Rémálom

Ügyelet után tegnap este 6 körül estem haza, el is aludtam szokás szerint ruhástul, keresztbe az ágyon, és azt álmodtam, hogy meghalt az Ember. Biztos azért volt ez, mert vasárnap nyűgös, türelmetlen voltam, és ezt rajta vezettem le, aztán még hétfőn is szomorú voltam az egész miatt.

Szóval Ember úgy halt meg az álomban, hogy ment az útszélén, mikulási ajándékokkal, és nem tudott jól hátranézni és elütötte egy autó. Én vártam, hogy jön, de helyette felhívtak, hogy meghalt. És az álmom nem is konkrétan erről szólt, hanem az utána lévő hónapokról, amikor először azt hittem, hogy hát majd kibírom valahogy, aztán egyre inkább kétségbeestem.

Sokáig, hónapokig csak néztem ki az ablakon, néztem a szürke ég előtt a faágakat, és nem tudtam, csak egy földöntúli erőhöz beszélni, Istenhez vagy hasonlóhoz, folyton próbáltam megérteni, hogy ez miért történt így. Mi okozta, milyen pillangó-effektus vezetett idáig, mi értelme lehetett annak, hogy a hosszú évek után végre-valahára megtalált társamat elvették tőlem. 

Bármi történt velem, az volt az első gondolatom, hogy mit fog szólni az Ember, amikor elmesélem, és mindig rá kellett jönnöm, hogy már semmit nem fog, mert halott, visszavonhatatlanul és örökre és egy világ választ el tőle. A hiánya fal volt körülöttem, és csupa légüres tél.

Csak annak láttam értelmét, hogy megírjam az egész történetünket, az elejétől, és próbáltam visszaidézni mindent, de egy részét már elfelejtettem, és ez is szörnyű volt. Próbáltam felidézni, milyen volt, amikor még volt, de már csak azt tudtam, hogy milyen most, hogy nincs.

Végtelenül telt az idő, már nyár volt, amikor a szüleimmel látogatóba mentünk egy hegyre, ahol szőlőt termesztettek. Harsogó zöld szőlősövények között kanyargott felfelé a busz, mindenfelé kis házak voltak a szőlőben, és emberek, nyári ruhában, napsütötte, egészséges barna bőrrel. Én meg ültem és sírtam, pedig nem vagyok sírós, és még álmomban visszaemlékeztem rá, hogy akkor sem sírtam, amikor meghalt. Gondolatban folyamatosan a naplómat írtam rólunk és tovább kérdezgettem Istent, hogy miért. Aztán felértünk a vendégségbe és meg kellett keresnem az interneten, hogy mikor van nyitva valami élelmiszer bolt, Apu türelmetlenkedett, én ültem, keresgéltem a telefonomban a nyitvatartást, és minden nagyon messze volt tőlem gondolatbam.

Aztán felébredtem, és arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha ez csak álom lett volna, és elszomorodtam. Aztán ott volt mellettem a telefonom, és rémlett, hogy este írt nekem, hogy ébren van-e még, megnéztem, és rájöttem, hogy tényleg csak álom volt. 

Reggel elmeséltem neki telefonon és jót nevetett rajta, hogy milyen izgalmas, hogy én azt álmodtam, hogy ő meghalt, aztán amikor már percek óta erről magyaráztam, meghatódott és megígérte, hogy majd megvigasztal, öt nap múlva, amikor találkozunk (addig felváltva ügyelünk és dolgozunk napközben is).

Még elmeséltem a kollégáim közül is kettőnek, és az egyik fiú mondta, hogy ő meg múltkor azt álmodta, hog a barátnőjének megbénult a fél oldala, és mennyire szörnyű volt. A másik fiú csak nézett és azt mondta, hogy bolondok vagyunk.

De hogy lehet ilyen hosszú nyomasztó, rettenetes dolgot álmodni pár óra alatt, aminek a nagy része nem is REM-fázis... Még az is lehet, hogy ez egy visszatérő álom, csak eddig nem jutott el a tudatomba. A szüleim betegségéről, haláláról rengeteget álmodok, még többet a mostani és korábbi kutyánkról, minden létező állatomról, és olyan állatokról is, akiket csak álmomban bíztak rám, de valahogy eltűntek, megbetegedtek, meghaltak. Emberről eddig nem álmodtam ilyeneket. Fránya szeparációs szorongás...

