne) vena cava kompresszióm is van. Okés. Akármilyen közegben ez továbbra is az "áldott teher" kategóriába esett. Ezért disszimuláltam tovább (amúgy is szoktam). Akkor már nem dolgoztam, tehát nekiestünk a maradék felújításnak.
A múlt héten fogorvoshoz mentem, persze nem ültem le a járműveken (kicsit szégyenlem magam emiatt a terhes has miatt (konkrétan az emberektől is rettegek, amióta látszik, de majd írok erről is), ezért igyekszem a járműveken rögtön mindenkinek hátat fordítani, hogy nehogy megszólítsanak, ha egyik lábamról a másikra nehezedek, akkor elég jól szoktam bírni pár megállót). A fogorvosi székben persze elment a keringésem, már nem láttam, amikor kifektettek balra és magamhoz tértem. Utána azért kibírtam a tömést. Hazafelé elintéztem a karácsonyi bevásárlás nagy részét. Addigra már természetesnek tartottam, hogy nem tudok állni, a könyvesboltban mindig összeszedtem pár könyvet, amíg még nem voltam nagyon rosszul, gyorsan leültem az ottani fotelbe, megnéztem őket, aztán visszavittem). A pénztárnál állás már rég óta nehéz, de végül megvolt minden, elindultam haza két teli szatyorral.
A metrópótlón nem tudtam leülni, mert volt hely, de valaki úgy állt, hogy nem fértem oda, és nem mertem neki szólni. A többi ember meg látta, hogy egy üres helytől egy méterre állok. A többi 3 járművön már volt hely. Így is alig éltem, émelyegtem, mire hazaértem, de ezt megszoktam, és nem akartam én lenni mindig a gyenge láncszem. Otthon az Ember és az apukája a vizünket szerelték, rájöttem, hogy Ember egész nap nem evett semmit, így az alig-várom-hogy-pihenjek helyett főzés lett persze.
Mivel csütörtökön szerelés volt és én sem voltam otthon, péntekre maradt a takarítás. Ember dolgozott, úgyhogy megcsinálgattam a szokásos dózist (kutyaséta, kutyaetetés, bevásárlás, kis rendrakás, szellőztetés (az is szar, mert két plusz kört jelent a lépcsőkön), nagy rendrakás, főzés estére, kutyaséta). Éjjel persze nem tudtam aludni (ez egy új tünet, pár hete tart, kettől előtt nem alszom el, zsibbadnak a lábaim, mozgáskényszerem van, egy percenként meg kell fordulni). Általában hétkor csörög a vekkerem, de aznap kivételesen be kellett menjek 8-ra a munkahelyemre, ezért ötkor keltem. Ráadásul még a szokottnál is kevesebbet aludtam (kb egy órát), mert egész nap alig éreztem magzatmozgást és aggódtam. Reggel elrohantam kutyát sétáltatni, mivel késésben voltam, éhgyomorral, taxival mentem be. Persze, hogy rosszul lettem a taxiban (ki kellett szállnom, félájultan, és egy kerítésbe kapaszkodva öklendeztem (utána a taxis egész úton hányós anekdotákat mesélt).
Ezért benéztem oda, ahol szülni fogok, ott gondolták, csinálnak egy ultrahangot, az rossz ötlet volt, majdnem-ájulás és masszív hányás lett belőle (a hátrafektetés miatt). Ezek után CTG-re tettek, ahol amikor hanyatt fordultam, egy pillanatra leesett a magzat pulzusa. Az vicces volt, feküdtem békésen, totál meglassult aggyal, a cuccokkal a hasamon, az oldalekvésből félig középre fordultam, mert üzenetet írtam, mire öten beszaladtak és rámkiáltot valamelyikük, hogy forduljak azonnal oldalra. Elkezdtek sürgős császárral fenyegetni, de aztán kaptam infúziót és nem volt több ilyen (igen, nem iszom és eszem eleget, alkatilag sosem vagyok szomjas, és amióta terhes vagyok, nem vagyok kajás se, a harmadik trimeszterben ráadásul már mennyiségek se mennek). Viszont ott tartottak három napra. Kórházi napokról még írok, lényeg, hogy minden rendben volt, majdnem megbolondultam az unalomtól, de végül hazaengedtek.
Meglátogatott bent az orvosom, mondtam, hogy még sokkal gyengébb vagyok, szerencsére azt mondta, hogy "na ezért nem szabad a terhes nőket lefektetni, amíg nem muszáj, mert többet nem tudnak kikelni az ágyból". Ez megnyugtatott és úgy vettem, hogy mindent csinálhatok továbbra is, csak nincs bűntudatom a pihenőktől és tömöm magamban a kaját meg az innivalót és nem iszom úgy kávét, hogy ne pótoljak plusz folyadékot. Így most csak a szokásos gyengeség és ájulásérzés van.
Tegnap volt vendégség, szerintem az utolsó, amit én adtam, belenyugodtam, hogy nehéz több fogásos menüt gyártani hat főre, csak hát nehéz belenyugodni, mert az egymillió órában végigdolgozott hét évem után most élhetnék úgy, mint egy ember, mint valaki, aki normális, hétvégén hétvégéje van és az anyukája szülinapján vendégséget rendez.
Végül szokatlanul jó volt a buli, csak totálisan kimerültem. Az biztos, hogy most pihenek egy kicsit (vagyis a cikkemhez nézegetem az adattáblámat), de hát Ember már jön, hogy szereljük össze a kiságyat (és igaza van), ott a hűtőn a teendőp lista, csinálják a pincében a csövek bedobozolását a mesteremberek, és hiába főztem le a kávét és tettem ki csészékkel, nassolnivalóval, én azért azt tanultam, hogy az asszony nem lustulhat ilyen helyzetben.
Szóval nehéz és még nehezebb lesz majd. Ma megyek a tornára és el kell majd mesélni a kórházat és már előre félek, hogy a sok vadalma módjára mosolygó nagyhasú nőszemély között már megint én leszek a nagyhasú nőszemély, akinek nem minden rózsaszín (a legrózsaszínebb pedig, ami nem, hiszen ez az "áldott teher"...) Miközben én amúgy jól vagyok a rosszal is, ha békén hagynak, úgy érzem, a bajaimat reális mértékű szenvedéssel viselem és a reakcióim adekvátak, tűrhető kedvem van most már egy-két hete.
Kicsit megnyugtat, hogy ekkkora elefáni a magzatom, három hétten nagyobbra mérték, mint amennyi, így talán nem bennem van a hiba, hogy minden bajom is hetekkel korábban jött. A 162 centimhez (alkatilag mélyen álló rekeszemhez, magas csípőcsontjaimhoz) a 35 hetesen 3,5 kilósra mért lénytől talán jogosan haldoklik a vénás rendszerem és a vitálkapacitásom kritikus csökkenése is megbocsátható, ha egyszer a szegycsontom közepénél már a fundus van.
Na de akkor adattáblázok, ha már ezzel az alibivel vonultam el az eseményektől.
