Egy neves neurológus professzor, nyugdíjas éveiben a könyvírást is megszerette. Részlet következik:
"Intelligensnek mondott társaságban bemutatkozom. Kérdezik, hol működöm - jelenleg.
Tapasztalatam alapján cselezni próbálok. Mondom, hogy a foglalkozásom neurológus. Az valami ideg? - kérdezik az intelligens társaságban. Olyasmi - röstelkedem - magyarul annyit tesz: ideggyógyász. Ami ez után következik, az rendszerint rohamosan csökkenti bennem az amúgyis nehezen kielégíthető szociális igényeimet, és megerősít abban, hogy nagy baj van a foglalkozásom körül. Baj van vele, mint a rossz házassággal. Az sínyli, aki megválasztja. Eddig ugyanis azt hittem, hogy ez volt életem legjobb választása.
Egy barátomnak mondtam egyszer borozgatás közben, hogy az ideggyógyászok sokszor egy életen át törekszenek arra, hogy sikertelenek legyenek, pedig a sikertelenségért éppen annyit kell dolgozni, mint a sikerért. Neurológus generációk nőttek fel abban a tévhitben, hogy a balsiker végül is megjutalmazza magát....
A neurológusok általában nem gazdagok. Ha valamelyik gazdagodni próbál, azt csak annak árán teheti, hogy elfogadja a tudatlanok tévítéleteit a saját szakmájáról. A neurológusok betegei nagyon szegények. A szervi idegbetegségek elnyomorító hatása talán csak egyes pszichiátriai kórképekhez hasonlítható, mert a betegeik többsége, ugyanúgy, mint a neurológusoké, a rosszsorsú városlakók közül kerül ki. Ezek az orvosok, gyakornok korukban, a betegeiken, mint a pulzuson, tapintják az egész városi társadalom extrasystoléit. A neurológusok hazudni sem tudnak jól. A betegségek valósága mindig erősebb a mosolyogva elmondott prognózisoknál."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése