... mármint az életünk.... Csütörtökön te 24-ezel, pénteken én 24-ezek, szombaton és vasárnap te vagy egész napos tanfolyamon (kritikus állapotú gyermekek sürgősségi ellátása), vasárnap este ünnepeljük a születésnapodat, amire nem lenne vacsora, ha Anyu nem küldött volna nekünk (szerencsére az ajándékaid megvannak, bár öt percen múlt, hogy két hetes küzdelem alatt a legutolsó napon el tudtam érni este hatig a könyv átvevő helyre, a teáidat pedig lelépősen vettem szombaton félhülyén a fáradtságtól). Hétfőn én dolgozom, de mindegy is, mert te 24-ezel, kedden is este hatig vagyok, és találkozhatnánk, de már előre nem tudom, hogy lesz, mert meg kell csináljam szerdára az előadásomat és előző éjjel is későn feküdtem le, mert az ultrahang könyvet olvastam, mert ultrahangozni tanulok, de minek is, mert sosem tudok eljutni az ultrahangig. De mindegy a keddi találkozás is, mert rosszul lettél ma, hánysz egész nap, telefonálás közben is, mert persze ilyenkor nem itt vagy, hanem otthon a város másik felében. Én hazajövök, de nyolckor kitalálom, hogy mégis eltaxizom hozzád és közben szerzek infúziót, megfürdök, felöltözöm, elkezdem pakolni a cuccokat, Zoisa Odabent keres infúziót, amit majd útközben felszedek a taxival. De a taxi nem veszi fel, hullik a hó és lebeszélsz róla, hogy menjek, mert már jobban vagy, mert tízre érek át, és mert ennek semmi értelme, Igazad van, mondom, leülök itthon, vacsorát (zacskós levest) és kávét főzök magamnak az éjjeli előadás írás előtt (Rose-tól kaptam segítséget, de így is készülni kell rá) és nézek magam elé és szomorú vagyok. Holnap most nem 24-ezel, mert hányva nem lehet*, de én holnap estig leszek, és negyed nyolcra megyek fogorvoshoz, hogy ellenőrizzék a gyógytömésemet, amit egy hónapja kellett volna ellenőrizni. Be kell menjek egy órával korábban, hogy megírjam a mentős beteg záróját még az előadás előtt, mert ma nem volt már erőm hozzá. Holnap ha haza is érek kilencre és meg is gyógyulsz, már semmi értelme, hogy találkozzunk. Csütörtökön... akkor jógázom, mert akkora vagyok, mint a disznó. Na jó, utána esetleg este kilenckor beszélhetünk két szót, mielőtt valamelyikünknek koppan a feje az asztalon. Pénteken jön hozzád a Kisfiú, de én nem mehetek, mert péntek este van webes kurzus, és szombaton be kell menni mérni, és utána esetleg találkozhatunk, hogy vasárnap reggel hazarohanhassak takarítani, esetleg olvasni az ultrahangot vagy tanulni bármit, te úgyis éjszakázol és akkor hétfőn már mehetek is dolgozni.
És ez így megy hétről hétre és örökre. Házunk nincs, mert nincs időnk rendbe hozni a romokban álló örökölt házat, autónk nincs, mert nincs erőnk keresgélni a használt autó hirdetéseket, és jogsit szerezni végképp nincs időm,
Majd ha egyszer lesz phd-m, akkor talán lehet más ehelyett a pokol helyett, majd örülni fogok, amikor öregek és betegek leszünk és már rég szétment a kapcsolatunk, hogy phd-val együtt nyomorodtam meg lelkileg.
Azért a betegek érdekesek bent, és a Főnök is rendes, meg Heléna, meg a Földszinti Lány, meg Zoisa, aki most hívott, hogy a ma felvett tumorosomnak megvolt az MR-je (most ilyen szériánk van, a munka jutalma, hogy folyton rossz híreket közölhetünk), meg a lányok is jófejek bent meg minden tulajdonképpen jó.
Hull a hó odakint. Valakinek megadatik, hogy kimehet sétálni a hulló hópelyhek közé.
Ember azt mondja, ha nagyon szarul lesz, majd kihívja a mentőket, hogy infundálják meg (de nem fogja). De legalább sosem szól, amiért dolgozom, és nem magyaráz arról, hogy mi a nők feladata az életben. Én bezzeg folyton mondom neki a magam elképzeléseit arról, hogy hogyan kellene élnünk, de eddig ő bezzeg ezt is elviselte rossz szó nélkül.
*: az első reakcióm, amikor megtudtam, hogy Ember beteg, persze az, hogy haragszom rá, hogy lehet valaki beteg, és attól még mért nem megy dolgozni, bezzeg én sosem vagyok beteg, és ha igen, akkor sem kapok betegszabadsádot ("persze hogy nem" nevet rajtam Boribon, "mert úgyis bejönnél akkor is"). Igen persze, Stockholm szindróma, tudom, de most lemegyek sétálni a hóba, és lehet, hogy átmegyek a Hókapun egy másik életbe.
Ember azt mondja, ha nagyon szarul lesz, majd kihívja a mentőket, hogy infundálják meg (de nem fogja). De legalább sosem szól, amiért dolgozom, és nem magyaráz arról, hogy mi a nők feladata az életben. Én bezzeg folyton mondom neki a magam elképzeléseit arról, hogy hogyan kellene élnünk, de eddig ő bezzeg ezt is elviselte rossz szó nélkül.
*: az első reakcióm, amikor megtudtam, hogy Ember beteg, persze az, hogy haragszom rá, hogy lehet valaki beteg, és attól még mért nem megy dolgozni, bezzeg én sosem vagyok beteg, és ha igen, akkor sem kapok betegszabadsádot ("persze hogy nem" nevet rajtam Boribon, "mert úgyis bejönnél akkor is"). Igen persze, Stockholm szindróma, tudom, de most lemegyek sétálni a hóba, és lehet, hogy átmegyek a Hókapun egy másik életbe.
