Underground

Kezdek eljutni a depressziónak abba a fázisába, amikor az ember a kamaszkori önsajnáló számait hallgatja mélységes és keserű élvezettel.

Egy példa:

De amúgy nincs semmi vész, csak a fáradtság, meg az, hogy néha úgy érzem, kihasználnak, és nem egyértelmű számomra, hogy a több munkáért több megbecsülés jár; hogy kiabál velem az autóvezető oktató, hogy a társamat jobban érdekli az, hogy hány centiméterre lesz a konnektor a faltól a konyhába, mint a kapcsolatunk, miközben cserben hagyom a társamat a konnektorok, a fali csempe színe és hasonlók iránti halálos közönyömmel és azzal, hogy egy hónapig nem láttam a leendő otthonunkat, mert folyton dolgoztam, és a munkások szerintem már valami anekdotikus lénynek tartottak, meg az, hogy nem vagyok elég és elég jó semmire, vagy csak simán nem bírom, egyszerűen nem bírom a dolgokat, de nem baj, majd elmúlik ez a nehéz időszak, amit azzal tetőztem, amikor közöltem az Emberrel, hogy ő a másodállásom... Ezt azért tettem, mert felháborított, hogy hozzám szólt az autóban, amivel egyszer eljött értem. Felháborított, mert nekem a munkaidő lejárt pillanatáig tart ki a szociális kapacitásom, és az alapvető elvárásom, hogy a munkanap végétől a következő munkanap elejéig ne kerüljek semmiféle szociális helyzetbe és hallgathassam a youtube-ot otthon a kanapén...(ugyanakkor persze nem, nagyon is vágyom arra, hogy legyen valami az életemben, ami életre emlékeztet).

Nahát persze nem vette komolyan, mert ha komolyan venné az ilyeneket, mi már nem lennénk "mi".

Meg az apukámnak beleállít az ajtó retesze a karjába, meg a tangerimalacnak basalioma nő az orrán, meg a kutyával nincs idő kirándulni, meg az anyukámnak nincs idő szülinapi ajándékot kell csinálni.

Meg persze december 25-én fogok ügyelni, amit az összes verzió közül a legjobban utálok. 

Jemenben éhinség lesz, London környékén valaki állatokat öldös, Koreában kísérleti atomrobbantások vannak, Szibériában ritka betegségekkel fertőzött hullák olvadnak ki a jégből, és nem tudom hová elhelyezni az idős betegeinket, akiket nem visznek haza.

Azt még elfelejtettem mesélni, hogy tegnapelőtt azt álmodtam, hogy az Ember hirtelen zavarttá vált a telefonban és nem értette meg, hogy most azonnal be kell jönnie az ügyeletembe koponya CT-re, és aztán valahogy rávettem, aztán bejött és nem ismert meg senkit, fújtatott, nem hagyta, hogy a nővérek branült szúrjanak neki, és mindenki biztos volt benne, hogy valami nagyon nagy baja van, de mire elindultak vele a CT-be, felébredtem..

***
Ma már mondtam a konziba jött pszichiáter kollégának, hogy én is lelki segélyre szorulok, de aztán rövid beszámolót követően úgy döntött, hogy inkább az akinetikus Parkinson-syndromás betegemet  vizsgálja meg.
De ez csak vicc persze.

Legyen ez a végszó mára - ez egy jó kis szám:

Formában vagyunk

Helénával ügyelünk, túl vagyunk már minden stresszen és sokkon, nyugalom honol a házban és a sürgősségi osztályon. Az internetes tananyag ránk osztott részének a frissítését írjuk a meghosszabbított határidő lejárt előtt egy hajszállal.
Közben zenét hallgatok, időnként hangosan énekelek egy-egy sort. Amikor a Misztrál "Gyöngyöt az embernek" című, gyönyörű, humanista világmegváltó száma ("és az embernek szólni a gyöngyöt") jött, az első sor után megkérdeztem Helénát:
- Ezt ismered?
- Nem hangzik ismerősen...
- Pedig nagyon szép, elküldöm Neked, ezt játszották a diplomaosztónkon.
- Jaj, lehet, hogy a mienken is ez volt, valami gitárok és férfihang... nem ez, amikor szórják a disznóknak a gyöngyöt?
- ... (nevet)...

Egyébként ez az még mindig:

Ez a szép magyar egészségügy viszont a mi életünket szórja a disznóknak, néha úgy tűnik...