Már van szoba, amelyik ilyen státuszban várja a felújítást. Kicsit úgy érzem, hogy az elmúlt hetekben a lelkem is hasonló állapotba került: vannak az utolsó elhagyott villanykörtétől vagy letört játékkutya-lábtól is megfosztott termei, és vannak olyanok, amikben nyakig állnak a dobozok, telve három, már nem létező generáció sosem használt és rommá használt tárgyaival, selejtezésre szánt molyos függönyeivel és kiselejtezett álmaival.
Nem emberi lénynek való az egymillió óraszámos, minden lelki és testi erőt igénylő, három műszakos, oktatós, kutatós munkáink mellett szabad időnkben, egymás lelkét rágicsáva pakolni, szervezni, egymás családjával is kijönni, az ő érzelmi igényeiket is teljesíteni.
Könnyű azoknak, akik ezen nem mennek keresztül, akiknek van könnyebb megoldás. Ugyanakkor mégis, milyen szerencse, hogy nekünk legalább van mit pakolászni. Csak van az a lelkiállapot, amiben nem vigasztal a "majd egyszer jobb lesz".
Szerencsére ez most épp nem most van.
