Szerintem ez az egyik oka ennek a terminus túllépésnek (ami 30-a volt). Mert persze ebben sem tudom hozni a papírformát, és akkor, amikor a normális emberek elkezdenek komolyabban szenvedni a terhességtől, nekem akkor lesz sokkal jobb.
Azzal, hogy lement a hasam (ez egy szokott dolog, amikor a lény elkezd bemászni a szülőcsatornába, napokkal vagy hetekkel a szülés előtt, akkor az egész méh lejjebb kerül, a jó értelelemben vett,, klasszikus-like cigányasszonyok amúgy simán kiszúrják a buszon, és meg is jegyzik, hogy "na, nemsokára megszületik az a baba", még a nemét is megmondják és nem tévednek soha), szóval azzal, hogy a fundusom nem a szegycsontom mögött van, és nem azzal ér véget minden légvétel, hogy beleütközik a rekeszem, hanem egy tenyérnyivel lejjebb, sőt a vena cavám is felszabadult, összehasonlíthatatlanul sokkal jobb minden. Egyáltalán nem érzem magam terhesnek, könnyen hajolgatok, csinálok mindent, sétálok.
Miközben az emberek elkezdtek kímélni. Azok, akik nem értették, mért kellene nekem segítség akkor, amikor még normálisan nem kell. Vége az ünnepi hajtásnak, elment a Kisfiú, csönd van, házimunka, kutya, adattábla, olvasás, néha vizsgálatokra járás. Olyan, mintha nekem most lenne az, amiről mások beszélnek, amikor a terhességet jó élménynek írják le. A Rózsaszín.
Hát persze, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Persze elméletben igen, de valójában, miközben mindenki türelmetlenül kérdezget, nekem mindig ráérne holnap az a szülés, a végre eljött, emberi tempójú, békés világomba betörő kórházi megalázás, szenvedés, vér, szétszakadó belső részek, utána egy betegségnek simán megfelelő megnyomorodott állapot, újabb fájdalmak. És vélhetően újabb zaklatás az eddig megszokottak helyett.
Persze, most az "Egyben vagy még?" korszak van, Embernek telefonálgató kollégák, a "Mit mondott az orvos?" sürgető hangon apósomtól (!) és az anyukámtól (?). Nem is értem. Anyámat végképp. Mégis mit mond az orvos a CTG után? Hála a jó Istennek semmit. Megcsinálták, becsöngettem a szülőszobára, kijött egy szülésznő, elvette a kezemből a papírt, bevitte, majd kihozta, rajta az ügyeletes pecsétjével és egy "viszontlátásra" kíséretében. Nem, nem mondták, hogy megkérdeztéj a csillagokat és az van benne, hogy 3-án 16:25-kor eljő az első kontrakció. Engem az érdekel, hogy nem mondták azt sem, hogy szar a CTG, tessék bejönnni, indítjuk a szülést/altatjuk a sürgős császárhoz.
Nem tudom, mért nem lehet azt a babát is békén hagyni, megszületik az majd. Kb tíz napja azt hallgatja, hogy "jöjjön már csak ma ne", Ember elkezdte, hogy megszülethetett volna 23-án. Mert 22-én volt az első vendégség és 25-én jött a Kisfiú és a második vendégség. Igen, persze. 24-án reggel meg már rohant Ember a piacra halért és nagytakarítottunk. Én tényleg nem értem, mért nem bírt vezényszóra megszületni 23-a dél és este tíz között. Meg az összes többi ilyen fél napon. Vicces, mert az összes ilyen fél napon el is kezdett fájdogálni a hasam, de minden alkalommal azonnak abbamaradt, ahogy jött a következő feladat vagy váratlan esemény (pl. Sárfej hányt szombaton sokat, én teljesen kikészültem, hogy mi lesz, ha Ember másnap dolgozik, és itt kell hagyjam beteg állatot), 31-én sem lehetett ugye szülni, mert akkor Ember 24-ben volt, és sem a beszállításom, sem Sárfej vigyázása nem volt megoldva (persze bevitt volna az apósom, a sógornőm vagy Ember mentővel, de én már előre rosszul voltam, hogy ilyen szituációban félig idegenek illetve félig családtagok lássanak, és még velük is kelljen kommunikálni, amikor amúgy is gondolom, totál kivan az ember. Én az a fajta vagyok, aki utál mások előtt beteg lenni, nekemaz üres lakás kell, ha annyira szarul vagyok és a tudat, hogy senki nem kopogtat be ebéddel, ír rám vagy hív fel, vagy ezektől elrettentve nem aggódik máshol vagy beszél rólam másokkal.) Illetve az Ember szeretne ott lenni (nekem az apás szülés előnyeinek megértése, legalábbis így előre, egy megugorhatatlan intellektuális kihívás), én viszont nem tartom indokoltnak, hogy egy mentőtiszt ilyesmi miatt félbehagyja a szolgálatot (nem is veszik jó néven, mert így is nagyon irgalmas ünnepi beosztást is kapott), és én sem akartam ebbe belefutni. Azért amikor 1-jén reggel hazajött, már értetlenül kérdezte, hogy "nincs még semmi?" Megint szar vagyok, mert a "ne szülj 31-e reggel 6 és 1-je reggel 6 között" és a "kezdj vajúdni 1-jén reggel 6-kor" task-et csak 50%-ban komplettáltam.