Fotók

Amúgy a Meseterápia meg Boldizsár Ildikó rég óta nagyon vonz (már azelőtt vonzott, hogy divattá vált volna, meg politikai ideává a népmese), ráadásul tanultam régen családterápiát, és tervezem, hogy esetleg egyszer befejezem, amikor már pszichésen alkalmasabb leszek ilyesmire. De a család és a mese amúgy is nagyon összefonódó dolgok. Mindenesetre

ezt a cikket

ajánlom Boldizsár Ildikótól. Azért jutott most eszembe, mert tegnap az Ember Húgával nézegettük a régi családi fényképeiket, milyenek voltak ők kisgyereknek, a szüleik fiatalkori képeit, az Anyukájukét, aki nemrég halt meg. Persze főleg mi lányok éveztük ezt (beleértve a könnyezést, a veszteség átérzését, illetve picit átkeretezését, hiszen a halott, akiről már lehet beszélni, akit már nem csak halottnak lehet látni, hanem kislánynak, ifjú anyának, fia ballagásán mosolygó anyának, unokájával karácsonyozó anyának; szóval az a halott már egy picit fel is támadt vagy át is formálódott egy családi mesében. Persze nem akarom mások fájdalmát banalizálni. A nagymamámról nálunk rengeteg családi történet volt, anekdoták hőse volt, még életében, mindenki számára szimbolizált valamit, aztán ahogy szépen lassan megöregedett és elfogyott, elgyengült, meghalt; szinte természetes volt, persze őutána is maradt üresség, de ő már életében mese is volt. Más dolog valaki korai, nehezen elfogadható halála). 

Szóval persze az Ember ebben nem vett részt, csak néha oda-odajött, de hát a férfiak nem fényképnézegetéssel gyászolnak. Viszont a Kisfiúnak is hiába mutattunk egy-egy képet (nézd, itt van Apa csecsemőkorában), megnézte, aztán visszament a számítógéphez, az ugráló-autós meg egyéb izéket nézni (mostanában a gyerekek ilyen videókat nézegetnek, már nem is meséket, hanem képsorokat, nincs is történet, csak angry birds-ök verekednek, dinók tépik le egymás fejét, autók mennek a versenypályán vagy zuhannak a mélybe, szerintem szörnyű mindegyik).

Na és olyan furcsa érzésem volt, még lehet, hogy haragudtam is, és nem értettem, hogy lehet, hogy a gyerek fényképnézegetés és családi emlékápolás helyett (ami amúgy nekünk kifejezetten örömet vagy inkább sokféle összetevőjű érzelmi élményt jelentett) hülye száguldozó autókat néz. 

Aztán eszembe jutott ez a cikk, amiben pont ilyen helyzetet írnak le, és azt, hogy a gyereknek muszáj ilyeneket csinálni szorongásoldásra, és pont azért csinálja a megszokott mindennapi dolgait, játékait, mert így dolgozza fel az egészet. És persze akkor inkább hagytam a Kisfiút, gondolatban sem helytelenítettem a dolgot. Ő kigépezte magát, mi ki fotóalbumoztuk magunkat, aztán ettünk sültgesztenyét, melegszendvicset és társasoztunk együtt.

Mézeskalács

Nem lett tökéletes. de élveztem, bár rohanva kellett csinálni. (A decemberem kb a novemberrel egyforma mértékben katasztrofális, részleteket lásd később), Viszont voltak állatos formáim, jellemzően nem mézeskalács tésztához, egyedül a kenguru alakút ítéltem meg kompatibilitisnek (a mézeskalács azért eléggé megduzzad, és van az a forma, aminek a mintája elveszik, pedig sima kekszesebb jellegű tésztából jól meg lehet csinálni).

Na de a kenguru is pufi lett, viszont felkiáltottam örömömben, amikor rájöttem, hogy lehet belőle dinót csinálni az Ember Kisfiának, akinek legutóbb éppen Jurassic Park mániája volt (ez amúgy aranyosan havonta változik, volt mignon-láz, meg pókember, meg turbócsiga, most éppen valami ugratós autók vették célba a szíve csücskét...)

Szóval ott a dinó jobb oldalon középmagasan.