Azt már nem kérdezik, hogy "mit csinál a pocaklakó?", pedig most már lehetne értelme is, mert egy ekkora baba már mocorog, reagál eseményekre, hangokra, hangulatokra, tehát még talán időnként más választ is tudnék adni, mint a csöndet és a csöndben a gyomorgörcsöt ("Nem tudom, mit csinál... nem tudom... él még egyáltalán? Már nem mozgott fél napja/egy órája/másfél perce"...)
Ó, nem tudom. Féltem ezt a békémet, és el sem tudom képzelni, hogy tényleg lesz egy újszülöttünk, és ha igen, akkor az milyen érzés lesz. Gondolom, ezért is hordják túl gyakran az először szülők a gyerekeket (hozzáteszem, hogy a "túlhordás" igazából 42 hét UTÁN jön, addig terminus túllépés, aminek nincs igazán jelentősége, mert a terhesség normális tartama 38-42 hét, és úgysem tudja senki, mikor fogant pontosan).
Vicces, mert amikor a kórházban voltam, az utolsó napon valahogy szóba került a szülés, és döbbenten néztek rám, amikor kiderült, hogy láttam már szülést. Bennem fel sem merült, hogy mások nem, és hogy ez egy egészségügyi-végzettség specifikus élmény. Láttam párat,"nagytotál"-ban, kampóztam kétkesztűs császáron placenta-abrupciónál (mondjuk azt nem felejtem el, ahogy a tervezett császár mellé, a másik asztalra tolták be a zokogó nőt, és altatták, intubálták be iszonyatosan rövid idő alatt, közben mondták neki, hogy "meghalt a baba, most megműtjük magát"), de nem tudom, hogy ez számít-e valamit.
Múlt héten elolvastam a tankönyvünkben a "Kóros vajúdás és szülést", az jót tett, írtak benne minden borzalmat, daraboló műtétektől anyai halálig. Tényleg jót tett, arcot adni a félelmeknek és megnyugtató szakmai definíciókat.
Szóval most ez a hülye időszak van, hogy mindenki várja, hogy megszülessen a gyermekem, és magától értetődőnek veszi, hogy én is várom és nagyon kényelmetlenül érzem magam és sok a panaszom. Én szeptember óta nem voltam ilyen jól, és ösztönösen próbálom magam megmenteni magam a mindennapjaimat széttörő mindentől, miközben tudom, hogy nem ezt kell gondolni, és tudom, hogy ha mesterségesen kell szülést indítani, akkor az mindenkinek sokkal veszélyesebb, és sokkal nagyobb a császár valószínűsége (és igen, gondolhatjátok, hogy én vagyok a hülye, aki azonkívül, hogy nem szeretne laparotomiát, és sokszor annyi kényszerpihenőt; presztízs kérdésnek is tartja, hogy képes legyen megszülni a saját gyerekét). Persze a szülész tàjékoztatásából is világos, hogy minél tovább van bent és nő a már most is nagynak jósolt gyerek, annàl nagyobb a valószínűsége, hogy nem fig kiférni.*
Mindezekért próbálok másra és máshogy vágyni, mint ahogy vágyom, nahát, ezen a belső szervek közül egyedül a szervezett gondolkozásért és intellektualizációért felelős idegrendszeri strukturák nem kapnak nevetőrohamot.
Majd lesz valahogy.
*: amúgy a Geréb Ágnesnek én nem vagyok rajongója, de biztos vagyok benne, hogy ő vagy a dúlái sokkal több babát meg tudnak "szüleszteni" természetes úton és anyai pszichotrauma nélkül, mint a futószalag kórházak, és tényleg az szól ellenük, hogy mind a császár, mind az anyai pszichotrauma elhanyagolhatóan kis baj egy elkerülhető magzat halál vagy súlyos károsodás ellenében. És arról nem vagyok meggyőzhető, hogy a CTG-monitor és az egy méterre lévő felszerelt műtő és a perceken belül elérhető neonatológus-intenzíves elhanyagolható tényezők az elkerülésben.
